2017. márc. 26.

A megszelídített oroszlán

Ma az a nap volt a világban, amiről túl sokan még mindig nem emlékeznek meg, mert legyen bármilyen felvilágosult és modern is ez a világ, legyen akármennyi csodálatos technikai eszköz a kezünkben, mégis még mindig van jó pár dolog, amivel kapcsolatban a sötét középkorban élünk. Mégis, ez a nap az, ami még azt is felülírja, hogy bloggerként arról írjak, hogy milyen fantasztikus volt látni ma Eriket élete első meccsén végig játszani, hogy hogy mekkora csoda az, hogy miközben egy álmos magyar kisvárosban nézem a középső fiamat bal hátvédként, mellettem az egyfolytában beszélő kicsivel a férjemnek meg tudom mutatni a fiunkat immár focistaként, a nagyfiam pedig a messengeren ír nekem, hogy "én pedig üdvözöllek Belgiumból".
Ezen a napon egy kicsit máshova is tartoztam. Lélekben sosem fogok teljesen eltűnni abból a közegből, akik még mindig az árnyékban élnek, még akkor is, ha valami csoda folytán már sok-sok éve nem tartozom igazán közéjük. Azt azonban nem felejthetem el, amit egyszer mondtak nekem, hogy olyan ez, mint az alvó oroszlán. Sosem tudhatjuk, mikor és mitől fog felébredni. És hát vadállat, így aztán ha felébred, ki tudja mit fog tenni. Ez jó mélyen be van vésődve nekem azóta is.
De azért eszembe jutott, hogy hányszor, de hányszor gondoltam én arra az elmúlt évek alatt, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a megszelídített oroszlánt úgy is tartsam, hogy vajon tényleg ide tartoztam én ehhez a közösséghez? Vajon tényleg volt e bármi alapja annak, hogy elkezdték annak idején a kezelést? Sosem tudom már meg, remélem.
Emlékszem, persze. Mindenre. Mintha tegnap lett volna. Azokra a szörnyű percekre, azokra a szörnyű mondatokra az első alkalommal. Azokra a tágra nyílt, ijedt tekintetekre amivel a gyerekeim néztek rám. Emlékszem a vizsgálatokra, a gyógyszerekre, és arra is, hogy mindig csak betegebbnek és mindig csak egyre inkább kirekesztettnek éreztem magam. A végére már majdnem csak a saját világomból is.
A fényt is épp csak észrevettem, de szerencsém volt. Vagy csak épp itt volt az ideje megmenteni már magam. Igaz, jobb szeretek csodaként gondolni rá, mert kicsit önző módon azt remélem, már megérdemeltem egy kisebb csodát az életemben. És eltelt most már jó sok év, teljesen szelíd oroszlánként él itt bennünk. Néha eszünkbe jut, hogy itt van, mert nincs olyan, hogy végleg el lehet felejteni. De csodálatos szabadságban és teljesen függetlenül tőle élem az életemet. Nincs semmi, amit ne tehetnék meg, nincsenek korlátok, nincsenek szabályok.
Csak a megszelídített oroszlánom és én. Meg ez a lila nap. Amikor eszembe jutnak azok, akiknek még nem jutott a csodából, és akiknek szívből kívánom,hogy valamikor legyen részük benne.

1 megjegyzés:

  1. Kívánom, Dius, hogy az oroszlán soha ne térjen vissza. De még jobb lenne, ha tényleg csak tévedés volt és sosem volt az az oroszlán.

    VálaszTörlés