2017. jan. 28.

De mi az a komfortzóna?

Újabban jó divatos kifejezés lett, és lépten-nyomon arról lehet olvasni, hogy "lépj ki a komfortzónádból". Olyan ez, mint nem olyan nagyon régen az én-idő, amivel szintén nem tudtam mit kezdeni...
Azét próbálok haladni a korral, meg minden, és keresgélem a saját komfortzónámat (mert persze, a fogalmat értem, azért nem vagyok reménytelenül hülye még), amiből ki kéne lépnem. Csak épp valahogy nincs meg. Mert hol is van az én komfortzónám, amikor igen gyakran előfordul, hogy még én sem nagyon vagyok meg a saját életemben, nemhogy egy ilyen komfortizé.
Amúgy meg fel tudnék robbanni minden ilyentől most már, mert persze, találjunk ki újabb és újabb jó dolgokat, semmi baj a fejlődéssel, csakhogy.. miközben folyik a csapból is a tökéletes nő-tökéletes anya-tökéletes munkatárs szentháromság, addig én, mint szürke kis senki a tömegben, folyton csak próbálnék felzárkózni valahova ebben a szentháromságban, de sehova nem jutok. A kudarcok maradnak, mert nemhogy tökéletes nem vagyok, de egy jó közepes szintet sem mindig sikerül megütni. Nem panaszkodás ez, egyébként (még mielőtt bárki azt gondolná, hogy sajnáltatom itt magam szombat este, jobb dolgom nem lévén), csak egy ilyen ténymegállapítás. Mert igen, itt ülök a tökéletesre álmodott lakásunkban, ahol minden fő dolog megvan. Minden úgy, ahogy szerettük volna. És nem, nem sikerül igazán otthonossá tenni, mert nem tudom eldönteni mit szeretnék, nem tudok rászánni elég időt, hogy körülnézzek legalább az interneten. A tökéletesre álmodott otthonunkhoz elképzeltem egy másfajta életet magunknak, de az a helyzet, hogy egyelőre ez is kudarc. Továbbra is képtelen vagyok egy-egy napon túlgondolni azt, hogy mit fogunk enni, és minden nap járunk bevásárolni. Ami egy lélekölő valami, mert utálom, púp a hátamra, és ráadásul mindig, minden egyforma is. Ugyanaz a napi lista, hétről-hétre ismétlődő kaják, amik megvannak rövid idő alatt, mindenki jól is lakik vele, meg is eszi (tehát húst eszünk hússal). Nem tudok előre tervezni szinte semmiben, ha túl sok felvágottat veszek, akkor nem eszik senki, és megy a kukába, ha túl keveset, akkor meg ennének, de nincs. Azt gondoltam (én naiv), hogy majd az új konyhámban visszatér a heti többszöri sütés is, de ez sincs így, mert persze se kedvem, se energiám.
Aztán itt van a tökéletes nő... az a mindig mosolygós, mindig csinos, szépen sminkelt változat, akinek összepasszol a ruhája a táskájával és a cipőjével, és persze minden ilyesmiből rendelkezik egy-egy garnitúrányival. Nos.. ilyen sosem leszek, mert egyszerűen nem is vagyok az a típus, aki ezt igényelné (mármint egy külön gardróbot), de azért próbálnék, vagy szeretnék nem látszani annyinak, amennyi épp vagyok. De hiába veszek akárhány féle testápolót, kézkrémet, és hiába szoktattam rá magam, hogy minden nap használjam is (a kézkrémet naponta sokszor), a bőröm teljesen tönkrement a sok fázástól (csak remélem, hogy nyárra nyom nélkül eltűnik, mert különben nem veszek fel fürdőruhát), a kezeim folyton ki vannak repedezve, a körmeim letörnek, beszakadnak. A ráncaimról most külön nem is ejtenék szót inkább, mert az mindig egy külön arculcsapás, amikor látom. Oké, hogy dohányzom, és nyilván az sem tesz egyáltalán semmit annak az érdekében, hogy kevésbé legyek ráncos, meg photoshop sincs a fürdőben, amivel előnyösebb külsőt varázsolnék magamnak. Ha tudnék sminkelni, lehet, hogy javíthatnék ezen.. de sosem tudtam.
Na és a tökéletes anya.. hát na. :D Ezt inkább hagyjuk. Igyekszem, meg minden, de egyre kevesebb türelmem van az olyan dolgaikhoz, hogy mit mondott xy néni, vagy hogy mennyi pénzt kell bevinni/elutalni/befizetni. Látják rajtam, persze, és a második ilyen alkalom után nem mondják már, csak amit muszáj. Nincs ez így jól. A radarjaim azért még működnek, és észreveszem, ha össze kell kapnom magam, mert szükségük van rám, de messze van az az ideális állapot, hogy akkor beszéljük meg a közös vacsora közben, hogy kivel mi történt ma. :) Főleg, hogy csak minden második héten van közös vacsora. (de nem is mindig eszünk egyszerre)
Szóval, keresem bőszen ebben az egész káoszban a komfortzónámat, leginkább annak is azt a részét, ahol van az az ajtó, ahol ki lehet belőle lépni. Nincs még meg, persze. (ha meg lesz valaha)

