Elképesztő

Vagy még inkább felháborító, és nem is tudom még milyen jelzőket tudnék használni erre az egészre. Ami tulajdonképpen abszolút tökéletes pontot tett Erik teljes nyolc évére, amit eltöltött az általános iskolában. Nekem fáj az egész, és el sem tudom képzelni, hogy milyen ember ez, aki ilyet képes volt megtenni egy gyerekkel? És milyen emberek azok, akik az ilyet hagyják gyerekek között lenni nap mint nap?
Történt, hogy ma elbúcsúztak a gyerekek az őket tanító tanároktól. Ahogy írtam, megvolt mindenkinek az egy szál virág, meg az osztályképek borítékban. Tegnapelőtt kihúzták, hogy ki kinek fogja átadni. Erik is kihúzta a maga tanárát, naná, hogy pont azt, akivel kölcsönösen nagyon nem bírják egymást. De volt benne betyárbecsület, és nem akart cserélni, ha már így alakult, akkor ő végigcsinálta. Erre ez az ember (írhatnám helyette, hogy ez a mocsok, de akkor én sem lennék különb nála) közölte, hogy nem fogadja el tőle/tőlük az ajándékot, és ne is köszönjenek neki többet az utcán sem.
Amikor ezt Erik elmesélte, majdnem sokkot kaptam. Ki kellett mennem a lakásból is, hogy ne sírjam el magam előtte. Fel nem foghatom, hogy egy felnőtt ember hogy hozhatott ilyen helyzetbe kamasz gyerekeket? Hogy tudta megtenni, hogy így porig alázzon valakit, aki épp egy utolsó gesztust tesz felé? Fel vagyok háborodva, és legszívesebben jól megráznám ezt az illetőt... szép emléket adott búcsúzóul ennek az osztálynak. :(

De szeretnék

... most gyerek lenni. Vagy inkább olyan tizenhét-tizennyolc éves kamasz lány, mert az egy olyan jó időszak volt. Akkor, amikor mindennél fontosabb volt a szerelem (persze, már akkor is Balázs.. ki más?), és minden gondolatom csak akörül forgott, hogy mikor találkozunk legközelebb, és hogy mi mindent kell majd neki elmesélnem, vajon mi történt vele azóta, hogy nem találkoztunk. Ami visszagondolva is megmosolyogtató, mert nem volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna. Néha bepróbálkozott, hogy akkor legyen egy nap, amikor nem jön, de mindig hisztiztem olyankor, és beadta a derekát. Akkoriban neki már autója is volt, és ez adott egy csomó szabadságot, mert elmehettünk ide-oda, néha esténként is, mikor ő jött munka után elmentünk egy-egy fél órára. Volt "helyünk", amit csak mi tudtunk hol van.
Volt, hogy elugrottunk csak úgy a Velencei tóra fürödni egyet, vagy csak kocsikáztunk. Leginkább szabadok voltunk, és ez az, ami annyira hiányzik mostanság.
De szeretném, ha most írhatnám a táblára még mindig, hogy káció, majd akáció, és vakáció.. és de jó lenne, ha következne két és fél hónap gondtalan láblógatás. :)

Meglesz

Azt hiszem, korunk legnagyobb katasztrófája az a fajta rohanó életmód, amit élünk. Nem tudunk lassítani, nem engednek kiszállni a mókuskerékből, és végül úgy találjuk magunkat, hogy már nem is akarunk kiszállni, mert nem is mindig ismerjük fel, hogy ott pörgünk folyton. A világ legtermészetesebb dolgává válik, hogy dolgozunk, elvégezzük a kötelező háztartási munkákat, szinte kötelezően teljesítünk családi dolgokat. Szomorú valóság napjainkban.
Mindeközben szépen elfelejtünk mindent, ami értelmet ad ennek az egésznek, amiért érdemes egyáltalán valaha is a mókuskerékre felszállni, és tekerni, hajtani, nehogy megálljon (azt hiszem, mondtam már, hogy gyerekként is gyűlöltem ezt a játékszert). Néha jönnek jelek arra vonatkozóan, hogy másképp kéne ezt csinálni, de nem ismerjük fel. Elhessegetjük, nem foglalkozunk vele, mert fontosabb dolgunk is van annál, hogy ráérjünk a jeleket kielemezni, felismerni, és leginkább, nem merünk változtatni semmin. Mert ez a világ rendje, mindenki ezt csinálja, nekünk is ezt kell.
Csakhogy azért ez nem hiszem, hogy ennyire törvényszerű kéne, hogy legyen. Igenis KELL a jeleket értelmezni, KELL egy kicsit gondolkodni, másképp gondolkodni, lassítani, és átértékelni. Ha kell, akkor újra és újra. Mert valahol ott van az, ahol ez az egész szépen, harmóniában is működni tud. Meg kell találni, és meg kell adni magunknak, addig, amíg lehet. Nem muszáj, persze. Csak épp azt hiszem, ha nem találjuk meg, és nem adjuk meg, akkor menet közben elfelejtünk élni, elfelejtünk megélni, elfelejtjük, hogy mi az a boldogság, milyen felhőtlenül nevetni, gondtalanul és céltalanul bolyongani, beszélgetni csak úgy semmiségekről.
Én meg fogom találni, addig-addig fogom értelmezni a jeleket, amíg majd szépen összeáll a kép, és tisztán látom majd.

