Csípjetek meg

Itthon vagyunk. Mindenhol minden úgy van, ahogy mi akartuk, minden ott van, ahova mi raktuk. Mégsem hiszem még el igazán, hogy akkor most mától mindig ide lehet majd hazajönni, és ez a csoda itt bent tényleg a mienk. Igaz, most még nagyon fáradt vagyok, és emiatt aztán nem is úgy jönnek sem az érzéseim, sem a gondolataim, ahogy én azt "vártam", de az biztos, hogy elképesztő ez az egész.
Nem tudom elmesélni sem, hogy mit érzek, nem tudom szavakba önteni. Egyik pillanatban sírni tudnék, a másik pillanatban átölelném az egész világot.
Párszor már megszámoltam a sarkokat, biztos, ami biztos. Észrevétlenül körülnéztem, hogy biztos nem jön e senki, aki azt mondja, hogy vissza az egész, ez mégsem lehet a tietek. (persze, hogy nem jön) Minden olyan ismerős, azt is tudom, hogy a vakolat alatt hol megy a villanyvezeték, és emlékszem még arra, amikor a sittet lapátoltuk, és mégis idegen még.
Furcsa, hogy itt van még a lakásban vagy hat darab banános doboz, amiket nem tudtunk kipakolni, de bőven elférünk tőlük, nincsenek útban. Régen ez úgy volt, hogy bent volt a lakásban hat banános doboz, és mi már nem is fértünk be tőle. :D
A fiúk egyébként mindannyian Erik szobájában bandáznak. :D A kádat már mindenki kipróbálta rajtam kívül, és mindannyian ódákat zengtek róla, úgyhogy lassan itt az ideje, hogy én is kipróbáljam.
Hamarosan pedig, ha már vállalható képek is készülhetnek, azokkal is jelentkezem. Itthonról. :)