Estére

A nap végén, mikor lekerült rólam a lila kardigán, úgy döntöttem, még azért ejtek pár szót erről a mai napról. A közvetlen környezetemben kevesen tudták, vagy érdekelte őket, Balázs mindenféle lila ruhadarab híján virtuálisan szolidarizált velem egy lila masnival a fb fotója mellett. Rajta kívül a sógorom volt még, aki megemlítette, de persze neki sem sincs lila ruhája sem, meg még szalagja sem (nehéz ilyesmit találni egy zöld-fehér vérű családban, hiba...), de legalább gondolt rám. :)
Na de mindez egyáltalán nem lombozott le, mert ami itt várt a bejegyzés alatt, az fantasztikus érzés. Nem is tudom jól megfogalmazni, de az a fajta, amitől az ember büszke lesz arra, hogy meri vállalni, és leírni, mert lám-lám többekről is kiderült, hogy testközelből tudják miről is van szó. Külön öröm volt, hogy többen is linkeltétek a saját blogotokban a bejegyzést, vagy említettétek, mert így még több emberhez jutott el a hír, és még többen gondolkodtak el egy pillanatra.
Kriszti felbukkanása pedig.. ami az a fajta véletlen, ami ugye nem is létezik... egy újabb külön löket. Ahogy ő írt, éreztem az örömet a szavak mögött, amiért ráakadt valakire, aki szintén... és nem érzi, hogy egyedül van.
Ha lenne annyi időm és energiám, mint mondjuk hat évvel ezelőtt, akkor most rengeteg időt szánnék arra, hogy a következő lila napon még a mostaninál is többen legyünk. Fogalmam sem lenne, honnan álljak neki, de tutira megoldanám. Mondjuk még van egy év addig, és ki tudja, még találhatok is valami plusz energiaforrást erre a célra. :)
Amiért pedig nem külön a kommentjeitekre válaszoltam az előző bejegyzés végén, az az, hogy úgy tudjak mindenkinek köszönetet mondani, aki bármilyen formában ma gondolt ránk, hogy biztosan mindenkihez eljusson.