Majdnem olyan érzés volt ma hazajönni este, mintha már péntek lenne. Kellett is emlékeztetnem magam, hogy nem, még nem, csak a délutános napoknak van vége, holnap hajnalban még fel kell kelni, és majd akkor lesz csak péntek, amikor már annak a műszaknak is vége lesz.
De az már fél siker, hogy holnap olyankor, amikor egyébként indulnék dolgozni, már majdnem hazafelé fogok jönni. Ki gondolta volna, hogy ilyeneknek fogok örülni? Főleg, hogy ez azzal jár, hogy alig pár óra alvás után indulni kell dolgozni.
Azt meg aztán el sem tudom mondani, hogy micsoda boldogsággal tud eltölteni, hogy már csak kettőt kell lapoznom a naptárban ahhoz, hogy lássam beírva, hogy Dia szabi. :)
Ez egyébként olyan érdekes dolog az életemben, hogy mennyire különválasztódott az, hogy kik hívnak Diának, és kik hívnak Diusnak. Valahogy úgy maradt, hogy mindenki, aki a munkahelyemen ismer, Diának hív. Alig egy-két ember szólít ott Diusnak, és még ezek közül is nagyon kevés az, akitől jól esik. Akiktől nem, ők erre valahogy rá is éreztek (lehet, hogy csúnyán néztem rájuk?), és már nem hívnak így, akiktől meg igen, hát ők a mai napig is. Van egy-két ember, aki nagyon kedvesen hív Diácskának, és nincs szívem megmondani nekik, hogy egyébként ettől a hátamon feláll a szőr tőle, már gyerekkoromban is nagyon utáltam.
De van olyan is, aki Diának hív, és sokkal jobban esne tőle, ha Diusnak hívna, mert közelebb áll hozzám, mint a többiek, de ilyet nem kérek. Magától meg nyilván nem fog eszébe jutni, mert nem is tudja, hogy hogy vagyok én ezekkel a becenevekkel.
Megmondom őszintén, hogy a Dius-énemet, és az életemnek azt a részét, ahol csak nagyon elvétve vagyok/voltam Dia, sokkal inkább kedvelem, és sokkal jobban szeretek Dius lenni, mint Dia.
Ez elég hülyén hangzik, mintha valami skizofrén személyiség lennék, pedig nem. :) Vagy legalábbis nem tudok róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése