Arra jöttem rá, amellett, hogy jé, ma már február van, és már túl is vagyunk az év leghosszabb hónapján, hogy vannak olyan kérdések, amik olyan régóta nem lettek kimondva már, hogy nem is biztos, hogy fel akarom őket tenni. Mint ahogy vannak olyan mondatok is, amiket annyiszor nyeltem vissza, hogy már nem mondom ki. De ez nem feltétlenül rossz, mert akár fordíthatom mindezt javamra is, és felfoghatom úgy, hogy nem kell ezekkel foglalkozni. :)
Nem esett jól ma dolgozni menni, és ha nem azt néztem volna, hogy több szabit nem lőhetek el már rögtön év elején, akkor bizony szemrebbenés nélkül telefonáltam volna, hogy a héten már ne számítsanak rám. Az igazság az, hogy bármennyire szeretem is amit csinálok, vannak olyan dolgok, amikből annyira elegem van, hogy néha úgy kell bevonszolnom magam. Nyilván túl leszek majd ezen is, és tudom, hogy minden ilyen héten nehezebb minden, amikor külön műszakban vagyunk, és nagyjából egész héten az van, hogy jut öt perc napközben Balázzsal, amikor esetleg megbeszéljük a fontos dolgokat, öt perc, amíg hazahoz, és aztán kb. öt-tíz perc még a gyerekekkel, akik elmondják, hogy kivel mi történt. Utálom. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy háztartási kellék, aki itthon hagyja az ebédet, meg előkészíti a reggelit/tízórait, de amúgy láthatatlan, és nem is nagyon létezik.
Ha minden igaz, akkor holnap kikukkant a medve is a barlangjából, ugye? Remélem tetszik majd neki, amit idekint lát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése