2017. nov. 30.

Egyet kell aludni

El sem hiszem, hogy már csak holnap kell hajnali nègykor kelni. Nálam jobban már csak Balázs örül ennek, mert már csak holnap hajnalban kell, hogy kiimádkozzon az ágyból. Nincs könnyű dolga, mèg az is nehezíti ilyenkor a helyzetet, hogy a takaró alatt olyan jó meleg van, hogy mindig csak azt mondom magamnak, hogy csak mèg egy percig kièlvezem, aztán felkelek.. ezzel simán elvagyok egy jó negyed órát, közben gondtalanul vissza is alszom egy kicsit, mert ha már olyan jó meleg van ott, akkor egy kicsit mèg pihentetem a szememet. 😉
Pedig aztán, amikor vègül sikerül magam rávenni, hogy felkeljek, akár negyed óra alatt útra kèszen állok, ès ennyi idő alatt a kavèmat is megiszom.
Ma vègre újra megnyitott nálunk a spar, szeptember közepèn zárt be átèpítès miatt. Nagyon vártuk már, mert azóta sem ettünk egy normális felvágottat (èn pl. semmilyet sem), az meg, hogy elmenjünk Tatabányára bevásárolni, nemigen fèrt bele a hètköznapokba. De mától megint könnyebb egy kicsivel a bevásárlás, meg visszatèrhetünk a megszokott dolgokhoz. Van egy csomó minden, amiből olyan saját márkásat veszünk, ami ugye máshol nem kapható.
Holnap meg már december...hogy elrepült ez az èv is..

2017. nov. 29.

Most így

Vannak olyan napok, amiken jobb túlesni, aztán kiheverni. Valami ilyesmi volt ez a mai is (meg a tegnapi is, meg a holnapi is ilyenre várható), sok munkával, sok megoldandó problémával, kibogozni való dolgokkal, ezerfelé figyeléssel, és százfelé levelezéssel. Nincs ezzel gond, jól állom a sarat szerintem, bár nagyon fárasztó az egész.
A bajom azzal van, hogy hiába szeretnék még ezt-azt itthon is, arra nincs már energiám. Fejben még megy a tervezgetés, aztán a megvalósítás nem megy. Nyűgös vagyok ahhoz, hogy vásároljak, hogy kitaláljam, mit együnk. Nem erőlködöm mondjuk túl az egészet, mert felesleges is lenne. Túlesünk a bevásárláson, a leglényegesebb dolgok mindig vannak itthon, és aztán, mint ma is, lefekszem a kanapéra, és kiütve alszom vagy másfél órát. Ami tök jó, mert valamikor pihenni kell. :)
Próbálok nem kétségbe esni az egészen, és azt gondolni, hogy na, basszus, ebből megint az lesz, mint tavaly, hanem keresgélni majd azokat a jobb napokat, amikor marad energia erre is.
Mindez nem panasz, mert továbbra is szeretem a munkámat, végtelenül büszke vagyok arra, hogy én, a saját munkámmal keresek annyi pénzt, amennyit. Végtelenül büszke vagyok arra is, hogy nap mint nap képes vagyok helytállni akármilyen helyzetben. Végtelenül büszke vagyok arra is, hogy az idén egyetlen napot sem voltam táppénzen, mert ez azt jelenti, hogy nem is voltam annyira beteg egyszer sem, hogy erre szükség legyen. Mondjuk egy-két megfázáson kívül tényleg nem is volt komolyabb bajom.
Amikor ilyesmiket leírok, leginkább magamban erősítem meg azt, hogy nincsen ezzel semmi baj, és valószínűleg rajtam kívül még nagyon sokan vannak így, akik hajnalban kelnek, ötkor már munkába állnak, és fél háromig egyfolytában oda kell tenni magukat szellemileg is, fizikailag is. Nem biztos, hogy mindenki bevallja, hogy van, ami nem megy. Én nem szégyellem ezt. Hétvégente mindent, ami nagyon fontos, pótolni szoktam, ami itthon hét közben elmarad. Az sem zavar, ha az egész hétvége arra megy rá, hogy megy a mosógép, a szárítógép, meg hajtogatom a ruhákat. De az sem zavar, ha csak egy napom van erre, mert az egyik nap a kettőből másképp telik. Szóval igazából bajom is, meg nem is, ha kimerült vagyok. :) Jó lenne, ha nem lennék, de akkor lehet, hogy valami robot lenne belőlem. :D

2017. nov. 28.

Itt a tèl

Van valami a levegőben... határozott tèl van már, ma hajnalban a kicsi teljesen le volt fagyva, ès mínusz hèt fokban mentünk dolgozni. Okè, pènteken már december lesz, úgyhogy nincs ebben semmi meglepő. Most estère beborult, ès olyan csend van, hogy akár azt is el tudom képzelni, hogy tènyleg esni fog a hó, ahogy azt beharangoztàk.
Erről eszembe is jutott, hogy háromból kèt gyerekünk mèg sportcipőben  jàrnak iskolába. Eriknek nincs is mèg semmi tèliesebb a lábára, mert mèg nem vettünk. Igaz, szerinte tökéletes a sportcipő is, mert az ő lába nem fázik, de azèrt ha sikerülne a mèretèben találni valami elèg menő bakancsot, akkor meggyőzhető lenne. Jó lenne valahogy mèg a hèten erre időt szakítani valamikor. Jó, mèg csak kedd van, de ugye ahogy telnek a hètköznapok, úgy vagyunk mindannyian egyre fáradtabbak ès nyűgösebbek, úgy meg nem a legvidámabb vásárolni menni. De majd meglátjuk.

2017. nov. 27.

Elért ide is

Lassan, de biztosan azért nálam is közeledik a karácsony-várós hangulat. Egyre többször kapom azon magam, hogy gondolkodom, miket szeretnék majd sütni, meg hogy ki mit fog kapni. Még akkor is, ha egyébként az a felállás, hogy az idén annyi kütyü beszerzésen vagyunk túl, hogy bőven le van tudva vele a karácsony is. De azért majd még pár dolog biztos, hogy beszerzésre kerül, mert az ugye mégsem lehet, hogy itt lesz a karácsonyfa, és nem lesz alatta ajándék. :) Nyilván nekünk, felnőtteknek az lesz a legnagyobb ajándék, hogy itt vagyunk, hogy elfér a nagy fa, és hogy ezt a sok mindent, amiben az idén részünk volt, meg tudtuk teremteni.
De azért, legyenek akármilyen felnőttesek és felnőttek is a gyerekeink, nyilván vágynak arra, hogy kapjanak meglepetést, hogy esetleg egy-két véletlenül elejtett megjegyzést meghalljunk, és teljesítsük. (nagyon figyelek, és jegyzetelni fogom ezeket a véletlenül elejtett megjegyzéseket)
Szeretnék az idén úgy készülni rá, hogy nem érezzem nyűgnek. Tavaly kicsit az volt, és nagyon bántott is utólag, pedig csak rajtam múlt. Nem morogtam egyszer sem akkor sem, azt még gyerekkoromban megfogadtam, hogy ilyet tőlem soha, senki nem fog hallani, de a tavalyi karácsonyban nem volt benne annyira a lelkem, mint ahogy szerettem volna. Az idén épp ezért tudatosabban próbálom majd csinálni, még akkor is, ha nem kell majd kevesebbet dolgoznom sem, és már szabim sincs. Ha szerencsém van, még egy nap csúszót beszerzek addig, ha nincs, akkor meg nem. :)
Szerintem még pont időben kapott el a hangulat, aztán majd meglátjuk, hogy mi sikeredik belőle. Nem fogok túlzó elvárásokat nyújtani magam felé, de azért jó lenne, ha elégedett lehetnék én is, és mindenki más is. :)

2017. nov. 26.

