Kárpótlás

Biztos emlékeztek még rá sokan, hogy milyen volt Erik általános iskolás léte. Volt az a nyolc év, amikor nagyon elvétve kapott csak egy-egy elismerő szót azoktól, akikkel a napjai nagy részét töltötte. Hányszor bizonygattam, hogy nincs ezzel a gyerekkel semmi baj, csak ott, ahonnan nem kap szeretetet, nem tud jól működni. Nem hittek nekem, elfogult hülyének gondoltak, aki magyarázza a bizonyítványt.
Azóta már bőven kapott/kaptunk kárpótlást, és őszintén hiszek benne, hogy Rolinak is meglesz majd ugyanez amikor eljön az ő ideje is.
Nem jeles tanuló, nem kiemelkedő tehetségű, de nem is kell annak lenni ahhoz, hogy szeressük őt azért, aki. Nem csak mi, hanem azok is, akikkel eltöltött a napjai nagy részét.
Ma este egy üzenet várt az osztályfőnökétől. Elállt a szavam tőle. Hazajöttem, és megkértem a gyerekemet, hogy jöjjön, hajoljon le, hogy megölelhessem. ❤️

Sárkányosodás kezdődik

Egyáltalán nem olyan könnyű ez a negyven feletti lét, mint ahogy én azt gondoltam volna. Mondták ugyan, hogy most aztán mindenre készüljek fel, mert elszabadul a pokol, de nem hittem én ennek. Már csak azért sem, mert amúgy meg mindenhonnan az dől ránk, hogy ilyenkor kezdődik csak igazán az élet, mert már elég magabiztosak vagyunk, tudjuk mit akarunk, nem félünk kiállni magunkért, stb stb..
Most épp hajlamos vagyok inkább annak a verziónak hinni, amelyik szerint elszabadul a pokol. Sehogy sem vagyok összhangban a saját testemmel. Cserben hagy. A bőröm minden kencefice ellenére száraz, és csúnya. A hajam kéthetente ledobja magáról a festéket, a körmeim letöredeznek. Tele vagyok ráncokkal akkor is, amikor kialszom magam. Az elmúlt egy héten folyamatosan ki van száradva a szám is, hiába iszok, nem jön helyre. De még nem is ezek a legrosszabb dolgok, hanem sokkal inkább az, hogy a hormonjaim is összeesküdtek ellenem, és simán sárkányt csináltak belölem. Én, aki soha észre sem vettem azt, hogy mindenféle változások zajlanak napról napra bennem...most simán tudnék napi bontású térképet rajzolni arról, hogy épp milyen folyamatok milyen következményekkel járnak. Szörnyű...
Gondolom, hogy majd ehhez is hozzá fogok szokni, ha muszáj lesz, de azért eléggé sz@rul esik. Mert amúgy meg nem vagyok még én ehhez elég öreg szerintem.

Semmittevés

Újabban ez jellemzi a hétvégéket nálunk. Bevásárlás, főzés, mosás, és ennyi. Ma délután megnéztük még a maradék három részt a Draga örökösökből, ami a héten volt, aztán még este befestettem a hajam is. Amíg a festék dolgozott, összehajtogattam és elraktam a ruhákat.
Ez így leírva nem is olyan kevés dolog, mégis úgy érzem, hogy semmit sem csináltunk.
Eriknek ma már volt erőnléti edzés, Patrik is volt valami egyetemi rendezvényen.
Közben egyébként ezerféle dolog jár a fejemben, hogy mit kéne venni, mit kéne csinálni, átalakítani, megreformálni. De aztán hagyom, mert az esetek többségében jól van ez így is, ahogy van. Van pár ruha, amire vágynék, de nem nagyon akarok kimozdulni, próbálni, keresgélni. De ugyanígy vagyok azzal, hogy kéne vennem egy-két kaspót, virágalátétet, dobozokat a különféle müzliknek és gabonapelyheknek, de még amikor olyan helyen járok is, ahol megnézhetném, csak végig rohanok arra koncentrálva, amiért épp aktuálisan mentem, és már ott sem vagyok.

Szabadnap

Nagyon nem bántam meg, hogy ma máris egy nap szabit ellőttem az idei keretből. Azt, hogy mennyire voltam kialvatlan nem is éreztem annyira (kivéve, hogy esténként simán elaludtam a fotelban ülve), mégis csak kilenckor ébredtem fel.
Semmit nem vittem túlzásba, ebédet csináltam, aztán könyvtárban voltam, kutyát sétáltattunk, megnéztünk két részt a Drága örökösökből. Kutyasétáltatás közben ugyan majd lefújta a fejemet a szél, meg a kesztyű ellenére is megfagyott a kezem, azért jó volt egy kicsit a levegőn lenni.
Holnap majd megpróbálok kicsit tevékenyebb lenni, hogy vasárnap megint lehessen pihenni, lazítani.

