Nem is tudom

Vannak furcsa érzéseim Roland nyolcadikosságával kapcsolatban. Semmi nem úgy zajlott ebben a tanévben, ahogy azt vártam volna, meg ahogy tapasztaltam már a két nagyobb gyerekünk kapcsán. A felvételire készülés egy rémálom lett volna neki, ha hagyom, és nem mondtam volna azt, hogy álljon meg a menet, nem egyetemre készülünk, csak egy középiskolába. Egyetlen biztató szó nem hangzott el sosem, csak a pánikkeltés az átlagokkal, a jegyekkel, a pontszámokkal. Már az első gyereknél sem tulajdonítottam ennek az egésznek nagy jelentőséget, a harmadikkal meg aztán végképp nem.
A tánctanulás és a tánc maga sem jelentette azt az élményt, amit kellett volna, de természetesen ettől függetlenül én egy csodaként éltem meg, és úgy is marad meg az emlékeimben. Csak nem ez lenne a fontos, hanem az lett volna, hogy Roli is így élje meg.
És aztán most van ez a helyzet, amire nyilván senki nem számított, és még a legvadabb rémálmainkban sem fordult elő. Én már most nem is tudom hány hete vannak teljesen magukra hagyva. Jönnek a feladatok, számonkérések, abban nincs hiba és fennakadás. Csak minden másban. Nincs érdeklődés arról, ki tudja már, hova vették fel, nincs szó arról, mi lesz velük a ballagás kapcsán. Még csak ötletelés formájában sem. Nincs kérdés feléjük, hogy ők mit szeretnének, van e bármi elképzelésük.
Már én magam sem tudom, ezek után szeretném e, ha bármikor, bármilyen formában ballagás lenne. De azért mégis ..