Amilyennek lennie kell

Ez egy igazán jól sikerült vasárnap volt.
Igaz, reggel nyolckor még vissza kellett feküdnöm, mert olyan szédüléssel ébredtem, hogy jobbnak láttam, ha inkább az ágyamba megyek vissza, minthogy bármi mást is csináljak. Fél órát még aludtam, és utána nyoma sem volt az egésznek, úgyhogy jó döntés volt. :)
A délelőtt a szokásos dolgokkal telt, mostam, főztem, közben beszélgettünk, ment a tévé.
Aztán ebéd után összepakoltunk, bepakoltam a mosogatógépet, a fiúk megnézték a forma 1 rajtját, és indultunk moziba. Balázs tegnap este találta ki, hogy elmehetnénk megnézni a viszkist, mindannyian benne is voltunk, így aztán le is foglalta a jegyeket.
A film nagyon jól sikerült, le a kalappal az alkotók előtt. Nem akarok spoilerezni, hátha valaki meg akarja nézni, annyit azért elárulok, hogy érdemes. :) Voltak ugyan benne nekem megrázó részek, de ettől még ma is pont ugyanúgy inkább szimpatizálok vele, mint elítélem őt. :) Abszolút tökéletes kikapcsolódás volt délutánra. :) Még jó, hogy Balázsnak eszébe jutott, mert én bizony semmi másban nem gondolkodtam mára (sem), mint hogy mennyi tennivaló lenne.. :)
Egyébként meg tökéletes is volt abból a szempontból is, hogy ma volt mit ünnepelnünk. Éppen egy évvel ezelőtt költöztünk be. :) Ugye milyen gyorsan telik az idő? De azért elárulom, időnként még mindig rácsodálkozom arra, hogy ez az egész mind a mienk... hogy ekkora terek vannak itt, és hogy elférünk, és nem kell kijönnöm a fürdőből azért, mert valaki bejön. :) Millió apró csoda ez minden nap, és szerintem ez így is fog maradni már bennem mindig. :)

2017. nov. 25.

Ködös, borús, esős

Ilyen volt ez a szombat. Túl sok izgalom nem volt benne, még az a két focimeccs is inkább bosszúságot okozott, mint igazi kikapcsolódást, amit ma élőben, illetve a tévén keresztül láttunk. Jobb el is felejteni gyorsan, mást nem lehet tenni.
Patrik délelőtt tizenegykor érkezett haza az after-partyról. :D Na, azért nem addig tartott, mert hajnali háromnegyed háromkor kaptam tőle egy messenger üzenetet, hogy "tizenegykor megyek, muszáj aludnom egyet" Még jó, hogy üzent, és még jó, hogy én meg felébredtem reggel, amikor az apja épp másodszorra készült dühbe gurulni, mert egyszer már hajnali ötkor lehiggadt, és megnyugodott, hogy majd biztos jön az első busszal. De aztán, amikor még hétkor sem volt sehol, ráadásul a telefonja is ki volt kapcsolva, hát.. jókor ébredtem, na. :D Így sem volt boldog, de legalább tudtuk, hogy semmi baja, csak hát ha muszáj aludni, akkor muszáj. Ilyen ez. :)
Az a fentiekből is jól látszik, hogy mennyire hozzá lehet edződni ehhez is. Már rég nem aggódom halálra magam, ha valahova bulizni megy, és nyugodtan le is tudok feküdni. Ma éjjel sem ébredtem fel arra sem, hogy írt (és elmondása szerint pont ezért nekem jött az üzenet, mert tudta, hogy én nem fogok rá felébredni, de ha az apjának ír, ő tuti, hogy azonnal megébred a csipogásra, és nem akarta felébreszteni) Tudom, hogy szokott inni, de azt gondolom, volt az az ominózus eset, ami után egy egész napig rettenetesen rosszul volt, és akkor azért sikerült egy körülbelüli határvonalat megtalálnia ezügyben.
Nagyjából minden hétvégén megy valahova, hol hosszabb, hol kevesebb időre. Van, hogy ő alszik máshol, van, hogy nálunk alszik valaki (mindig ugyanaz azért), de szerintem teljesen normálisan csinálja ezt is. Arra kíváncsi leszek, hogy majd ha főiskolás vagy egyetemista lesz, akkor mennyire fog ez megváltozni. Remélem azért nem nagyon, mert ezzel így együtt tudok/tudunk élni.

2017. nov. 24.

Szalagavató

Megint egy első alkalom volt az életünkben, szülőként, mert ugye a sajátjainkon azért már túl vagyunk egy-két éve. Ami még szeptemberben olyan nagyon távolinak tűnt, egy szempillantás alatt elérkezett.
Ma délután megkapta a végzős gimnazista fiunk a szalagot, amit mától büszkén viselhet majd egészen a ballagásig. :) Természetesen benne semmi izgalom nem volt, bár az azért látszott, hogy teljesen másképp éli meg ezt, mint ahogy például megélte a nyolcadikos táncra készülést. Itt már bőven látszik a felnőttsége, az, ahogy részt vett az after party szervezésében (most épp ott van), ahogy kiválasztotta az öltönyét, ahogy a táncpróbákat kezelte.
Tetszett az, ahogy lebonyolították, egyáltalán nem volt túlmisztifikálva, még az igazgató úr is mindössze hét percet beszélt csak, pedig az igen hosszú beszédeiről híres egyébként. Voltak fotósok, akik minden egyes szalagtűzést megörökítettek, a táncot is végig fényképezték, biztos egyszer csak érkeznek majd a képek.
Elnéztem az én fiamat, akiről minden ilyen rendezvény alkalmával eszembe jut, hogy majdnem egy egész óvodai év eltelt, mire sikerült elérni nála azt, hogy nem az óvó néni asztala alá ment be azonnal érkezés után, és hajlandó volt ebédet enni is velük. Mostanra igazi férfi lett, karakán, magabiztos. Néztem, ahogy leült az igazgató úr mellé, és fesztelenül csevegett vele. Láttam, ahogy összevigyorogtak, és ez volt az a pillanat, amikor még valamit felvettem arra a listámra, amiért hálás lehetek. Mert nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy épp akkor indult ebben az iskolában az első gimis osztály, amikor ő nyolcadikos volt, mert neki pontosan itt volt a helye erre a négy évre. Lehetősége volt kinyílni, és tudott is élni ezzel a lehetőséggel, ugyanakkor van ez a suli annyira kicsi, hogy tökéletesen szemmel van tartva, és nyakon volt csípve minden olyan "lazulásnál", ami már túl sok lett volna. Épp az igazgató úr az, aki az egyik legnagyobb tanítója volt minden téren, akit ő még most épp ezért nem kedvel úgy, ahogy majd fogja akkor, amikor már máshova fog járni, de a tanítása beért a négy év alatt.
A tánc, amiről ő azt mondta, nagyon bénák, és nagyon nem fog tetszeni, természetesen tetszett mindenkinek. Hogy is ne tetszett volna, amikor mindannyian azért voltunk ott, mert ők a mi gyerekeink, így, ahogy vannak, a maguk félkész felnőttségében, a maguk kicsit tökéletlen, ámde így tökéletes formájukban.
Büszkék voltunk rá. :) Nemsokára ballag...



2017. nov. 23.

