Jó dolog ez a negyven

Van, aki ezt nem vallja be, és van azért nyilván egy ritka kis százaléknyi olyan nő is, aki tényleg nem tart egyáltalán az évek múlásától, de én azok közé tartozom, akik bizony bevallották, és be is vallják, hogy igen, tartottam annak idején a harminctól is, meg most ettől a negyventől is. Mert olyan középkorúnak tűnt ez még akkor, amikor a másik oldalon voltam, én meg aztán magamról sok mindent gondolok, de hogy középkorú lennék, na, azt semmiképp sem. :)
De be kell látnom, hogy annak, hogy ez a negyven most már egy jó pár napja arról az oldalról érint, akik már túl is lépték, nem is olyan rossz. Mert így, ennyi idősen könnyebb bevallani dolgokat, és belátni, hogy ami bizony eddig nem ment ilyen-olyan okokból, az már nem is fog. És mennyivel könnyebb elfogadni is így, hogy azt mondom magamnak, hogy na, hát én erre most már biztos, hogy nem akarok energiát szánni.
De egészen más egy csomó dolog megítélése is. Igaz, ennek nem feltétlenül az éveim számának van köze, hanem sokkal inkább annak a pár napnak a múlt héten, amikor szemtelenül önző módon magam miatt "pazaroltam" el négy nap szabadságot. És milyen jól tettem. Mert ez alatt a négy nap alatt egy csomó minden helyre került bennem, és pl. úgy tudok bemenni dolgozni, hogy simán félre tudom tenni azokat, amik két hete még olyannyira nyomasztóak voltak, hogy alig vánszorogtam befelé. Ahhoz viszont már köze van az életkoromnak, hogy vagyok annyira bölcs és tapasztalt (meg nagyképű is :D), hogy ennyi idősen tudjam azt, mi az, amit nem szabad elfelejteni, és mi az, amit időnként úgy kell odamondani, hogy az a másik is érezze a "törődést".
De így, negyvenen túl még inkább meg vagyok győződve arról, hogy mennyi mindent csinálunk rosszul csak azért, mert úgy vagyunk kódolva, hogy nem érdekes, hogy sz.r, ismerős a büdös is, meg az érzés is, hát csak ússzunk benne.
És igen, ki merem mondani, ha azt érzem, hogy rossz úton járunk, ha azt érzem, hogy túl sokat adtunk magunkból máshova, ahova elég lett volna a fele is, és a másik felét szánhattuk volna magunkra, mert minden egyes boldog pillanatunk abból van, amit egymásra szánunk. És lehet, hogy a pénz kell hozzá, hogy legyen hol és hogyan egymásra szánni, de nem bármi áron, és nem mindenáron. Mert ezek a pillanatok azok, amik átsegítenek a nehezebb napokon, a sötétebb időkön, ebből lehet erőt meríteni, és ezekről lehet és kell beszélni is.
Hát ilyen ez most így negyven évesen, és nyolc naposan. És remélem, hogy ilyen lesz majd ötven évesen, és hatvan évesen is. Csak addigra majd azt szeretném írni, hogy sikerült úgy csinálni, hogy valóban a nagyobb fele az egymásra szánt időé, és a kisebbik felét szántuk csak a kötelező dolgokra. Mert annyi minden vár még ránk.. Alig egy hónap múlva nyaralás például. :)