Végre itthon van

Csak most érzem, hogy mindenféle erő és napelem ellenére milyen rettenetesen elfáradtam a héten. Most, amikor Patrik is szerencsésen - és hullafáradtan- megérkezett ma délután. Nem éreztem magam idegesnek miatta, nem aggódtam minden percben érte, de mégis, most, hogy már itthon van, azért más érzés. Leeresztettem, vagy mi.:) Nem sokat mesélt még, mert tulajdonképpen csak kipakolta a bőröndjét, lezuhanyozott, evett, odaadta az ajándékokat, és már aludt is. Gondolom holnap délelőtt valamikor majd előkerül, de arra számítok, hogy még a holnapi napot valamiféle éber kómában fogja tölteni. :D
A ház színezés nem lesz kész a héten sem, mert elfogyott a felső szintre való szín. Megrendeltük csütörtökön, de addig, amíg nincs itt, nem tudják folytatni. Emiatt csalódott vagyok, de majd csak meglesz.
Aztán ma lejárt egy határidő is. Egy pályázat, amire írni szerettem volna, de végül nem tettem meg, mert csak olyat sikerült összeütnöm, ami kb. olyan volt, mint amikor dolgozatként kellett beadni valami fogalmazást. Az meg nekem olyan kötelező szagú. Azt szeretem, amikor úgy tudok írni, hogy "folynak a szavak a kezemből". :) Na, ez jó nagyképűen hangzott. Azért, hogy emiatt ne legyek csalódott, megígértem magamnak, hogy több időt fogok arra szánni, hogy ne csak tényszerűen írjak, mert simán eltűnik ez a képességem (már ha még van belőle bármi is), ha nem használom.

Imádom

Egy csomó mindent, nem kétséges. Első helyen van a férjem, rögtön utána követik őt a fiaim (ők mindannyian az abszolút második helyet foglalják el).
Meg aztán imádom a madárcsicsergős reggeleket, amikor már reggel nyolckor melegít a nap.
Imádom, amikor mindenről eszembe jut egy dal.
Imádom, amikor olyan könyvet olvasok, amit alig tudok letenni.
Imádom, hogy a fiaim szivecskés szmájlikat is küldenek nekem a messengeren.
Imádom, amikor képes vagyok mindent véghezvinni, amit elterveztem.
Imádok írni.
Imádom, hogy holnap már egy órakor hazajövök a munkából.
Imádom, hogy addig annyi dolgom lesz, hogy ki sem látok belőle majd, mert csak úgy röpül majd az idő.
De ma, mindenekfelett ezt a látványt imádom.

És itt még nem is volt kész a lábazat. Azt csak este láttam meg. És csak még inkább imádom az egészet. Nem érdekel, mibe került. Nem érdekel már, hogy mennyit kellett idegeskedni miatta, vagy hogy képesek voltunk összevitázni azon, hogy valamit én nem vettem észre, ami amúgy evidens, mert most már, hogy tudom mit kell látnom, persze hogy tök feltűnő. Semmi nem számít. Csak a végeredmény. Ami szerintem csodás. Pedig láttam a furcsa fintorokat egy csomó arcon, amikor arra a kérdésre, hogy milyen színű lesz a házunk, azt válaszoltam, hogy kétféle szürke, és fehér. De aztán már azóta volt, aki megkövetett, és azt mondta, tényleg el sem tudta képzelni, de hát ez hűűű.. merész lépés volt, mert nem szokványos szín, de én azt mondom, merni kell a nagy álmokat megvalósítani. Mert ez lehet a vége.. :)

Zagyvaságok

Megint úgy jártam, hogy napközben volt valami, amiről gondoltam, hogy majd fogok írni este, aztán mostanra persze, huss.. el is szállt a fejemből. Biztos nem volt annyira fontos, mert ha az lett volna, akkor biztosan emlékeznék rá. Igaz.. azért előfordul mostanában már velem, hogy bizony kiesnek a fejemből a dolgok, pedig régen legendásan jó memóriám volt. Tudtam például mindenkinek a telefonszámát, a rendszámok úgy megmaradtak a fejemben, hogy bármikor gond nélkül megmondtam, hogy kié az az autó, amit láttunk. Most meg néha a saját rendszámunkon is gondolkodnom kell. :D Azt még azért nem gondolom,hogy ez azért van, mert öregszem, inkább arra fogom, hogy sokkal több információt kell tárolnom most, mint régen, és erre már nincs kapacitásom. Ez mégis sokkal jobban hangzik, mint a másik verzió. :)
Egyébként nagyon élvezem ezt a fantasztikusan jó időt, ami beköszöntött. A napelemeim töltés alatt vannak folyamatosan, így sokkal jobb minden, mint eddig volt. :) Mondom én, hogy mindig ilyennek kéne lennie. (jó, ha melegebb van ennél még pár fokkal, az is jó lesz)
Furcsa ez a kétgyerekes lét, még akkor is, ha egyébként -még mindig meglepő módon- annyira nem aggódom Patrikért, mint tettem volna mondjuk két évvel ezelőtt akár. Igaz, biztos, hogy nagyon sokat nyom a latban, hogy bármikor tudunk vele kommunikálni, örök hálám az internet kitalálójának, mert olyan nagyon jó ez, hogy ennyi lehetőséget nyújt. :)
Holnap még délutános leszek, aztán pénteken hajnalban megyek vissza. Fárasztó lesz, de a hétvégém meg egy fél nappal hosszabb így, úgyhogy megéri. :)
És.. bár már nem is merem kimondani, de talán hétvégén végre tényleg színes lesz a házunk. Múlt szombat óta nem történt túl nagy előrelépés.