Hol dolgozik apu és anyu?

Öt éve is van már annak, amikor volt egy ilyen rendezvény, amiről akkor írtam is. Akkor még csak ábrándoztam arról, ami ma már valóság lett, és a fiaink úgy jöttek látogatóba, hogy megnézhették hol (és hogy) dolgozik apu, és azt is, hogy hol dolgozik anyu. :)
Az idei rendezvény különlegesebb lett nekünk, mint az az öt évvel ezelőtti volt, mert mindketten tevékenyen részt vettünk benne. Én voltam az, aki mindent előkészített, amit ajándékba szántak, az összes vizet, két decis üdítőt, müzliszeletet, műanyag poharat is én voltam, aki a raktár készletéből összekészíttette a mai napra. :)
Balázs sokkal fontosabb feladatot kapott. Ő volt az egyik, aki a látogatói csoportokat kalauzolta a raktárban. Még mindig lenyűgöz, hogy az az ember, aki a magánéletünkben minden helyzetben előretol bárkit, hogy "szerepeljen" ő, itt olyan magabiztossággal és lehengerlő határozottsággal tud beszélni. Sikerült neki első körben az ügyvezető igazgatót és családját is körbevezetni a raktáron. :D (és, meglepő módon, még ez sem billentette ki abból a határozottságból, ami ott van neki).
A fiúknak tetszett, amit láttak, tetszett, amit apa elmondott, és anya munkahelyét is megnézték. Igaz, kicsit sajnálkoztak rajta, hogy milyen kicsi helyen dolgozom.
Csocsóztunk is, játszottunk négyesben, és valahogy mindig az a csapat nyert, ahol én voltam. :P Na nem azért, mert olyan nagyon menő lennék, simán csak szerencsém volt.
Ettünk-ittunk, beszélgettünk, és három órakor már jöttünk is haza. :) Itthon meg már csak egy adag mosás volt hátra, aztán este hétre elkészült a vacsora, ami az ebédet pótolta. :D

Jó kis vasárnap volt. :)

Annyi minden

Annyi minden van, amiről nem írok, nem beszélek, csak magamban őrlődöm. Oka van ennek, mert nem azért teszek így, mert nem lenne kinek elmondani, nem írhatnám le, csak egyszerűen annyira zavaros bennem egy csomó minden, hogy jobb ez így. Nem mintha jutnék egyről a kettőre, és lehet, hogy legegyszerűbb lenne, ha csak úgy fognám, és elengednék mindent, amik foglalkoztatnak.
Néha sikerül, és olyankor jó is minden, de aztán a legkisebb apró kis valami is rögtön újraindít bennem mindent.
Na, többek között ezért is várom annyira a nyaralást. Talán ott majd elengedem végleg az egészet, ahogy van.

Patrik túl van az érettségi szóbeli részén is. Nem olyan tételt húzott, ami közel állt volna hozzá, de azért megoldotta. Túlságosan mély nyomot nem hagyott benne, mert túl sokat nem beszélt róla. :) A végleges eredmény postán érkezik majd.

Jó hírek

Erik ma hivatalosan is gyógyultnak lett nyilvánítva. A garatleoltás is negatív lett, így aztán hétfőn mehet iskolába. :) Azt nem mondom, hogy örül ennek, mert ha rajta múlna, akkor már egyáltalán a lábát sem tette volna be oda, csak a ballagás napján, de azért talán kibírja ezt a pár napot.
Így aztán végre ezen is túl vagyunk. A múlt héten ilyenkor még nem is sejtettem, hogy ez ilyen hosszú ideig el fog tartani.
Ez a nap jó híre. :) Az egyik.
A másik, hogy a kocsinkban újra egy teljesen ép szélvédő van, és tökéletesen működik a klíma is. Az most mellékes, hogy mindez mennyi pénzbe került. (jobb nem is beszélni róla, inkább gyorsan el kell felejteni)

Ez a hét

Ezen a héten az időgazdálkodással nem állok valami jól. Ez egy igen elegáns megfogalmazása annak, hogy gyakorlatilag semmire nincs időm. :D Igaz, mentségemre szól, hogy minden nap egy órával korábban kezdődik a munkaidő az egyébként normálisnál, így aztán ez rendesen borít mindent.
De azt szokták mondani, hogy ami nem öl meg, az megerősít, és épp ma mondták nekem, hogy sokkal erősebb vagyok annál, mint amit én elhiszek magamról, úgyhogy semmi nincs veszve.
Egy hónap múlva ilyenkor abszolút gondtalanul ott leszek a Balaton parton, és semmi olyan gondolatom nem lesz, hogy mire nem jutott aznap idő, és mit kellene a következő napba belesűríteni.
Addig meg már fél lábon is kibírom, ha eddig ment.. :)