Hétvége

 Nekünk ma délután kezdődött a hétvége. Holnap megyek a reumatológushoz, eljött az időpont ideje, ami február elején még olyan távolinak tűnt. Én emiatt leszek itthon, Balázsnak meg nem kellett kétszer mondanom, hogy nincs e kedve neki is inkább kihagyni a holnapi munkanapot. Az mindegy, hogy nem mond egy kicsit sem jó időt (talán még holnap jut belőle azért), azt is tudjuk értékelni, hogy ha itthon lehetünk. 

Kíváncsian várom, mit fog mondani holnap az orvos. Tulajdonképpen azóta is csak időnként vannak teljesen jó időszakaim, amikor egyáltalán semmit nem érzek a fájdalmakból, és talán volt két olyan hét egyhuzamban, amikor csak annyira minimálisan volt jelen, hogy nagyon fel sem tűnt. A héten megint elég intenzív, de ebben minden bizonnyal benne van, hogy átmenetileg felfüggesztettem a neuromultivit szedését, mert a gyomrom kicsit kikészült, és már ott tartottam, hogy mindegy volt mit ettem, mindentől fájt, de azokon a napokon, amikor nem vettem be, jobb volt a helyzet. 

De ma délután még örültem a napsütésnek, a masszázsnak, a bonprixes csomagomnak, és persze annak, hogy legközelebb majd csak hétfőn kell mennem dolgozni. 

Szoktál e, mondd?

 "néha meg-megállni..." Biztos mindenki találkozott már ezzel a Nincs időd című verssel valahol, és gondolom, többségünk egyetért a mondanivalójával is. De most én nem erre vagyok kíváncsi. 

Szóval szoktál e mondd: 

-jatszani (bármit, bármilyen eszközön, platformon)?

-kvizeket kitölteni? 

-magadban beszélni?

-káromkodni? 

-idegenekre rámosolyogni?

-másokat "csak úgy" figyelni?

-bambulni?

-lustaságbol egy helyre halmozni dolgokat, amiket el kéne pakolni? 

-úgy beszélgetni valakivel, hogy nem hallod, amit mond, mert nem figyelsz rá?

-blogot írni? 

Nekem minden kérdésre igen a válaszom. És a tiétek?

Kedd

 Ma nem volt valami jó napom. Semmi nem indokolta, hogy ne legyen az, mégis. Minden és mindenki idegesített, elkedvetlenitett. Álmos is voltam egész nap, pedig mióta a memóriahabos nyakpárnámnak megtaláltam a helyét a rendes párnám alatt, sokkal jobban alszom, mint eddig. 

Remélem, hogy a melegfrontot érzem, és attól voltam ma ilyen nyomi. Fáj a derekam is, és minden porcikám. À, csak rinyálok itt..

Folytassa, kérem!

 Nálunk tegnap este komoly eredményváró volt itthon. Hazaértünk a meccsről, kicsit csalódottan, mert megint csak döntetlen lett, kicsit átfagyva, mert igen hideg szél fújt, és a jó meleg lakásban a tévé előtt vártuk a híreket. Patrik elment Pestre, ő ott várta politológus körökben, hogy mi lesz a számolás vége. Mindannyian azt gondoltuk, hogy nem lesz kormányváltás. Erik volt az, első szavazóként (egyébként elképesztően tájékozott mindenről, ami a belpolitikai helyzetet érinti), aki már a múlt héten azt mondta, a fidesznek meglesz a kétharmad, és a mi hazánk is be fog jutni. Mindannyian lehurrogtuk, mert egyiket sem gondoltuk reálisnak. És aztán tegnap este tíz óra körül már látszott, hogy neki lesz igaza. 

Nem foglalok állást politikai kérdésekben most sem, ahogy eddig sem tettem. A szavazás alapjogunk, szerencsére egyre többen élnek is ezzel. A többség döntött. Az, hogy mi fog történni, mi hogy alakul, majd kiderül. Nekem az a legfontosabb most is, ami tegnap. 😊

Azt még próbálom magamban feldolgozni, hogy milyen sok ismerősöm érezte úgy, hogy a facebookon keresztül tudassa a világgal, hova tette az x-eket. Nekem ez kicsit sok, de ők tudják. ..

Ma jó hideg reggelre ébredtünk, a téli kabátomban mentem dolgozni, de egy pillanatra sem volt melegem benne. Még kicsit kétkedve fogadom azt a hírt, hogy szerdán már 17 fok lesz, de szeretnék kellemesen csalódni. 

Vasárnap képekben

Szombat

 A múlt heti tavaszi hétvégének nyoma sincs már, hideg van, esik. Megint minden szürke és borús, éjszakára havat is ígérnek. Szerintem a holnapi meccsre megint elő kell vennem a téli kabátokat. 

Jól kialudtam magam, megint fejfájósra, ami ma sem hagyott el, egész nap fájt. Nem annyira durván, mint két hete, de voltak kellemetlen perceim miatta.

Egyébként csak úgy elfolyt az idő ma, Balázs délelőtt dolgozott. Amikor hazaért, ebédeltünk, még délután elpakoltam az összes mosott ruhát, és ennyi. 

Holnap már négyen megyünk szavazni, van egy első szavazó Erikünk. 😊 Várja már. 

És tovább..

 Az mindig furcsa volt nekem, annak ellenére is, hogy egészen sajátos (és nem túl hétköznapi) módon kezelem a halál kérdését, hogy mennyire nincs már idő gyászolni, emlékezni, búcsúzni. Furcsa hasonlat, de pont úgy nincs erre idő, mint bármi más egyéb érzéseinket megfelelően feldolgozni, sőt, leginkább megélni sem. Elhangzik bizonyos történések után a kérdés, hogy hogy vagy, de abban a pillanatban, amikor az ember azt válaszolja, hogy köszönöm, megvagyok, máris úgy tekinti mindenki, hogy hát akkor go, mehet minden tovább. Tudom, ilyen világot élünk, ahol örökös harcban állunk az idővel, meg a pénzzel, aki megáll, lemarad, kimarad valamiből, mert pillanatok alatt hagyják le azok, akik mennek folyamatosan. 

Így lettünk mindannyian belekényszeritve önmagunk rabszolgaságába, amit egyébként határtalan szabadságként élünk meg. Szabadok vagyunk, szabadabbak, mint valaha, bárki, bármikor bejárhatja a világot, elmondhatja a gondolatait, megvehet a tűtől a repülőig bármit, amire éppen kedve szottyan. De közben elképesztő mértékű kizsigerelést hajtunk végre saját magunkon, csak azért, hogy ezeket megtehessük. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy képes lennék megváltani a világot, vagy akár csak kiszállni ebből az egészből, és azt mondani, inkább lemondok egy csomó mindenről, de hagyjatok engem úgy élni, hogy bármikor legyen lehetőségem sírni, vagy épp kacagni, ne kelljen sohasem félretenni érzelmeket, bezárni, és nem mutatni. Jó lenne, de ez utópisztikus vágyálom csupán. 

A valóság az, hogy mire otthon mindezt megtehetné az ember, addigra már fáradt és frusztrált ahhoz is, hogy meg tudja tenni. 

Minden bizonnyal ki kell aludnom magam. .