Hogy ez eddig nem jutott eszembe...

Tegnap nagy felfedezést tettem. Nem, sajnos nem a spanyolviaszt találtam fel.. bár akár én is lehetnék, aki.., de nem. Sokkal hétköznapibb felfedezésről van szó.
Azt hiszem, arról már értekeztem párszor, hogy itt nálunk milyen speciális körülmények vannak. Merthogy ugye adott egy nagy ház, benne több kisebb lakással, a több kisebb lakás pedig magában rejt összesen négy generációt. Ebből adódó helyzetekkel meg tudnék tölteni egy könyvet is már, mert nem csak most élek így, így is nőttem fel. Pont négy generáció volt akkor is. Csak másképp. Mert akkor én voltam a legfiatalabb generáció egyik képviselője. Kis szürke pontocska abban a generációban még a kis mikrovilágunkban is.
Most a gyerekeim képviselik a legfiatalabb generációt ebben a mikrovilágban. Párszor már készültem kardomba dőlni ezen a nyáron amiatt, hogy milyen szemtelenek lettek, mennyire nem bírják egymást sem elviselni, meg a többi apróság, amikkel tele van a nemlétező padlásunk is már. De aztán mindig rájöttem, hogy alapjában véve azért nem rossz gyerekek ezek, csak hát gyerekek.. és mint olyanok, bizony hangosak, meg veszekednek, sőt, verekednek is.
Na de a tegnapi felfedezés. Kifejezetten hülye napunk volt tegnap. Front is van, meg minden, tudom.. Délelőtt 11-kor már negyedszer kellett csendre intenem őket, hogy maradjanak már nyugton, hogy az apjuk még tudjon aludni, aztán meguntam, és kizavartam őket az udvarra. Nos.. hamar meg is bántam.. mert még öt percet sem töltöttek kint, mikor már kezdődött a fegyelmezés. Először a nagyanyám... "ne menj oda", "ne vidd hátra", "szólok anyádnak".. aztán a nagybátyám "eltöröd..", "ne mássz fel", és végül mindezt még megkoronázta anyám, aki a teraszról üvöltött le "normálisak vagytok?".
Ilyen, és ehhez hasonlókat eljátszottunk még a nap folyamán párszor. Mert olyan gyerekeim vannak nekem, akik botokkal harcolnak, és az egész udvart belakják.. mert az egyik helyen épp várakozik valaki arra, hogy a többi helyen a többiek elbújjanak. Vagy épp bicikliznek, és az a legjobb az egészben, hogy jól legyorsulják egymást, aztán pedig jó nagyokat farolva a kerékkel fékeznek. Meg játszanak "HarryPotterest", ahol az győz, aki mindig tud valami még nagyobb varázsigét, átkot, akármit kimondani. Na meg valamelyik nap elkövettem azt a hibát, hogy vettem nekik egy polifoam "vízágyút" (vagy fogalmam sincs hogy hívják). Mondjuk ők nagyon örültek neki, és egy felmosóvödörnyi vízzel, meg ezzel egész délutánokat csatáztak. Igaz, párszor át kellett öltözni, de  valamit valamiért. 
Tegnap viszont eljutottam oda, hogy már komolyan sajnáltam őket. Mert rájöttem, hogy nincs "cinkosuk". Lehetőségük sincs valami rosszaságban törni a fejüket, mert valahonnan mindig figyeli őket valaki, és azonnal rájuk szól, vagy épp beárulja őket. Nálunk nincs olyan, hogy elmegyünk a mamához, és akkor ő örül nekik, és kényezteti őket, mert itt van minden nap. Nem nagyon tudom, hogy közbe tudtam volna avatkozni bármikor is ebben a folyamatba, mert ha visszagondolok, mondom, az én gyerekkorom sem volt különb. (sőt) De sajnálom az enyémeket, mert itt valahogy mindenki nevel(ne). A mama, a dédi, meg mindenki.
Nekünk, szüleiknek kötelességünk határokat szabni, és fegyelmezni, mert a szüleik vagyunk. Nem lehetek a cinkosuk, ha épp engem akarnának kijátszani valamivel, mert az elég hülyén venné ki magát.
Ennek a felfedezésnek a tükrében hagytam őket tombolni este. Mert legalább én hagyjam.. ha már itt ennyi "nevelő" jutott nekik.