Valóság

Az, hogy napközben nemigen van lehetőségem blogírásra, valószínűleg jó dolog. Annyi mindenen csapongok olyankor, hogy amiket akkor írnék, nem biztos, hogy az igazi valóságot tükröznék, hanem az éppen pillanatnyi érzelmi állapotomat, akár hangulatomat, vagy csak egy-egy benyomást.
Ilyenkorra azonban mindig lecsitul bennem minden, még akkor is, ha az én galád gyerekeim még most sem alszanak, és tulajdonképpen igazából nincsen csend, és képesek még beszélni is hozzám. Ilyenkor is. Tíz perc múlva éjfél.
Ez az időpont a legmagányosabb időpont egyébként, és ilyenkor hatványozottan érzem azt én is, hogy mennyire elmagányosodtam. Én, aki világéletemben társasági lény voltam, most ott tartok, hogy négy emberrel szoktam beszélgetni. A férjemmel és a fiaimmal. Akik amúgy jóféle társaság, szó sem róla, de vannak dolgok, amiket azért velük biztosan nem fogok megbeszélni. Se nem értenék, se nem érdekelné őket.
Tudom, hogy egy munkamániás, egészségtelenül élő rinyálógépnek látszom időnként, aki csak siránkozik, hogy itt fáj, ott fáj, közben meg csak toporog egyhelyben, és nem tesz semmit azért, hogy ez másképp legyen. Nem tudom, hogy mennyi ebből a valóság, és mennyi az, amiről én nem is akarok tudomást venni, de van egy csomó minden, amit nem írok le, mert nincs annyi időm már erre sem, hogy jól megtaláljam a szavakat ahhoz a hangulathoz, vagy ahhoz az élethelyzethez, ami éppen van.
Azt is tudom, hogy a változás csak rajtam múlik, és ahhoz, hogy egy álomvilágból valóság legyen, én kellek egyedül. Azt nem tudom csupán, hogy az az álomvilág illúzió e csupán. És azt sem tudom, van e még erőm folyton változni és változtatni.