Adni jó

Rendszeresen szoktunk adományozni a rászoruló családoknak, elsősorban ruhákat, esetleg megunt, kinőtt játékot. És rendszeresen szoktunk ajándékba is adni ezt-azt azoknak, akiket nem zavar, hogy esetleg az én fiaim már hordták azokat a ruhákat, mezeket, stb-t. Cipőt nem szoktunk, esetleg olyat, amit valaki átnőtt, és maximum egyszer volt a lábán.
Talán egyszer volt olyan, hogy ruhákat, mezeket adtunk el a vaterán, de akkoriban arra a bevételre is nagy szükségünk volt. Egyébként a mai napig fáj a szívem azért a fradi mezért, amit akkor el kellett adnunk.
Az különösen jó érzés, amikor azt látom, hogy a gyerekeknek is természetes ez, és jó szívvel adják. Patrik a héten kért meg, hogy állítsak össze egy cipősdobozt az idén is, mert ugyan már nem jár középiskolába, de az idén is van ott is gyűjtés, és akkor ő ma átviszi a régi sulijába. Tegnap össze is raktuk, került bele sokféle apróság, szépen becsomagoltuk, ő pedig ma buszra ült, és átvitte. És azt mondta, hogy nem tudja miért, de annyira jó érzés, hogy tud adni. :)
Ma este több szatyornyi ruhát készítettünk össze, amit holnap a meccsre viszünk magunkkal. Félve kérdeztem a fiúkat, amikor a nagy jysk-es táskát vettem elő, hogy hajlandók e a parkolótól az Arénáig elhozni, mire ketten is siettek közölni, hogy "Persze, Anya, ez alap." Még majd holnap veszek mellé pár csomag tésztát, konzervet, aminek szintén nagy hasznát veszik.
Az Arénában belül is lesz gyűjtés, ott pénzt gyűjtenek a székelyföldi árváknak, szerintem mindenki le fog mondani az aktuális melegszendvicséről, hot dogjáról, hogy annak az árát nekik adjuk.
Hálás vagyok érte, hogy tudunk adni.

És mert adni jó.. (de ez már csak azért így, mert jól jön ki :D) ma otthagytam a doktornőnek a varratomat. :) Igaz, nem nagyon örülhetett ennek, mert kicsit megkínzott érte, hogy az övé lehessen, de üsse kavics, ezen is túl vagyunk. A szövettan is rendben van, csak gyulladást találtak, semmi kórosat, vagy aggódnivalót. Még két-három napig kell most kenegetnem, és aztán el is felejthetem az egészet. Vagyis lehet belőle egy emlék.
A varratszedés után elmentünk, és megnéztük az új Sóstói Mol Arénát (vagy mi is a neve), mert jövő héten oda megyünk meccsre, és tájékozódtunk, hogy hogy is jutunk oda, hol tudunk parkolni, stb. Azt nem árulom el, hogy mit énekeltem én ott az üres vendégszektor lépcsőjén, mert hát amúgy úrilányok nem énekelne ilyet, de olyan jól esett, hogy már ezért megérte. :) Meg amúgy olyan jó volt kettesben lenni egy délelőttöt, hogy szerintem erre gyakrabban kéne sort kerítenünk.

Elő a pozitív gondolkodással

Bevallom, már régen nem úgy hiszek ebben az egész pozitív gondolkodás dologban, mint valamikor, és ennek egy csomó oka van, de legfőképp az, hogy egy bizonyos "csatornán" folyamatosan ezt sulykolják, hogy "legyél pozitív", és "élj a mának", meg ilyenek, míg a másik oldalról meg módszeresen öntik a nyakunkba a sz.rt.  Én a magam részéről maradok a józan paraszti ész diktálta dolgaimnál, és igen, azért igyekszem pozitívan szemlélni a világot, és optimista maradni (meg leginkább megőrizni a saját józan eszemet ebben az agyament világban)
Ma viszont amikor megérkezett a fizetésem, és aztán pár órával később emailben megkaptam a fizetéspapíromat is, egy időre igen borús volt a hangulatom. Mert ugye tudtam én, csak mégsem sejtettem.. vagy valami ilyesmi. Egy darabig dühöngtem is, meg morogtam, aztán Balázs mondta, hogy "nézhetném az egésznek a jó oldalát is" (pedig kettőnk közül ő a pesszimistább). Még volt pár perc, amíg magamban ezen is elfüstölögtem, hogy persze, Te könnyen beszélsz most (mintha nem egy kalapba.. izé.. bankszámlára érkezne a fizetésünk), de aztán beugrott, hogy volt idő, amikor ennek a mostani fizetésemnek majdnem a tizedéért dolgoztam. És ahhoz is jópofát kellett vágnom, mert akkor az volt, és semmi más. És persze az is eszembe jutott, hogy az elmúlt hetekben hányszor szereztem örömet a családomnak csupán azzal, hogy egy sima hétköznapon is volt időm olyanokat főzni, amire máskor nincs, meg hogy hetek óta nyugodtabb vagyok, mint ebben az évben valaha is voltam. Úgyhogy néztem a jó oldalt, és megnyugodtam.

