Lehet, hogy van bennem némi hajlam a mazochizmusra (ahogy a sztahanovizmusra is), mert ez a tegnapi szörnyűség olyan dolgokat indított el bennem, hogy fel tudnék robbanni tőle. Ideges is vagyok, tehát a szó szoros értelmében sem sok kell ahhoz, hogy felcsattanjak, de egy másik értelemben is robbanásközeli értelemben vagyok. Minél többször érzem azt, hogy "már megint szurkál", annál inkább tör elő belőlem a tettvágy is. Folyamatosan csinálni akarok valamit, bármit, akármit. Az orvoshoz menős tettvágy még csak érlelődik, bár azt hiszem, megadom magam az okosabbaknak, és a józanabbaknak, és holnap mégis bepróbálkozom az urológusnál. Hátha szerencsém lesz (azt majd addig el fogom dönteni magamban, hogy az a szerencse, ha bejutok, vagy az, ha nem). Ha csak simán ultrahangra szeretnék menni, arra egy hónap múlva kapok majd időpontot, addigra meg már minek? Amúgy meg várom a nemzeti konzultáció keretében azt a kérdést tartalmazó levelet, amiben majd az lesz, hogy látom e értelmét a jövőben is ilyen hatalmas összegekkel pénzelni az állami egészségügyi rendszerét, vagy köszönöm, de inkább megoldom magam. ;) Gondolom nem nagy titok, hogy mit válaszolnék. (és itt is, mint mindig csak a saját bőrömön tapasztaltak alapján döntenék, mert ilyen önző kis dög vagyok másodállásban)
Na de az ilyeneken csak futólag morfondírozok, miközben eszembe jutott, hogy egy levelet elfelejtettem elküldeni ma valakinek odabent (holnap muszáj lesz pótolnom). Meg rögtön ezután az, hogy kéne egy másik kanapé. Meg egy másik szőnyeg. És ha már itt tartunk, két új matrac is elkélne, meg kifesteni sem ártana. Balázs meg az ilyenektől a szívéhez kap, és közli, hogy ugyanmár, teljesen jó ez még. :) :D
Azt hiszem, mindenkinek jobb az, amikor nincs semmi fájdalmam, és a mazochizmusom is szépen elvan magában, nem tör elő belőlem. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése