Van az a mondás, amitől még kb tíz évvel ezelőtt is falra tudtam volna mászni, főleg, ha abban a kontextusban használták, hogy "majd meg tudod te is, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. "
Nagyjából még ma is falra tudok mászni tőle, de azért értem mi az a gondolat, ami ilyen leegyszerűsítve vàlt népi bölcsességgé. Mert az valóban igaz (a gyerekeim azt mondanák, hogy true story), teljesen más velük minden most, mint kicsi korukban volt. Amennyi minden egyszerűbbé vàlt, legalább kétszer annyi dolog bonyolódott. Mindenkinek vannak ilyen-olyan gondjai, megoldásra váró problémák. Kisebbek, nagyobbak. Ezeket meg kell tanulni kezelni, és elég sz@r dolog arról beszélni a gyerekkel, hogy hogyan álljon ki saját magáért egy-egy helyzetben. Onnantól, hogy egyre nagyobb létszámban vannak jelen az életünkben a tanárok, a diáktársak, egy csomó minden válik bonyolultabbá, és olyan dolgok kerülnek haza, ami nekünk akár teljesen idegen, mégis beszélni kell róla.
De ahogy nyílik körülöttük a világ, és teljesen természetes módon mindig önállóbak lesznek, résen is kell lenni, és megfelelő helyeken kellő határozottsággal nemet mondani. Azt a nemet pedig tudni kell megindokolni is, hogy elfogadja, ne pedig tiltásnak élje meg.
Nehéz azzal is megbírkózni, hogy az önállóság egyfajta magába zárkózassal is jár. Már nem feltétlenül akarja elmondani, sőt..nem is mindig akar beszélni sem.
Szóval..ha nem is gond igazán sosem, egyetlen életkorban sem, azért nem árt, ha minden életszakaszt jól megélünk mellettük/velük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése