Mondom én, hogy haza sem kellett volna jönni többet a Balatonról. Igaz, azt nem tudom, mi lenne az, amiből ott élnénk, ha azt a nyugalmat is szeretném, amit nekem/nekünk a Balaton jelent, de lehet, hogy úgy lenne, ahogy a mondás tartja "Táncoljunk, majd megjön a zene is" Persze, tudom én, hogy ilyen csak a mesében van, de én az vagyok, aki élete végéig hisz a csodákban, és a mesékben.
De hogy miért is mondom én ezt, hogy haza sem kellett volna jönni? Hát mert alig telt el pár nap, és ma máris megküzdöttem délelőtt egy komoly migrénnel. Az a fajta volt, amitől a legjobban szoktam félni, mert sunyi, alattomos módon kóstolgat először, aztán lecsap, és mint valami fékezhetetlen vadállat, tombol. Ma is gondoltam, hogy mindegy is már, azt sem bánom, ha elájulok (azért igyekeztem a kanapé közelében maradni erre az esetre), csak legyen már vége. Amikor végre azt éreztem, hogy ugyan a fájdalom még nem csitul, de már ráz a hideg, akkor kicsit nyugodtabb voltam már, és végül a fözés sem maradt el.
Nyaralás közben egyszer sem történt ilyen...
A délután ezek után nyugisan telt, némi házimunka is belefért.
A jövő hét erőltetett menet lesz..a holnapi nap rögtön egy tizenkét órás műszakkal. Csoda, hogy vissza akarok menni?
Mi tegnap jöttünk haza :-( És bár én nem szoktam, de most mégis elpityeredtem, amikor az autóból még egy utolsót pillantottunk a Balatonra...
VálaszTörlés