A két kicsi

Közben még adós maradtam azzal, hogy nem meséltem el, milyen is volt Erik első meccse. Amit rögtön idegenben játszott, rögtön végig is játszotta mind a 90 percet. Azt meglepve vettem tudomásul, hogy védőként szerepel, ráadásul a bal oldalon. Nem értek a focihoz, de Eriket ismerve, meg ahogy láttam már egyszer-kétszer focizni, szerintem sokkal inkább jó támadó játékban, mint védekezésben, és a testalkata is olyan, ami igencsak megfelelne ide. De mindegy, mert ugye mondtam, hogy én nem értek a focihoz.
A meccsen erősen érezhető volt, hogy egyrészt vasárnap délelőtt van, másrészt ez az első tavaszi forduló meccs, meg még ugye óraállítás is volt. Erik és az ő csapata cseppet sem volt összhangban, de azért lelkesen játszottak mindannyian. :) Jó élmény volt látni őt játszani, nekem messze kimagaslott a többiek közül minden tekintetben.

Az külön megér egy misét, hogy vannak szülők, akik egy ilyen U16-os meccset is úgy néznek, mintha a vb döntő lenne éppen, mindenki hatalmas szakértő, és nem átallanak felnőtt ember létükre lenyomorultazni egy gyereket csak azért, mert épp nem úgy játszott, ahogy ők elképzelték (például mert szerelte az ő gyereküket). Elképesztő.

Roland pedig tegnap abszolút mentesen mindenféle szülői segítségtől részt vett az iskola angol szépkiejtési versenyén. Amiről úgy értesültünk, hogy felhívott az egyik tanárnő, hogy ne aggódjunk, a gyerek azért nincs még otthon, mert ott van az iskolában a versenyen. (mondjuk épp nem aggódtunk, mert mi meg dolgozunk, így aztán fel sem tűnt, hogy még nincs otthon) Na de aztán később hazatelefonáltunk Eriknek, hogy megtudjuk, megérkezett e már az öccse. Aki elmondta, hogy igen, hazaért, és megnyerte az angol versenyt. :) Azt amúgy tudtam róla, hogy Patrikéhoz nagyon hasonló a nyelvérzéke. :) Nagyon büszke vagyok rá. Ma azt is elújságolta este, hogy az övé lett a legjobb angol tz, amit írtak, és hogy szaktanári dicséretet fog kapni a verseny miatt. (azt csak így zárójelben merem leírni, hogy az jutott eszembe, remélem, hogy az a tanárnő, aki év elején annyira szörnyűnek találta őt, hogy inkább tanárt váltottunk most megvakarta a fejét, és bánja, hogy nem maradt az ő tanítványa)
A nagy pedig eközben Londonban jár, ma épp a Madame Tussaud panoptikumban, ami elmondása szerint k**va jó volt, ez volt eddig a legeslegjobb minden program közül. (azért kíváncsi vagyok rá, hogy vajon Disneyland felülírja e majd?)

18

Az idén többen is ünnepelünk 18. születésnapot. Először mi ketten, Balázzsal. Éppen ma lett nagykorú a házasságunk. :) Majd aztán napra pontosan négy hónappal később az elsőszülött gyerekünk is meg fogja ünnepelni a maga nagykorúságát. :)
Hogy milyen volt ez a 18 év? Fergeteges, fantasztikus, elképesztő, elképzelhetetlen. Mindent megéltünk, amit csak lehetett, mindent megtettünk azért, hogy most, ezt a tizennyolcadikat már úgy ünnepeljük, hogy tulajdonképpen ünnepelni sem szükséges. Mert olyan természetes ez, hogy itt vagyunk egymásnak, mint hogy reggelente felkel a nap. Nem is lehet ezt másképp elképzelni, mint hogy ő a férjem, én meg a felesége vagyok. Egy csoda volt eddig is minden nap, és őszinte szívvel hiszem, hogy ez így lesz ezután is. Mindig van mit tanulni, mindig van miért küzdeni, mindig vannak új korszakaink, de mindig, stabilan itt állunk egymás mellett. Nagyon szeretem.

