Nagyon régóta nem néztünk itthon a nappaliban Fradi meccset. Furcsa is, és nagyon nem is olyan, mint a helyszínen szurkolni. De attól az élménytől is messze van, amit az jelentett, amikor a kikötőben izgultunk a telefonokon nézett meccsen.
Nagy a tét, komoly az ellenfél, nem meggyőző a csapatunk, nagyjából ötpercenként szenvedünk el kisebb infarktusokat mindannyian. Jelen pillanatban még döntetlenre állunk, ami nekünk nagyon jó, fontos az idegenben rúgott gól. Legjobb az lenne, ha még egyet rúgnánk, de ha így marad, azzal is elégedettek lehetünk. Csak bírjuk ki...jajj.
Még három perc a rendes játékidőből, meg a hosszabbítás. Hosszú percek, amikor minden masodperc is egy-egy percnek tűnik. Négy perc hosszabbítás, az egy örökkévalóság ilyenkor. Most már azt sem bánom, ha csak öljük a focit (pedig azt nagyon utálom). Még jut izgalom minden egyes másodpercre. Lefújhatná màr, mert ezek még mindig támadnak, de szerencsére Dibusz megfogta...
És vége. Marad az egy-egy. Jövő héten keményen oda kell tenni magunkat, de itthon, teltház előtt együtt sikerülni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése