2017. jún. 12.

Meglesz

Azt hiszem, korunk legnagyobb katasztrófája az a fajta rohanó életmód, amit élünk. Nem tudunk lassítani, nem engednek kiszállni a mókuskerékből, és végül úgy találjuk magunkat, hogy már nem is akarunk kiszállni, mert nem is mindig ismerjük fel, hogy ott pörgünk folyton. A világ legtermészetesebb dolgává válik, hogy dolgozunk, elvégezzük a kötelező háztartási munkákat, szinte kötelezően teljesítünk családi dolgokat. Szomorú valóság napjainkban.
Mindeközben szépen elfelejtünk mindent, ami értelmet ad ennek az egésznek, amiért érdemes egyáltalán valaha is a mókuskerékre felszállni, és tekerni, hajtani, nehogy megálljon (azt hiszem, mondtam már, hogy gyerekként is gyűlöltem ezt a játékszert). Néha jönnek jelek arra vonatkozóan, hogy másképp kéne ezt csinálni, de nem ismerjük fel. Elhessegetjük, nem foglalkozunk vele, mert fontosabb dolgunk is van annál, hogy ráérjünk a jeleket kielemezni, felismerni, és leginkább, nem merünk változtatni semmin. Mert ez a világ rendje, mindenki ezt csinálja, nekünk is ezt kell.
Csakhogy azért ez nem hiszem, hogy ennyire törvényszerű kéne, hogy legyen. Igenis KELL a jeleket értelmezni, KELL egy kicsit gondolkodni, másképp gondolkodni, lassítani, és átértékelni. Ha kell, akkor újra és újra. Mert valahol ott van az, ahol ez az egész szépen, harmóniában is működni tud. Meg kell találni, és meg kell adni magunknak, addig, amíg lehet. Nem muszáj, persze. Csak épp azt hiszem, ha nem találjuk meg, és nem adjuk meg, akkor menet közben elfelejtünk élni, elfelejtünk megélni, elfelejtjük, hogy mi az a boldogság, milyen felhőtlenül nevetni, gondtalanul és céltalanul bolyongani, beszélgetni csak úgy semmiségekről.
Én meg fogom találni, addig-addig fogom értelmezni a jeleket, amíg majd szépen összeáll a kép, és tisztán látom majd.

1 megjegyzés:

  1. Én is ezt szeretném. Minél előbb, mert érzem, hogy elég volt.

    VálaszTörlés