És így a végére egy kb. 18 évvel ezelőtti:

És egy nagyjából mostani. :)

Semmi nem változott. :)

A megszelídített oroszlán

Ma az a nap volt a világban, amiről túl sokan még mindig nem emlékeznek meg, mert legyen bármilyen felvilágosult és modern is ez a világ, legyen akármennyi csodálatos technikai eszköz a kezünkben, mégis még mindig van jó pár dolog, amivel kapcsolatban a sötét középkorban élünk. Mégis, ez a nap az, ami még azt is felülírja, hogy bloggerként arról írjak, hogy milyen fantasztikus volt látni ma Eriket élete első meccsén végig játszani, hogy hogy mekkora csoda az, hogy miközben egy álmos magyar kisvárosban nézem a középső fiamat bal hátvédként, mellettem az egyfolytában beszélő kicsivel a férjemnek meg tudom mutatni a fiunkat immár focistaként, a nagyfiam pedig a messengeren ír nekem, hogy "én pedig üdvözöllek Belgiumból".
Ezen a napon egy kicsit máshova is tartoztam. Lélekben sosem fogok teljesen eltűnni abból a közegből, akik még mindig az árnyékban élnek, még akkor is, ha valami csoda folytán már sok-sok éve nem tartozom igazán közéjük. Azt azonban nem felejthetem el, amit egyszer mondtak nekem, hogy olyan ez, mint az alvó oroszlán. Sosem tudhatjuk, mikor és mitől fog felébredni. És hát vadállat, így aztán ha felébred, ki tudja mit fog tenni. Ez jó mélyen be van vésődve nekem azóta is.
De azért eszembe jutott, hogy hányszor, de hányszor gondoltam én arra az elmúlt évek alatt, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a megszelídített oroszlánt úgy is tartsam, hogy vajon tényleg ide tartoztam én ehhez a közösséghez? Vajon tényleg volt e bármi alapja annak, hogy elkezdték annak idején a kezelést? Sosem tudom már meg, remélem.
Emlékszem, persze. Mindenre. Mintha tegnap lett volna. Azokra a szörnyű percekre, azokra a szörnyű mondatokra az első alkalommal. Azokra a tágra nyílt, ijedt tekintetekre amivel a gyerekeim néztek rám. Emlékszem a vizsgálatokra, a gyógyszerekre, és arra is, hogy mindig csak betegebbnek és mindig csak egyre inkább kirekesztettnek éreztem magam. A végére már majdnem csak a saját világomból is.
A fényt is épp csak észrevettem, de szerencsém volt. Vagy csak épp itt volt az ideje megmenteni már magam. Igaz, jobb szeretek csodaként gondolni rá, mert kicsit önző módon azt remélem, már megérdemeltem egy kisebb csodát az életemben. És eltelt most már jó sok év, teljesen szelíd oroszlánként él itt bennünk. Néha eszünkbe jut, hogy itt van, mert nincs olyan, hogy végleg el lehet felejteni. De csodálatos szabadságban és teljesen függetlenül tőle élem az életemet. Nincs semmi, amit ne tehetnék meg, nincsenek korlátok, nincsenek szabályok.
Csak a megszelídített oroszlánom és én. Meg ez a lila nap. Amikor eszembe jutnak azok, akiknek még nem jutott a csodából, és akiknek szívből kívánom,hogy valamikor legyen részük benne.

Micsoda nap

Nagyon büszke vagyok magamra. Mert úgy elengedtem ma a gyerekemet olyan messzire, mint még sosem, hogy nemhogy nem sírtam el magam, de még csak hárommillió jótanács sem hangzott el tőlem. Kétmillió azért igen, mert persze, vannak dolgok, amiket akkor is elmond az ember, ha amúgy tök nyilvánvaló, hogy tudja. :) Azt hittem, hogy majd a busz indulásának pillanatában azért nem bírom ki, de ők annyira jókedvűen szálltak fel a buszra, hogy ott és akkor én sem éreztem semmi mást, csak hogy de jó nekik, világot látnak, életre szóló élményt szereznek.
Ezt a buszutat nem irigylem tőlük, mert elképzeléseim szerint szörnyű lehet huszonpár órát tölteni egy buszon. Sosem utaztam még ennyit így, és nem is szerepel a terveim között, hogy fogok, pont ezért, mert ezt gondolom. Na de majd biztos elmesélik. (főleg most, hogy még számukra is kiderül, hogy mit is gondolok :P)
És ma végre nekiálltak érdemben is kiszínezni a házunkat. Azt gondolom, hogy így, a falakon még annál is jobban néz ki, mint amit elképzeltünk akkor, amikor eldöntöttük milyen legyen.

És még a nap is sütött egész nap, úgyhogy ez azok közé a szombatok közé tartozik, amire jó lesz visszaemlékezni.
Még akkor is, ha este a vb-re jutás esélyei gyakorlatilag a nullával lettek egyenlőek. Eddig azért némi remény akadt. De én, az örök optimista azért azt mondom, hogy egy Európa bajnok Portugáliától nyugodtan ki lehet kapni három nullra, ettől még én látok már olyat is ebben a válogatottban, amitől azt mondom, hogy lesz itt még majd sok-sok öröm is. .) Nem a világbajnokságon, de nem baj az...