(most már csak azt kell majd eldöntenem jövő hét elejéig, hogy bevállaljam e az orvosnál, hogy napok óta fáj a vesém környéke, vagy maradjak a jól bevált majd elmúlik módszernél.. )

Holnap megszabadulok attól a megmaradt varratomtól is (amihez ha hozzáérek, elég kellemetlen érzés, remélem, hogy gyorsan túl leszek rajta..)

Kedves Mikulás!

Olyan nagyon szívesen pakolásztam mindig helyetted az elmúlt tizenkilenc évben. Beleharaptam a kekszbe, beleittam a tejbe, még a répát is eltüntettem, amivel Rudolfnak készültek. Nem esett ez nehezemre, mert mindig jó volt a segítődnek lenni. Főleg, mert a másnap reggeli örömöt is én láttam, és nem pedig Te.
Ma viszont igazán cserélhetnénk. Csak most az egyszer.. mert Te úgyis egész éjjel ébren vagy, repkedsz a kontinensek között, ráérsz figyelni arra, hogy már tényleg mindenki úgy csukja magára a szobája ajtaját, hogy már ne jöjjön ki inni, pisilni, stb. Tudják, persze, hogy tudják, hogy igazából nem is Te hoztad, hanem én... de mégis.. valamit azért meg kell tartani a varázslatból. Meg mert meglepetést kapni nagyon jó.
A másik dolog meg, amiről beszélnünk kell: jövőre igazán segíthetnél abban, hogy ha időben rendelek valamit, akkor ne történjen semmi fennakadás, ne felejtsék el összekészíteni, meg ilyesmi, mert az tök ciki, hogy nem ér ide időben. Majd még a végén rosszul jövök ki az egészből, és azt fogják mondani, hogy bezzeg amíg a Mikulás intézte, minden itt volt időben..
Nos, Mikulás? Áll az alku? A kéményünket megtalálod, a nappaliban elfértek. De csendben ám.. mert vannak nálunk olyanok, akik minden neszre felébrednek.
U.i. Ne áruld el senkinek, de valahol elhagytam az egyik varratomat. :D :D Fogalmam sincs, hogy ez hogy lehet, de csak az egyik van meg. :D

Jövőre találkozunk. :)

Idő

Valahogy egyre gyorsabban telnek a napok. Nagyon kell figyelnem, hogy egy-egy napba mi minden fér bele, mert ha nem így teszek, akkor kicsúszik a kezemből minden. Na nem azért, mintha valami szoros ütemterv szerint haladnék bármivel is, csak azt vettem észre, hogy ha nem figyelek magamra, akkor akár órákat is képes vagyok eltölteni a semmivel (értsd: telefon nyomkodás, pinteresten nézelődés, stb.). Ami egyébként szintén nem lenne baj, ha közben meg nem szeretnék még jó pár dolgot megcsinálni szép nyugodtan, mert legközelebb ki tudja mikor lesz időm rá. Még szerencse, hogy azért most az idő az, ami elég jól rendelkezésemre áll. Igaz, az kevésbé szerencsés, hogy közben azért csak rá kell döbbennem, hogy mégsem az idő a ludas egy csomó mindenben (pedig hányszor okoltam már), hanem én vagyok az, aki nem jól gazdálkodom vele. :)

Végre

A blogfejlécet sikerült végre lecserélnem. Körülbelül tíz percet vett igénybe az egész, mégis képes voltam hetekig tologatni magam előtt. :D
És végre... az idén először nem az utolsó pillanatban kapkodva van csak egy kis karácsonyváró hangulat lopva a lakásba, hanem olyan jólesően, ráérősen pakolászhattam elő a dobozokból a mindenféle kincset, és próbálgattam, hogy mit hova tegyek. :) Nem teljesen olyan a végeredmény, amit elképzeltem, de ennek az is oka, hogy a gömbök fent maradtak a padláson, a padlásfeljárót meg egyedül nem merem lenyitni (egyszer már jól fejbe vágott, amikor próbálkoztam), meg még ha le is merném nyitni, hiába.. mert felmegyek én, de aztán valaki kéne, aki lefelé lehoz, mert az már para.. :D :D
Ennek ellenére, hogy én nem voltam teljesen megelégedve, mindenki úgy ért ma haza, hogy már az ajtóból azt hallottam, hogy "Hűűű" meg "Aztaaa", úgyhogy megérte minden pillanat, amit ma ezzel töltöttem. És milyen jó érzés is volt.. régen is nagyon szerettem, meg persze azóta sem múlt el belőlem az érzés, meg a vágy, csak az idővel álltam mindig hadilábon.

