Ébresztő

Emlékszel, hogy én voltam az, aki tele pozitív energiával, és lelkesedéssel vágott neki mindennek? Emlékszel, hogy én voltam az, aki mindig, minden helyzetben tudott mosolyogni?
Emlékszel, hogy én voltam az, aki mindig, mindenkiben talált valami jót, amit lehet szeretni?
Emlékszel, hogy én voltam az, akinek olyan sok terve volt?
Emlékszel, hogy én voltam az, aki mindig, minden helyzetből talpra állt?

Még emlékszem. És elképedve nézem magam, hogy hagytam magam odáig süllyedni, hogy eltelnek úgy napok, és hetek, hogy se pozitív energia, se lelkesedés, se mosolygás, sem tervek, sem más nincs. Visszatekintve már látom a hibákat, amiket elkövettem. Látom, hogy mit kellett volna másképp csinálni, de visszacsinálni nem lehet semmit. Nem is kell. A hibákból is lehet tanulni. És kell is. Az okos ugyan mások hibájából tanul, nekem most ez az okosság nem adatott meg.
Ahhoz, hogy már ne csak emlék legyen csupán mindaz, amikről fentebb írtam, nagyon sok mindent kell átértékelnem, elengednem, letennem, és másképp csinálnom. Olyan dolgokon is változtatnom kell, amiken egyébként nem lehet. Vagy lehetne, de az már az a fajta drasztikus változtatás lenne, ami nem fér bele, mert családos emberként az embernek kötelessége addig csak addig változtatgatni, amíg ezt a család nem sínyli meg.
Arra továbbra sem vagyok alkalmas, hogy álarcot viseljek, és képmutató legyek. Nem, mert képtelen lennék tükörbe nézni. Az őszinteségem ráadásul az egyik erényem is. Még akkor is, ha nem mindig szeretik, ha őszinte vagyok.
Harc nélkül még sosem adtam fel semmit. Most sem fogom ezt tenni. Ha kell, saját magammal is meg tudok harcolni azért, hogy újra tudjak mosolyogni mindig, minden helyzetben. Addig még lehet, hogy sokszor fogok sírni, dühöngeni, magamba roskadni, de mindegy, hogy milyen az út, mert igazából a cél a lényeg.