24 év után

Szerintem még ő sem tudja, hogy az, amikor éppen huszonnégy évvel ezelőtt olyan szívdobogva vártam azt a bizonyos csókot tőle, és azokat az elsuttogott szavakat mennyit jelentett nekem. Nem akkor szerettem bele, hanem már hónapokkal azelőtt. Tizenöt éves csitriként, éppen az ő legjobb barátjával jártam akkor, ő pedig az én unokahúgommal, és még ma is emlékszem arra a pillanatra, amikor rádöbbentem, hogy nekem bizony ő kell. Onnantól nem volt más, bármi történt is, csak lestem az alkalmakat, amikor összemosolyoghatunk, kerestem azokat a pillantásokat, amikbe bele lehet kapcsolódni, és elnyújtani a végtelenségig. Néha el voltam keseredve, hogy ő semmit sem vesz észre ebből.
És akkor, éppen ma huszonnégy éve mégiscsak eljött az a pillanat, ami nem múlik el. Akkor sem, ha azóta már közös életünk sokadik fejezetét írjuk, és vannak mögöttünk bőven hullámvölgyek is a rengeteg hullámhegy mellett. Még mindig pont ugyanúgy megdobban a szívem, ha nem találkozunk egy fél napot, és meglátom. Még mindig pont ugyanúgy várom és vágyom az érintésére, a csókjára, és az ölelésére, mint akkor, először. Még mindig a világot jelenti, ha rám mosolyog, vagy épp megölel.
Még mindig ugyanolyan fülig szerelmes vagyok belé, mint akkor.