Azt lehet mondani, hogy nem vagyok a fotózás nagymestere, de nem baj. :) A hangsúly nem azon van, hogy mestermunka legyen. :)

Anya, be kell vallanom valamit

Hát.. nem mondom, hogy nem állt meg bennem egy tizedmásodpercre még az ütő is, amikor ma este meghallottam ezt a mondatot elsőszülött fiam szájából. Megállt. És abban a tizedmásodpercben nem is tudtam hirtelen, hogy vajon mire is kéne most gondolnom, mit fog bevallani. Szerencsére hamar meg is történt a vallomás, és nem kellett sokat agyalnom, és amúgy meg (bármilyen gáz is egy tizenkilenc éves fiúra ezt mondani) olyan cuki volt az egész, hogy nem tudtam nem megmosolyogni. Merthogy úgy szólt a vallomása, hogy neki élete legnagyobb stresszét jelentette az, amikor már tudta, hogy nincs Jézuska, és nincs Mikulás, de nem merte megmondani nekünk, hogy tudja. Azt nem is tudja igazán, hogy miért nem merte megmondani, de azt szentül meg is fogadta, hogy ő nem fogja a gyerekének majd ezt a mesét beadni, merthogy hú, ez neki nagyon rossz volt. Arra mondjuk nem emlékszik, hogy honnan és hogyan tudta meg, csak ez a stressz maradt meg benne.. Gondolom olyasmiből fakadt, hogy tudta, hogy "hazudunk neki", és mégsem mondott semmit. Vagy nem tudom.
Szerintem cuki ez a sztori, és így, advent első vasárnapján meg kifejezetten aktuális is. :) Mert ugye ilyenkor van az a dilemma szülőként is, hogy a nagyobbacska gyerekeinknél meddig hagyjuk hinni a mesékben... nos.. én a fenti történet ellenére is azt mondom, hogy jobb volt ez így. Nem tudom elképzelni, hogy varázslat és mese nélkül legyen Mikulás vagy karácsony. Azt lehet, hogy másképp kellett volna akkoriban, hogy ne legyen még így, sok év távlatából is stressz neki ez az egész, bár fogalmam sincs hogyan (elmondása szerint negyedikes volt akkoriban).
Egyébként ezért is írtam le, mert vagytok páran, akik olyan korú gyerekeket neveltek, akik esetleg érintettek már ez ügyben. Talán Ti még tudjátok ezt úgy csinálni, hogy ne legyen stresszforrás senkinek. :)

U.i.: Mindenkinek, aki úgy olvas, hogy szokott személyesen beszélgetni az érintett fiammal: Meg ne próbáljátok ezt bárhogy is szóba hozni neki.. :P

Különleges nap

A december elseje mindenképpen egy igazán különleges nap, mert ilyenkor kezdődik el a hivatalos visszaszámlálás karácsonyig. A kisgyerekes családoknál ilyenkor nyílik az adventi naptár első ablaka, valamilyen meglepést tartogatva. Ilyenkor kerülnek fel az adventi fények, és kezdik el beragyogni a világot, napról napra elkápráztatva mindenkit.
A december elseje nekem mástól is különleges már egy ideje. Egész pontosan tíz évvel ezelőtt lettem blogger. Tíz év alatt született 3350 bejegyzés (ez a 3351.a sorban), pont 1000 komment érkezett, az oldalletöltések száma pedig közel jár a másfél millióhoz. Ezek üres statisztikai adatok, amik közül persze némelyik nagyon is jól néz ki, de sokkal több van mögötte. Mert a számokból nem látszik, de rengeteg ember virtuális barátságát köszönhetem a blogvilágnak. Rengeteg erőt merítettem abból, hogy itt voltak velem, rengeteget adott, és ad minden nap, hogy leírhatom a gondolataimat. Velem sírtak, és velem örültek tíz év alatt nagyon sokan. Nem lehetek ezért sosem elég hálás nektek. ❤️ Köszönöm minden itt töltött perceket, minden kedves szót, minden segítő szándékú mondatot, és köszönöm, hogy azt is leírjátok, amikor nem értetek velem egyet.

A mai blogszületésnapot különleges helyen ünnepeltem. Olyan helyen, ahol még sosem jártunk. Ma Pakson játszott a Fradi, mi pedig ott voltunk, és együtt szurkoltuk ki a győzelmet. És milyen jól tettük, hogy mindenféle hideg ellenére ott voltunk, mert nagyon régen nem láttuk őket idegenben ilyen jól játszani, három góllal győztünk. A hangulat fantasztikus volt, a csapat győzött, mi kell még? 

A családi szelfi, ugye? Az is elkészült. Kicsit béna, mert előtte egy órát ácsorogtunk a beléptetésre várva (és itt kicsit meg is fagytunk), de azért a miénk ..

 A decemberi varázslat és csodavárás elkezdődött.... minden más pedig folytatódik úgy, mint az elmúlt tíz évben.