Hálaadás

Amerikában ma ünnepelték a Hálaadást. Én magamban is megtartottam ma is. Nem sütöttem pulykát, főleg nem olyan töltelékest, mint amit ők szoktak ott olyankor, meg nem is vertem nagydobra, de azért számba vettem, hogy mi mindenért mondhatok hálát az idén is.
Elsősorban a családomért. Soha nem tudok eléggé hálás lenni sem a férjemért, sem a fiaimért, és egyáltalán azért, hogy ők vannak nekem. Hogy pont ők, akik mind a négyen egytől egyig hősök, és nagyon jó emberek.. a legjobbak, akik lehetnek. :)
Hálás vagyok az otthonomért, és mindazért, amit jelent nekem az, amikor hazajövök, és belépek.
Hálás vagyok az érzésekért, amik itt körülvesznek, amikor körülnézek, amikor teszek-veszek, és látom magam előtt azt az összes munkát, és energiát, amit beletettünk.
Hálás vagyok a munkámért, és mindenért, amit a munkám során megtapasztalok. A pozitív érzések pont ugyanúgy visznek előre, mint a negatívak.
Hálás vagyok a munkatársaimért. Azokért különösen, akik nap mint nap velem együtt gondolkodnak, velem együtt tesznek azért, hogy minden úgy menjen, ahogy azt várják tőlünk, de azokért is, akik néha gáncsoskodnak, mert miattuk vagyok képes mindig újragondolni mindent.
Hálás vagyok az egészségemért, és ez nem feltétlenül itt van sorrendben, ahova most került, hanem sokkal előrébb.. hiszen megtapasztaltam a másik oldalát is mindennek.
Hálás vagyok minden egyes napért, amit úgy tölthetek el, hogy csak apró, hétköznapi gondjaim vannak.
Hálás vagyok érte, hogy nincs befizetetlen csekkünk.
Hálás vagyok az életemért.. hogy ilyen, amilyen. :) Még akkor is, ha néha vannak kicsit keserédesebb, fáradtabb napjaim is, akkor is minden jó így, ahogy van. :)

2017. nov. 22.

Húsz évvel ezelőtt

Ezen a napon került az ujjamra a jegygyűrűm. :) Akkor még elképzelni sem tudtam szerintem, mi minden vár még ránk, most meg kicsit nehéz is visszaidézni már, hogy milyenek is voltunk akkor. Persze, emlékszem a napra, itt van az orromban a liliomok illata, amik a virágkosárban voltak, amit kaptam. Emlékszem mindenre, ami akkor este történt.
Ahol az akkori vacsorát ettük, most Patrik és Roli szobája van. :) Ahol megkérték a kezemet, az a hely majdnem teljesen érintetlen, épp csak a boltív szűnt meg. :)
Pedig épp tegnap mondtam azt Balázsnak, hogy nincsenek ilyen típusú nosztalgiáim a lakással kapcsolatban. Erre kiderül, hogy mégis van. .)
Az biztos, hogy akkor még csak reméltem, amiben azóta részünk van. Azt reméltem, hogy mindig ugyanúgy fogjuk egymást szeretni. Ez valóra vált, és ez így tökéletes is.
Minden, ami nehézséget okozott, vagy fog, megoldandó probléma csupán, amit meg is szoktunk oldani. Néha könnyebben, néha kicsit nehézkesen. De könnyű így minden, hogy még mindig ugyanúgy szeretjük egymást, mint két évtizeddel ezelőtt.

2017. nov. 21.

Se eleje, se vége

Úgy csordultig tud lenni az ember a hétköznapok apró-cseprő történéseivel, hogy estére már semmi másra nem is vágyik, csak a csendre, és a nyugalomra. Igen, régen ilyenkor simán kiírtam magamból mindent a legapróbb részletekig, azokat meg még inkább, amik valamiért mélyebb nyomot hagytak bennem. Ma már nem nagyon van időm elveszni a részletekben sem, leginkább sodródom az árral, és igyekszem arra koncentrálni, hogy a nagyon fontos dolgokat ne felejtsem el.
Szerencsére tudok még annyira pozitív lenni, hogy a jó dolgokat inkább elraktározom, és azokat hívom elő az emlékeimből, amikor a szükség úgy hozza. A rossz dolgokon is szoktam azért rágódni, persze, de azokon inkább csak akkor, ha valamiért előtérbe kerül újra az a probléma, vagy az az érzés.
Mindig úgy érzem amúgy, hogy ez a hét az előzőt is überelni tudja tennivalók tekintetében, és most ez megint úgy is néz ki, hogy tényleg így van. Az előző hét semmi volt a mostanihoz képest. De már most tudom, hogy simán meglesz minden, pedig van még bőven tennivaló addig, amíg majd csütörtök este hazajövök. Párszor még újra fogok tervezni mindent magamban, és lehet, hogy végül tök másképp fogom megoldani, mint ahogy pl. ma elgondoltam. De ezeket már rég nem kudarcként élem meg, hanem úgy, hogy tök jó, hogy képes vagyok változtatni menet közben is, mert igazából a cél a lényeg, semmi más. :)
Ennek amúgy se füle, se farka, még én is érzem.. és nem is hiszem, hogy most ennél értelmesebbet tudok még kihozni az egészből, úgyhogy hagyjuk is. :)

2017. nov. 20.

Erős kezdès

Mèg csak hètfő van, de máris kèt ès fèl órát sikerült túlóraznom. Persze Balázsnak is, mert ő szolidaritást vállalt velem. Tudtam már pènteken, hogy ma korábban kell mennem, a főnökeim tudják, hogyan lehet elèrni ezt nálam. Most mèg fel vagyok pörögve kissè az egèsz napos hercehurcától, de jó èrzès, hogy meg tudtam csinálni, ami várták tőlem.
Az biztos, hogy nem lesz unalmas ès esemènytelen egyik nap sem a hèten, de gondolom, szerdán már kifejezetten jól fog esni a gondolat, hogy pènteken nem kell mennem.
Közben azèrt persze itthon sem áll meg az èlet, ezerfèle dolgot kellene elintèzni holnap dèlelőtt is a főzès mellett. Csak úgy repül majd az idő.

2017. nov. 19.

Ma már jobb

A kedvem. Vagy legalábbis kevésbé vagyok hisztis, és nyűgös, meg borúlátó. Pedig holnap kemény nap vár rám, de fejben már összeraktam, hogy is fogom csinálni, úgyhogy nagy gond nem lesz. Azt meg majd nem hagyom, hogy felborítsák a fejemben összerakott sorrendet. :D (dehogynem, ha muszáj)
Nem történt ma semmi különös, minden a szokásos mederben zajlott. Eriknek meccse volt, csúnyán kikaptak. A vereség várható volt, sokkal jobb csapat ellen játszottak, ekkora zakót azért mégsem gondoltunk. De Erik edzett gyerek lelkileg is, nem viseli meg az ilyesmi, és nem is veszi el a kedvét.
Készülünk a szalagavatóra, ma végignézte Patrik a szóba jöhető cipőket, hogy kiderüljön, kell e venni másikat, de úgy döntött, nem kell. Százszor a lelkére kötöttem, hogy jól gondolja át, nehogy kényelmetlen legyen, mert még bőven van idő venni egyet, de állítja, hogy nem kell. Ezt a meglévőt kell szépen kibokszolni, és jó lesz. Ám legyen. Rolinak még szerintem valamelyik nap nézek egy inget, mert ugyan lóg a szekrényben egy pár, de a két bátyja közölte velem, hogy kockásat nem adhatok rá, a még szóba jöhető két fekete csíkos mindegyik "gáz", de ha muszáj, hát akkor az egyiket bevállalhatja, az a kevésbé gázos. Úgyhogy futok egy kört valamelyik délelőtt, hátha találok neki valahol valamit (mondjuk csak a kínai boltok jönnek szóba itt helyben), ami jó lesz. :)
Magamnak nem vettem végül semmit, és ez várhatóan nem is fog változni. Vagy felveszem azt a fekete, pöttyös ruhámat, vagy valami mást, még nem tudom. Úgyis az utolsó pillanatban fogom eldönteni.
Ja, és jelentem, tegnap megvettem az első karácsonyi ajándékot is. Ilyen még sosem volt.

2017. nov. 18.

Ez van

Tulajdonképpen annyi helyen lehet olvasni, hogy hogy is kène jól csinálni a dolgainkat, hogy nem is èrtem, hogy lehet az, hogy mègis olyan sokan vergődünk ugyanabban a mókuskerèkben. Igen, tudom, ilyenkor jön az a rèsz, amikor millió kèrdèssel rá lehet világítani, hogy nem is akarom elèggè a változást, ès ezekkel akár egy újabb problèmát generálni a már meglévők mellè. Mert hogy is lehet az, hogy millióknak sikerül nap mint nap èletmódot váltani, leszokni a dohányzásról, hajnalban felkelni, sportolni, egèszsègesen èlni, heti tervezőket használni, delegálni a feladatokat, stb, stb, csak èpp nekem nem. Nyilván egy elcseszett idióta vagyok, aki magában mindig kifogásokat gyárt, ès másokra hárítja a felelősséget, ès minden mást is. Csak így lehet a nagykönyvek, szakèrtő írások alapján.
De mi van akkor, ha tènyleg nem megy? Nem feltétlenül az akarat hiányzik, hanem mondjuk nincs megfelelő motiváció, nincs cèl, amièrt jó lenne megtenni. Nem mindig jó motiváció a saját lelki bèkèm, ès az èrzès, hogy meg tudtam csinálni. Nem mindig elég az sem, ha megajándèkozom magam valamivel.
Igen, erre is tudom a választ...kèrj meg valakit, aki tud neked segíteni, mondd el, hogy miben skadtál el, kommunikálj.
De rohadtul nem akarom senkire sem ráerőszakolni. Elèg abból, hogy ha nem tűnik fel, ès mondani kell azoknak is, akik elvileg a legjobban ismernek. Nem fogok kicsikarni anyámból egyetlen elismerő szót sem, amikor meglátta rajtam az új kabátomat, ès rögtön megjegyezte.hogy "rövid, nem?" (amúgy èppen takarja a fenekemet)
Nem.Tudom.Hogy.Mit.Akarok.Nem.Tudom.Hogy.Mit.Nem.Akarok. Ez van.

2017. nov. 17.

Semmi különös

Nem nagyon tudok ma miről mesélni. Az volt a legjobb, hogy végre péntek lett, és délután úgy lehetett hazajönni a munkából, hogy most két napig nem kell bemenni. :) Roli is mondta ma este, hogy de jó, hogy holnap nem kell menni suliba, ez a hét nagyon hosszú volt. Nem is emlékszem rá, hogy mondott e már ilyet valaha.
Patrik nincs a legfényesebb formában, ami nem túl jó hír egy héttel a szalagavató előtt. Megfázott (pedig a héten többször is úgy jött haza, hogy még sapka is volt rajta), és nagyon fáj a lába. Nem lehet tudni, hogy mitől, mert nem történt vele semmi, de azt mondja, van olyan is, hogy alig tud menni. El sem tudom képzelni, mi lehet ez, az osztályfőnöke szerint csonthártyagyulladása van (mert neki már volt ilyen). Azon gondolkodom, hogy vajon hova lehet ezzel fordulni, ha így marad a dolog. De gondolom legcélszerűbb a háziorvosnál kezdeni, mert beutaló nélkül nem is lehet bejutni sehova.
Erik ezen a hétvégén is focizik, remélem, hogy holnap reggel már nem fog esni, nagyon utálnám, ha bőrig ázna a meccsen.
Nagyon elfáradtam a héten, úgyhogy épp itt az ideje befejezni, és aludni egyet. Végre nem kell hajnalban kelni. :)

2017. nov. 16.

Teljesítette

Tegnap este megemlítettem, hogy palacsintát ennék.
És ma délelőtt kaptam egy emailt, benne egy fotóval, hogy elkészült a palacsinta. :) Aztán nem sokkal azelőtt, hogy már hazafelé készülődtem, jött egy újabb felcsigázó email, ahol a palacsinta mellett ott volt a párolt alma is, és a nutella is. Úgy összefutott a nyál a számban, hogy gondoltam, na, most akkor fogom magam, és indulok is haza. :)
Ez abszolút a nap fénypontja volt. :) Annyira jól esett, hogy a kedvemért nekiállt, megcsinálta, és még arra is gondolt, hogy én mennyire szeretem az almatöltelékes palacsintát. :)

Ezen kívül nem is érdemes semmi másról szót ejteni. Főleg, mert most én is pont így vagyok már:


2017. nov. 15.

Ez a hét

Ezen a héten, amellett, hogy tök jó, hogy megint csak négy napot kell dolgoznom még itthon is nagyon jó sorom van. Balázs ugyanis szabin van, és így nem kell főznöm sem, meg egy csomó minden elintéz, megcsinál amivel nem kell már munka után időt töltenem. (és akkor ennyit arról, hogy megosztjuk e, vagy sem a házimunkát)
Ráadásul külön jófejség tőle, hogy minden hajnalban felkel, hogy engem ébresszen, és aztán elvigyen dolgozni.
Az más kérdés, hogy bentről hiányzik nekem, mert ha időnk épp nem is lenne egymással lenni, de mindenképpen tök jó lenne, ha legalább néha tudnánk pár szót váltani. Igaz, mindent elkövet itthonról is, mert időnként kapok tőle egy-egy emailt, ami mosolyra fakaszt, és tök jól esik, és kb. úgy kell is, mint egy falat kenyér.
Az, hogy a kolléganőmnek el kellett mennie műtétre régóta köztudott, és azt gondoltam amúgy, hogy fel vagyok készülve az erőltetett menetre. Nem is mondom, hogy nem, de letaglózó az a fajta minden, ami most hirtelen az elmúlt két napban a nyakamba szakadt, és néha úgy érzem, nem is fogok a végére jutni. Általában mi ketten szoktuk csinálni azokat a dolgokat, amik több utánajárást, levelezést, több számítógépes munkát igényelnek, a harmadik kolléganőnk inkább a munkánk fizikai részét szereti jobban csinálni. Az, hogy ennek mi az oka, szóra sem érdemes, a lényeg úgyis az, hogy amit eddig ketten csináltunk, azt most nekem egyedül kell. Közben ezerféle kérdés mindenhonnan, amire tudnom KELL a választ, ezerféle kérés mindenfelől, aminek eleget kell tenni. Meg tudom csinálni, de nagyon észnél kell lennem, az biztos.
Így most tényleg inkább annak az oldalnak örülök, hogy az itthoni dolgokra a héten bőven elég minimális energiát fordítanom, és még az is belefér, hogy elalszom a kanapén este hattól fél nyolcig. :) Pedig egyébként minden napot utálok, ami ilyen, hogy csak én megyek dolgozni, Balázs nem. :)

2017. nov. 14.

Roliról

Van vele szemben egy jó nagy adag bűntudat bennem. Mert ő az a gyerekem, akire valahogy sosem jutott elég idő, sosem jutott ugyanaz, mint a többieknek. Nyilván nem lehet patikamérlegre tenni semmit velük kapcsolatban, és az is nyilvánvaló, hogy ő harmadik gyerekünkként született, így aztán semmiképp sem lehetett olyan kiváltságos helyzetben, mint mondjuk a legidősebb bátyja, akinek majdnem három évig osztatlan figyelem jutott mindenhonnan.
Ráadásul Roli nem is egy egyszerű gyerek. Semmiképp nem hétköznapi, soha nem is volt az, de ahogy telik az idő, úgy lesz még nekem is egyre szembetűnőbb, hogy mennyivel másabb, mint a két bátyja. Lehet, hogy most, nála csúcsosodik ki igazán ez a generációs akármi, amiről annyit olvasni mindenfelé, és ezért ilyen látványos. De az is lehet, hogy csak ráfogom erre, mert van mire fogni, és attól lett ilyen kis érdekes személyiség, mert így alakult az életünk, ahogy.
Az biztos, hogy mostanában nagyon nehéz őt követni. A beszélgetéseinknek gyakorlatilag se eleje, se vége, mert elkezd valamit, és közben százfelé csapong, és én már nem is tudom követni, hogy miről van szó. Főleg, mert időnként megakad, mert angolul jutnak eszébe a szavak, és keresgéli a magyar megfelelőjét. A tanulás mondhatni tökéletesen hidegen hagyja, a leckeírás minden nap tortúra, mert úgy utálja, amennyire csak lehet. Ugyanakkor, minden, az érdeklődési körébe beleillő dolgot hihetetlen kitartással és elképesztő kreativitással szippant magába. Bármit megvalósít, amit szeretne, legyen szó telefonképernyőt kivetítő akármiről, vagy épp papírból készült ilyen-olyan fegyverekről. Bámulatosan rajzol még mindig.
Jelen pillanatban rengeteg barátja van, és úgy látom, mindent el is visel tőlük a barátságuk érdekében. Simán hagyja magát kihasználni, simán hagyja magát átverni, és feltétel nélkül meg is bocsát mindenkinek mindent.
Még mindig elképesztő módon tud szeretni, még mindig képes bármikor odajönni, és megölelni, puszit adni.
Vannak bőven kiskamaszos allűrjei is már. Úgy fel tud csattanni, ha valami nem tetszik neki, hogy felnőtt emberek is megirigyelnék. A két bátyja közül még mindig Erikhez húz inkább, pedig ő az, aki többet piszkálja, mint Patrik.
A szobája szent és sérthetetlen, és szörnyű kupleráj van. Képtelen rendet tartani, szerintem nem is érti, hogy nekünk ez így miért nem jó, amikor neki épp tökéletes úgy, ahogy van. Az íróasztala két szélén feltornyozva a tankönyvei, és a füzetei, az ágy alatt mindenféle.. a chipses zacskótól, a telefontöltőn és szelfiboton keresztül az üres üdítős flakonig minden megtalálható. Nem nagyon szereti, ha más is van ott rajta kívül.
Szétszórt a végtelenségig, hol itthon marad a tesicucc, hol az iskolában. Ezek a dolgok egyáltalán nem fontosak neki.
Őrületes mennyiségű zeneszámot ismer, nem csak a kortárs zenékből, hanem nagyon régi számokat is. Egy-két hangból már fel is ismeri, hogy milyen szám következik a rádióban, és énekli vele együtt.
Még mindig folyton tele van sebhelyekkel, valahogy mindig sikerül valami sérülést beszereznie.
Olyan, mint egy kis vidám forgószél, aki mellett nincs egy perc nyugalom sem, nincs egy perc megállás sem. Szeretnék hozzá türelmesebb lenni, de néha nagyon nehéz.
De persze imádjuk így, ahogy van. :)

2017. nov. 13.

Jó nap

A függönyök maradtak úgy, ahogy voltak, és ott, ahol vannak. :) De nincs semmi baj ezzel, majd meglesz valamikor.
Viszont lett új wc ülőkénk (szerintem csak nálunk történik az meg, hogy nem egészen egy év elég volt ahhoz, hogy máris tönkremenjen), és még én is 98 százalékban elégedett vagyok vele. :) Az a két százalék meg belefér.
Lett egy új kabátom is, a régi ugyanis már több sebből vérzett, és mostanra a cipzárja is teljesen megadta magát. Egy cipzárcsere meg itt nálunk kb. négyezer forint. Annyit meg nem gondoltam már költeni egy három éves, kínai boltban vásárolt kabátra. Bementünk a H&M-be, és a harmadik percben már meg is találtam azt, ami pontosan az volt, amit kerestem. Fekete, kicsit karcsúsított, szőrös kapucnis, és nem túl hosszú. Épp csak a méreten vacilláltam egy keveset, és már vittem is. Még szerencsém is volt, mert 9990 Ft-ról még 30 %-kal le volt árazva. Biztos tavalyi modell, vagy nem tudom, de igazából nem is nagyon izgat. Örülök neki, és tök jó, hogy az a szőrös kapucnija olyan, hogy jó szorosan a nyakam körül van, oda aztán most semmi hideg nem megy be.
Aztán ebédeltünk a Burger Kingben. Hármasban, Patrik volt velünk, mert ő ma is csak délután ment az angol OKTV versenyre.
Délután még voltunk Patrikkal szemvizsgálaton. Semmi változás nem történt, se nem javult, se nem romlott a szeme, mindössze műkönnyre van szüksége, mert elég száraz. (vagy többet kéne sírnia.. :D) Emiatt szokott neki fájni is, mármint a túlzott szárazság miatt. (és emiatt a fájdalom-érzet miatt kértünk időpontot a vizsgálatra, mert simán azt gondoltam, hogy valami változás történt a látásában, de már nem veszi annyira észre, mint korábban) Ez után még elmentünk a bőrgyógyászatra, mindenki megkapta a maga krémét, samponját, jó tanácsait, és már jöhettünk is. :)
Erik még elment edzésre. Bámulom a kitartását továbbra is, mert ebben az esőben-szélben sem fordult meg a fejében, hogy lógna inkább, hanem ment. Ráadásul gyalog ment, pedig az apja felajánlotta, hogy elviszi.
Hamar vége lett a napnak, még jó lett volna tovább élvezni, de sose legyen rosszabb hétfőm. :)

2017. nov. 12.

De jó

Most aztán még sokkal jobban örülök annak, hogy holnap nekem még hétvége lesz, mint ahogy azt tettem péntek este. :) Valahogy egyáltalán nem fog hiányozni, hogy hajnalban felkeljek, és elmenjek dolgozni. Bőven ráér ez majd kedden is.
Meg aztán el is fáradtam. Igaz, mindig elszégyellem magam, és eszembe jut Julia, amikor az egész vasárnapot végigtakarítom, meg mosással töltöm, mert nála olvastam egyszer, hogy milyen szomorú, amikor ezt látja/hallja, mert a vasárnap nem erre való. Tökéletesen igaza van, úgyhogy igen, azóta minden ilyen vasárnapon szégyellem magam, de nálam általában úgy van, hogy a szombat a lazább, és vasárnap kicsit jobban belehúzok.
Ma végre kitakarítottam a fürdőt. Már azóta készültem rá, mióta a múltkor a wc-t olyan szépen sikerült rendbe tennem, de valahogy minden nap elhalasztottam, mert tudtam, hogy nem csak lepakolni kell a polcokról, de bizony jó alaposan át kell nézni a kosarakat is, mert valahogy mindig csak bele kerülnek a dolgok, kifelé nehezebben. Hmmm.. volt is bőven selejteznivaló üres dezodoros flakon, lejárt testápoló (magam sem tudom, miért is nem dobom ki, ha mégsem szeretem), meg ilyenek. Eltöltöttem az egésszel több órát, mire minden polcot letakarítottam, és még Eriket is meg kellett kérnem, hogy a legfelsőt törölje le, mert a székről sem érem fel. :D De most aztán tiszta minden, a csempe is lemosva, a mosógép is kiglancolva (még a mosószertartály is, mintha új lenne). Gondoltam párszor magamban, hogy minek kellett ekkora fürdőszoba.. :D :D De persze ezt nem gondolom komolyan. :) Ezek után még összehajtogattam a ma mosott két adag ruhát, és mire végeztem, már fél kilenc is volt.
Még elkészítettem a holnapi iskolába menőknek a tízóraikat, összepakoltam a konyhában. Úgyhogy ma nem került sor sütisütésre, pedig az elmúlt hetekben minden vasárnap volt süti. Na, majd jövő héten.. :)
Holnap azért még lehet, hogy a függönyök sorra kerülnek, de csak ha lesz kedvem hozzá.. Ha nem, akkor én holnap tartok vasárnapot. :)

2017. nov. 11.

Félfüllel

Abból szokott a pletyka lenni, amit az ember csak félfüllel hall, aztán még terjeszti is, úgyhogy akkor ez most az lesz. :)
Mert ma félfüllel hallottam a tévében (talán a híradó ment valamelyik csatornán), hogy a posta limitálni fogja a nagyobb cégek részére, hogy mennyi csomagot adhatnak fel. :D Gondolom a tavalyi karácsonyi hajtás ösztönözte őket, hogy ilyen hülye döntést hozzanak. Nem is értem, ha ez tényleg így van.. ők nem profitorientált cég? Mert oké, mindenki tudja, hogy nincs emberük, mert nagyon keveset lehet náluk keresni. De ilyen döntésekkel nem lesz több a bevételük, sőt.. Én ezeknek a cégeknek a helyében, akik érintettek, most nekiállnék, és felhajtanék alvállalkozókat, akikkel szerződést kötnék erre a hat hetes időszakra, ami most következik. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan kisebb fuvarozó cégek, ahol vannak ebben az időszakban üresjáratok (nem a futárcégekre gondolok), mert pl. az építőiparban ilyenkor kevesebb a munka. De ugyanezt a posta is megléphette volna szerintem. Tavaly ilyenkor óta millió és egy lehetőségük lett volna alvállalkozókat keresni, szerződéseket kötni. Nem tudom elképzelni, hogy kevésbé kifizetődő lenne, mint elesni azoktól a csomagbevételektől, amiktől most majd elesnek.
Az mondjuk más kérdés, hogy ha rajtam múlna, a posta már rég nem töltene be ilyen funkciót, amilyet. Én azt gondolom, bőven megérett arra ez a cég, hogy ne élvezhessen monopol helyzetet, mert egyszerűen képtelenek arra, hogy lépést tartsanak az igényekkel. Ezerszer több időt kell várni egy-egy csekkbefizetésre, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Mondjuk mi kb. évente egyszer vesszük igénybe az ilyen szolgáltatásukat, mert mindent online felületen fizetünk, de olyankor egy agyrém, amennyi időt ott eltöltünk.
Szóval, úgy tűnik, érdekes lesz majd, hogy ki hogyan és mikor fogja megkapni a megrendelt csomagját. Én részemről eddig is előnyben részesítettem azokat a webáruházakat, ahol valamelyik futárcéggel vannak szerződésben, és nem az MPL futárral, de az idén lehet, hogy még inkább oda fogok erre figyelni.
Hozzátenném, hogy még csak november 11-e van. És ők máris azzal vannak elfoglalva, hogy a problémát (ami még nem is áll fenn), hogyan NEM tudják megoldani, ahelyett, hogy mindent elkövetnének a megoldás érdekében. De utálom az ilyen hozzáállást.

2017. nov. 10.

Ami várható

Engem még nem kapott el a karácsony-láz, ami azért kezd már eluralkodni. Akármerre megyek, mindenhol belefutok a mikulásokba, a karácsonyfa díszekbe, az ilyen-olyan meglepetésnek valókba. Még tudatosan távol tartom magamtól, nekem még gondolatban november eleje van. És az még nálam épp csak az ősz kezdete, nem az adventé. (de azért a pinteresten már én is nézelődtem a témában, bevallom :D)
Igaz, lehet, hogy jobban tenném, ha most hirtelen egy éjszaka alatt átvariálnám a gondolkodásomat, és akár a következő három napban mindent ki is találnék a karácsonnyal kapcsolatban, mert nem könnyű hetek várnak rám. A kolléganőm hétfőn van az idén utoljára, műteni fogják jövő hét csütörtökön. Azt igen határozottan közölték velem, hogy az ő munkáját is én fogom átvenni a magamé mellé. Nem aggódom azon, hogy nem vagyok képes megcsinálni. A jövő hétre rögtön kaptam egy igen fontos és igen pontosan elvégzendő feladatot, a teljes hálózatot érinti, úgyhogy csütörtökön, miközben a kolléganő épp a műtőasztalon fekszik majd, én várhatóan kisebb gyomorgörcs árán fogok ezen a feladaton túlesni. :)
De semmi gond, van most három napom rápihenni az erőltetett menetre. Addig itthon van mit csinálni bőven. Vár egy jó nagy rakás mosnivaló, koszos ablakpárkányok, a függönyök is hálásak lennének egy mosásért, a joy kuponokat is le kéne vásárolnom valamikor. És ma este azért az már eszembe jutott, hogy arról aztán fogalmam sincs, hogy mit fogok felvenni Patrik szalagavatójára. És most először úgy igazán komolyan szöget ütött a fejembe, hogy talán itt lenne az ideje beszerezni azt a bizonyos "kis feketét", ami elég időtálló, és megfelelő bármilyen alkalomra. Az lenne a legjobb, ha mondjuk valahol szembe jönne velem. És akkor meg is venném. :)

2017. nov. 9.

Tetszik, nem tetszik

Már egy jó ideje úgy van, hogy a férjem igen fontos ember lett a munkahelyünkön.(most elhúzta a száját, és azt gondolja, hogy ez egyáltalán nem így van) Az ezzel járó dolgok olyanok, amik akár percenként is kiváltanak belőlem mindenféle ambivalens érzést. Mert persze, nagyon örülök neki, hogy elismerik a munkáját, és a tudását. De egyáltalán nem örülök neki, hogy mennyi minden plusz teher van már rajta. Vannak olyan dolgok is, amik ott bent, még közöttünk is okoznak némi súrlódást. Mert igen, engem adott helyzetben pont úgy tud leteremteni, mint bárki mást. De az határozottan tetszik, hogy én első helyen szerepelek nála, és bármikor segít, ha szükségem van rá. Másnak is megteszi, csak mások nem nagyon merik megkérni. Na, ez a másik, ami olyan fura. Mert van ott bent egy olyan arca, amire még mindig rá tudok csodálkozni. Elképesztő, hogy mennyire összeszedett és céltudatos minden pillanatban. Nem lehet kizökkenteni, nem lehet semmi érzelmet leolvasni az arcáról, még néha nekem is fejtörést okoz, pedig itt van huszonnégy év tapasztalata a hátam mögött, és bármikor megmondom egy pillantásából is, hogy mit gondol. De ott nem.
Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy bármilyen szigorú is, és bármennyi fegyelmet és figyelmet követel meg mindenkitől, szeretik és tisztelik. Igaz, rendkívül következetes is, és nincsenek szélsőséges hangulatváltozásai sem.
Büszke vagyok rá, az biztos. Néha meg azt kívánom, bárcsak akkor is kollégák lettünk volna már, amikor még ugyanilyen pozícióban volt, mint most én. Megnéztem volna azt a lazább énjét is. :)

2017. nov. 8.

Ez jó

Szeretem azt gondolni, hogy jól csinálom a dolgaimat, és természetesen azt is nagyon szeretem, ha erről megerősítést kapok.
A munkahelyemen olyan helyen dolgozom, ami valahogy olyan össznépi "lenézésnek" örvend (nem tudok rá sajnos jobb szót, de nem ez az igazi). Bár mostanság lassan múlt időbe lehet tenni ezt az egész gondolatot, de azért még bőven futunk bele olyan megjegyzésekbe, ami nem esik jól. Sokszor kaptam már arra vonatkozóan megjegyzéseket, elismerő szavakat, hogy amióta én itt dolgozom, mennyi minden változott. Jól esik, amikor kollégák azt mondják, hogy ha én itt vagyok, akkor szívesen jönnek hozzánk. Tök jó, amikor egy-egy targoncás, tudva azt, hogy épp én kértem őt, pillanatok alatt ott van, és nem kell várnom rá fél órát, vagy épp telefonálgatnom, hogy mikor jön már.
Ma is volt ilyen. Ki sem látszottunk egész délután a munkából, este hatkor még elég kilátástalannak tűnt, hogy fél tízre, mire hazaindulunk, abból az őrült káoszból, amiben épp voltunk, lesz valami, amit ott lehet hagyni. Kicsit kétségbe is voltam esve miatta, de aztán kértem öt percet, hogy átgondoljam. És megcsináltuk. Kilencre rend volt, minden a helyén, ahogy annak lennie kell. És akkor azt mondta az egyik nálunk segédkező fiú, hogy "Ezért szeretek veled dolgozni, mert nálad az van, hogy csináljuk, és a vége tök jó lesz.. pedig amúgy egy hajcsár vagy. :D" Ez éppen tőle nagy elismerés, mert eleinte nagyon utálta, ha jönnie kellett hozzánk, és akkor lógott meg, amikor csak tehette. Aztán sikerült egyszer egy olyan napot együtt töltenünk, amikor tele lett sikerélménnyel, és azóta szeret jönni.
Azt remélem, hogy ez így is marad, és sokkal többen szeretnek majd velem együtt dolgozni, mint ahányan inkább elkerülnek. :)

2017. nov. 7.

Remélem

Van ez az évek óta tartó rendszer nálunk, hogy amikor délutános vagyok, akkor ugye megfőzök, mielőtt elmegyek dolgozni, és aztán mindenki, ahogy hazaérkezik, vagy amikor éhes lesz, melegít magának, és eszik. Jól működik, mindenki önellátó.
Ma is így volt, mielőtt elmentünk dolgozni, elkészült a krumplis tészta, és itt hagytam a tűzhelyen Rolinak és Eriknek. Patrik még velünk evett, mert csak délután ment suliba, a földrajz OKTV verseny miatt.
Most este hazajöttünk, a lábos természetesen üres volt, amit nyugtáztam. Aztán kicsit szöget ütött a fejembe, hogy vajon mindenki evett? Mert tányér csak egy volt a mosogatóban.. viszont láttam nyomokat a konyhai radiátor alatt, és a tűzhely előtt. Mintha valaki leejtette volna a maga adagját. A tűzhely előtti nyomokból látszik, hogy feltakarították. A radiátor alatt biztos nem vették észre. Aztán most eszembe jutott Roli furcsa ábrázata, amikor azt mondta, hogy elfogyott az összes tészta, és akkor fogyott el, amikor ő hazaért. Úgyhogy most kicsit elbizonytalanodtam, hogy akkor most evett, vagy nem? Vagy csak evett volna, de a padlón kötött ki? Most már ezt nem tudom meg, mert mindenki alszik.
Biztos azért éhen nem maradt, mert a nyomok arra utaltak, hogy szendvicset is ettek. Azt mindenki, vélhetően, mert három kisebb tányérral is találkoztam a mosogatóban a tésztás tányéron kívül.
De majd valamikor fény derül ám erre a rejtélyre. :) Mindig, minden ki szokott derülni.

2017. nov. 6.

Hétfő

Tudom már, hogy miért nem népszerű a hétfő senkinél. Na jó, ne általánosítsunk, maradjunk inkább annál, hogy nekem mi bajom van a hétfővel. Például ezzel a maival. 
Leginkább az, hogy micsoda éles kontraszt volt a hétvége, és a mai nap között. Mostanára teljesen lecsengett bennem az összes eufória, és minden adrenalinlöket, amit a szombati nap okozott, de azért még bőven ott munkálkodik bennem. Raktározom azokat a pillanatokat, amiket átéltem. Közben meg jöttek a mindenféle egyéb ingerek, és még élesebben kirajzolódott, hogy mennyiféle negatív dologgal vagyok körbevéve. Mennyi felesleges és unalomig ismételt dolog vesz körül nap mint nap. Ma, ez után a jól sikerült hétvége után különösen fárasztó volt, és úgy leszívta az energiámat, hogy mostanra alig látok ki a fejemből. Délután is többször éreztem azt, hogy legszívesebben hazamenekülnék, mert nem akarom hallani sem ezt, ami körbevesz. 
De persze kitartottam, ahogy az elvárható egy komoly, felelősségteljes, dolgozó embertől. Az biztos, hogy nagy megkönnyebbülés volt hazajönni. :)
Igaz, ilyenkor itthon sem egyszerű, mert tíz percen belül annyi információ zúdul rám, amit nem is biztos, hogy képes vagyok feldolgozni, meg közben még szelektálnom is kell, hogy felfogjam, mi az, ami nagyon fontos, és meg kell jegyezni, és mi az, amire elég fél füllel figyelni.  

2017. nov. 5.

Vasárnap este

Szélsebesen elrepült a vasárnap, pedig ma nem volt lehetőség semmi különösre, mert Balázs dolgozott, Eriknek meg meccse volt.(és megint gólt szerzett)  Ez sokszor van így vasárnaponként, már egészen hozzászoktunk, hogy nem délben ebédelünk, hanem később. Nem is nagyon sikerül már délre elkészülnöm akkor sem, ha egyébként mindannyian itthon vagyunk. Na de ez nem okoz fennakadást nálunk. :)
Mostam, sütöttem, főztem, meg még sikerült pár apróságot elintézni. Aztán már este is lett, és készülni kellett arra, hogy holnap már iskola. Senki nem örül neki, még én sem. De mindegy, ahogy rohan az idő, mindjárt itt lesz a téli szünet, és akkor majd megint itthon lehetnek, és szusszanhatnak egyet. Addig meg mindenkinek van még mit összekapni magán. Jó, majdnem mindenkinek.. Patriknak leginkább a táncpróbákra és az OKTV versenyekre kell most koncentrálnia.
Az elég hihetetlen, hogy mindjárt itt a szalagavató, pedig még olyan távolinak tűnt azon a szeptemberi szülői értekezleten. Most meg már itt van a nyakunkon a november vége is. Szerintem mire kettőt pislogok, addigra ott fogom nézni, ahogy feltűzik a szalagot a zakójára.
Azért még mindig bőven a meccs hatása alatt vagyok, rengeteg kép került fel róla a facebookra. Persze, a késelős incidens is téma mindenhol, de erről én nem hiszem, hogy szeretnék nyilatkozni. Van véleményem nekem is, de megtartom magamnak. A meccs élményéből nekem semmit nem vett el, és nekem ez számít, semmi más.

2017. nov. 4.

Meccsnap

Lehet, hogy ti nagyon utáljátok, ha fociról van szó, de sajnos még most ezt muszáj megosztanom a nagyvilággal, úgyhogy ma is erről fogok írni. (de szerintem ezt azért sejtette mindenki)
Ma végre arra a napra ébredtünk, amire hetek óta várunk. Pont azzal az izgalommal ébredtem, mint amivel lefeküdtem. Rengeteg meccsen voltam már, rengeteg fradi meccsen szurkoltam, ugráltam, kiabáltam, bosszankodtam, örültem, de még soha, egyetlen meccs előtt sem éreztem ezt a fajta izgalmat, mint most. Tudtam, hogy valami olyan vár ránk, amire még nem volt példa. Tudtam, hogy olyan élményben lesz részünk, amilyenben még sohasem, és amit soha nem fogunk elfelejteni. Valószínűleg majd el fogjuk mesélni még az unokáinknak is ezt a meccset, amikor három és fél év után visszatért a tábor. Ott voltunk az "utolsó" meccsükön is, akkor a Puskás Stadionban, azt sem felejtettük el, az a meccs is belénk égett.
Egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy aggódnom kéne amiatt, hogy húszezren leszünk. Egyetlen percre sem gondoltam arra, hogy bármi bajunk eshet, még akkor sem, ha a Fradi tábor szóösszetétel a többségben azonnal a balhét, verekedést és szörnyűségeket láttat. Tudom, hogy vannak közöttük is olyanok, akik szeretik a balhékat, akik provokálnak, akik azonnal ütnek, rúgnak, ha provokálják őket, de ők egy olyan minimális kisebbség, akik szerintem szót sem érdemelnek (nyilván mégis ők szerepelnek az újságok címlapjain).
Az viszont rengetegszer fordult meg a fejemben, hogy milyen lesz a visszatérés. Milyen lesz, amikor először hallom majd úgy a Fradi indulót, ahogy annak szólnia kell. Tudtam, hogy olyan pillanatok lesznek, amik nem csak elképesztő örömöt fognak szerezni, de meg is fogok hatódni.
Nos.. azt kell mondanom, minden, amit elképzeltem, semmi volt a valósághoz képest. A valóságban elképesztő látvány és érzés volt minden. Kibuggyantak a könnyeim is akkor, amikor a játékosok és a tábor először "találkozott" össze az Arénában. Elmondhatatlan érzés volt látni, és átélni, hogy húszezer ember van ott ugyanazért, amiért én is/mi is. Minden korosztály ott volt most is, mint mindig. Jöttek karonülő babával (ő mondjuk nem hiszem, hogy nagyon élvezte), kicsi és nagyobb gyerekekkel, kamaszok, fiatal felnőttek, felnőttek, középkorúak, idősek, és egészen öregek is. Jöttek mankóval, oxigéncsővel, rokkant kocsival is.
A meccs első félideje kis csalódást okozott. Nem éreztem azt, hogy a játékosok is ugyanazért vannak ott, amiért mi. De reménykedtem, hogy mint általában, majd most is a második félidő lesz a jobb. És gondoltam is, hogy a tábor elé mennyivel jobb lesz gólt rúgni, mint a másik kapuba. Igazam lett, mert a második félidőben tényleg fényévekkel jobban játszottak, és lett is gól, rögtön egymás után kettő is.
A fotó Eriké.. :)
Voltak mindenféle pirotechnikai eszközök is, fogalmam sincs, melyiket hogy hívják, de fergeteges látványt nyújtottak (és nincs bennük semmi félelmetes).
És akkor, amikor már azt hittem, hogy ezt az egészet nem lehet már tovább fokozni, és mindent láttam és éreztem már ma délután, amit csak lehetett, akkor a meccs végén Szasza (a speaker) elkezdte énekelni a Nélküled-et. Amit aztán húszezren énekeltünk együtt. Borzongató, megható, csodálatos percek voltak.
És aztán vége lett... nem lehetett tovább húzni-halasztani, mert tényleg nem volt tovább. El kellett indulni haza. Gond nélkül kivonultunk, az utcán még inkább látszott, micsoda elképesztő méretű tömeg volt odabent. :)
Ha lehetne, minden szombatot így töltenék. Tökéletes nap volt, ahogy Roli is mondta este, és én teljesen egyetértek vele.


A hülye pofa annak köszönhető, hogy nem is fogtam fel, hogy lesz rólam kép :D (a sál volt a lényeg, nem én)










2017. nov. 3.

Megint péntek

Őrület, hogy milyen gyorsan el tud telni egy-egy hét. Főleg így, amikor csak négy napot kell dolgozni. Na mondjuk ezt meg tudnám szokni, minden gond nélkül. Igaz, hogy a négy nap is simán felért öttel, mert volt a héten bőven pörgés is, meg minden, de még ezt is bevállalnám cserébe azért, hogy három napot lehet "lógni" a hétből. Lehet egyébként, hogy hosszútávon még hatékonyabbak is lennénk így, mert másképp osztanánk be az időnket. Mert azért arra vonatkozóan vannak statisztikák, hogy amit hétfőn és kedden még elhalasztunk minden gond nélkül, azt szerdán már a kezünk ügyébe készítjük, csütörtökön foglalkozunk vele, hogy aztán pénteken rástartoljunk, és tulajdonképpen egészen rövid idő alatt meg is csináljuk. Ez egy végletekig kisarkított statisztika, és nyilván nem mindenkire igaz, de az emberek nagyon nagy része csinálja így.
Én jobb szeretem beosztani minden napra a dolgaimat, és el is végezni azokat, amiket arra a napra elterveztem. Igaz, nálam is van olyan, amit már reggel elkezdek, de végül csak a munkaidő letelte előtt fél órával fejezem be. Ezek a nemszeretem feladatok, amiket meg KELL csinálni. (de ez már ilyen időgazdálkodás féle dolog..)
Na és ennek a hétnek is meglesz a jutalma. Busásan fog megtérülni remélhetőleg minden fáradtság, és befektetett energia, és holnap olyan elsöprő élményben lesz részünk, ami majd mindenkit kikapcsol a mindennapok mindenféléjéből.
Már nem is merem mondani, hogy mennyire várom.. mondták már a héten, hogy "lány létemre mit lehet ezen így szeretni.." Úgysem tudom elmondani. :D

2017. nov. 2.

Nagyon várom

Nem tehetek róla, de olyan izgatottan várom már a szombatot, mint egy kisgyerek. És tudom, hogy velem együtt még vagy húszezer ember van, aki pont ugyanígy minden nap többször gondol rá, elmosolyodik a gondolattól, libabőrös lesz az emlékektől, és elképzeli, hogy milyen lesz majd igazából. Én is elképzeltem, persze. És tudom, hogy ha eddig katarzisként éltem meg minden egyes bevonulást, akkor erre a mostanira már majd nem is lesznek szavak sem. Szerintem nem is tudom igazán elképzelni, hogy milyen lesz, csak halványan sejthetem azokból a régen átélt meccsélményekből.
Egy biztos, nagyon-nagyon várom. És az is biztos, hogy nem fogjátok megúszni, hogy majd ne próbáljam meg elmesélni.
És már csak kettőt kell aludni, egyet kell dolgozni, és mehetünk is. :)

2017. nov. 1.

Halottak napja

Továbbra is furcsa, és kicsit ambivalens érzéseim vannak ezzel a nappal kapcsolatban. Ami ugye tulajdonképpen nem is a halottak napja, hanem a Mindenszentek, de ez is úgy össze van keveredve bennünk, hogy nem is igazán tartozik a többségben semmi más ehhez, mint hogy menni KELL a temetőbe.
Na, ez az, amit én olyan nagyon nehezen bírok elfogadni. Ezt a kell-dolgot. Mert az amúgy tök jó, hogy ez a mai nap munkaszüneti nap, és emiatt mindenkinek lehetősége van felkeresni minden olyan szerettének a sírját, ahova szeretne elmenni. De nekem a hangsúly a lehetőségen van. Mégis, azt látom, és úgy érzem, hogy ez olyan kötelező program lett, és még mindig sokakban úgy van ez dekódolva, hogy mit szólnak, ha nem megyek? Mit szólnak, ha nem viszek egy szekérderéknyi virágot, csak egy mécsest? Esetleg abból sem valami giccses félméteres változatot valami aranyszínű puttóval, az elején, hanem egy egészen egyszerű teamécsest, vagy csak egyetlen gyertyát. Valami furcsa program lett ebből a temetőbe járásból is, ahol egy csomóan csak letudják a kötelezőt, és aztán órákat cseverésznek nagy vidáman minden arra járó rég nem látott ismerőssel. Esetleg még félszemmel lesik, hogy a szomszéd sírhoz ki jött, és mit hozott, vagy épp azt, hogy nahát, oda senki sem jött el.
A temető nekem egyébként sem az a hely, ahol szívesen vagyok. Még úgy sem, hogy van ott egyre több nekem valamikor kedves ember is eltemetve. De rettenetesen taszítanak a sírkövek, és gyűlölöm a gondolatot, hogy egy koporsóban fekszik az a valaki, aki valamikor a nagymamám, vagy a dédimamám, vagy akár a barátom volt. Még úgy is, hogy tudom, nem ő az már, hanem csak a teste (vagy már az sem, mert eltelt az a rengeteg év, mióta odakerült). Ez a hely nekem egyáltalán nem az emlékezés helye. Az emlékeim itt vannak velem, és sokkal hamarabb jutnak eszembe helyzetekről, illatokról, tárgyakról, mint ott, azon a helyen, amihez egyikünknek sincs semmi köze.
De persze tiszteletben tartom, hogy mások más véleménnyel vannak, és eszembe sem jut senkit leszólni amiatt, hogy másképp gondolkodik erről, mint én.