Mai sztori

Nagy szerencse, hogy már van annyi rutinom, hogy az iskolával kapcsolatos mindenféle baromságot gyorsan a helyére tudjam tenni. Természetesen az általános iskoláról beszélek, tapasztalataim szerint ott a legkevésbé fejlődöképesek.
Igaz, ma azért elértük azt a határt, amikor csak egy igen vékony vonal választott el attól, hogy ahelyett, hogy a helyén kezeljem a sztorit, csináljak belőle ügyet.
Csak röviden: Roli ma úgy jött haza az iskolából, hogy elvették a telefonját, és csak nekem adják vissza. Nem nagyon értettem, mert tudom, hogy beszedik tőlük órák elején, és csak a végén kapják vissza. Roli váltig állította, hogy csak azután használta, miután megkapta a dobozból.
Persze mentünk érte, még szerencse, hogy itthon voltunk.
Természetesen a gyerek a hülye, mert vétett a házirend ellen. Arra a kérdésemre, hogy milyen alapon tartja magánál bárki is a gyerek tulajdonát, szintén ezt a választ kaptam, hogy ez van a házirendben. A házirend ilyen misztikus valami, amit sem én, sem a gyerek nem láttunk soha ebben az iskolában, a honlapon sincs fent, így nem tudtam ellenőrizni, hogy vajon hogy van ez megfogalmazva.
Tudom, hogy most a többség nem velem ért egyet, hanem azzal a gondolattal tud azonosulni, hogy igazuk van, minek az iskolába telefon. De azért engem kiakasztott. Mert lehetett volna olyan helyzet is, hogy mindketten délutánosok vagyunk, Patrik az egyetemen, Erik is suliban, és mondjuk én hiába hívom Rolit, nem érem el. Egyrészt infarktust kapok a munkahelyrmem, másrészt azonnal nekiállok körbetelefonálni mindenkit hogy nézzék meg,otthon van e, minden rendben van e, stb. stb.
Többet remélem nem.lesz ilyen .És már csak másfél év, és szabadulni ettől a helytől.

Fogadalom helyett

Nem tettem az idén sem fogadalmakat, mert nem szokásom. Már csak azért sem, mert ha mégsem úgy alakulna, ahogy a fogadalom pillanatában gondoltam, akkor az rettenetesen frusztrálna, kudarcérzést generálna csak bennem. Az meg jó felé még sosem vitt.
Természetesen ennek ellenére vannak olyan dolgok, amiket szeretnék megvalósítani. Vannak konkrét helyek, amiket látni szeretnék az idén, vannak konkrét események (focimeccsek), ahol ott szeretnék lenni. Vannak bennem érzések, amiket mindenképpen a helyére kell tennem, még akkor is, ha nem mindig kellemes élmény a hely megtalálása.
Biztos vagyok benne, hogy az idén is sokszor kell majd magamat is figyelmeztetnem, meg másoknak is engem, hogy az egyik nagy erényem a kitartásom, és az erőm, amivel minden vert helyzetből fel tudtam állni, és újult erővel küzdeni.
Nem indult könnyen az év munka téren, sőt...azt érzem most, hogy nehezebb lesz minden, mint eddig bármikor. De még csak kilencedike van, akár meg is változhat minden egycsapásra.
Egy biztos: holnap lesz a hét utolsó munkanapja. Mert így döntöttem. A hétre elêg lesz a négy órányi alvásokból, az egész napos fagyoskodásból.

Állatorvosos

Ma délután végre el tudtuk vinni Artit az orvoshoz. A fájdalomcsillapító óta jól van, latszlá ugyan a mozgásán, hogy valami nem kerek, de nem reszket, nem gubbaszt, bulldog mivoltának megfelelően éber.
Őt egyáltalán nem izgatja, ha orvoshoz visszük, a világ legtermészetesebb módján sétàl be az ajtón. Nyikkanás nélkül várakozik bármeddig, néha megnézi magának a többi várakozó kutyàt-macskát, de túlságosan nem érdekli senki és semmi.
Az orvos megvizsgàlta, megmérte a lázát, de már abból, amit elmondtunk neki, és egy tapintásból a nyaka körül meg is állapította, hogy mi van vele. Wobbler szindrómája van, egyfajta gerincbetegség. Utána olvastam, nem egy szívderítő folyamat...de még most ezzel nem foglalkozunk. Most kapott neki való fájdalomcsillapítót, amit szükség szerint adhatunk neki .Kapott injekciót (szeme sem rebbent) most is. Puha fekhelyén kell neki, és annyi mozgás, amit elbír. Ugrálni nem engedhetjük se lefelé, se felfelé (mondjuk nem is akar ilyesmit), és az etetőtálját is feljebb kell tenni, hogy ne kelljen hajolnia, mert az fáj neki.
Hát így vagyunk...nem reménytelen a dolog, de úgy gondolom, csak arra tudunk törekedni, hogy a mostaninál rosszabb ne legyen. Ezért meg megteszünk mindent.