2017. jan. 27.

Bahh

Azért azt le kell szögeznem, hogy bármennyire is másképp szeretném gondolni magamról, bizony én is elég rendesen a megszokott dolgok rabja vagyok. Ma ugye nem a "saját" műszakomban dolgoztam, emiatt aztán nemhogy a komfortérzetem csökkent, hanem egészen elképesztő módon szenvedtem tőle. Nem éreztem jól magam egy kicsit sem, csak tettem a dolgomat, mint egy robot. Pedig ketten is kifejezetten örültek neki, hogy velem dolgozhatnak, ők azok, akik mindig hangot is adnak ennek, az egyikük már tegnap szó szerint örömtáncot lejtett, amikor megtudta. :) Ennek ellenére sem volt ez a mai nap jó nekem. (de velük azért nem éreztettem ezt)
Tekinthetném ezt is egy újabb megoldásra váró problémának magammal kapcsolatban, de azért nem teszem, mert ha még ezzel is akarnék foglalkozni, a végén ott tartanék, hogy mindent meg kellene változtatnom magamon, és azért ennyire talán mégsem rossz a helyzet. :D
És hogy kicsit pozitívan tekintsek előre a holnapi napra- avagy minden rosszban van valami jó is- holnap a komfortérzetem a helyén lesz, a megszokott emberek vesznek majd körül. :)

2017. jan. 26.

Röviden csak

Nem ez a kedvenc hetem, az már biztos. Amúgy is nyűgös vagyok most már ettől az örökös hidegtől, de még ezen túl is van.. mert hat naposra duzzadt ez a munkahét, ráadásul nehezített pályával (mert ugye ha már lúd, akkor legyen kövér), mert holnap délutános leszek, aztán meg szombat hajnalban már megyek is vissza. Majdnem egyszerűbb lenne, ha ott aludnék. :D
A két kisebb meghozta a félévi bizonyítványát. Hát izé.. tényleg nem szóltunk egy rossz szót sem, de azért dicsérni sem nagyon kellett őket. Erikről nem mondhatjuk, hogy túl komolyan vette ezt a továbbtanulás dolgot, mondhatnánk akár azt is, hogy le sem sz.ta az egészet. :) Patriké még nincs itthon, úgyhogy addig nem jön a szokásos bizonyítványos poszt sem, de nem fog elmaradni csak azért, mert már nem csak csupa öröm és büszkeség minden. :) Ettől még a mieink maradtak.


2017. jan. 25.

:)

Azt hiszem, azért az idén már bőven kijutott annyi a télből, hogy ha a következő tizenegy hónapban végig csak és kizárólag plusz fokok lesznek, akkor sem mondhatja senki, hogy nem fáztunk eleget. És tökmindegy a baciknak is úgy tűnik, mert lépten-nyomon egyre több betegről hallok, a kollégáim is felváltva vannak otthon, nagyjából ketten minden héten. Itt gyorsan le is kopogom, hogy nálunk mindenki jól van.
Holnap hazaérkeznek a félévi bizonyítványok. Azt hiszem, Roland lesz, aki leginkább megszeppenve fogja átnyújtani, mert ilyen jegyei még sosem voltak. Gondolkodom neki valami motivációs rendszeren, amivel mindannyian boldogulni fogunk. Nincsenek túlzó elvárásaim egyikőjükkel kapcsolatban sem, de ha tényleg építészmérnök szeretne lenni, akkor itt az ideje bizonyos dolgokat komolyabban vennie. Ez a félév jó volt tanulópénznek, talán kihevert egy csomó mindent menet közben, de most már itthon vagyunk, és minden a legnagyobb rendben. :) Egy biztos.. én nem fogom még csak megdorgálni sem, akármennyi hármas is került abba a bizonyítványba.

2017. jan. 24.

Tuti, hogy hülye vagyok

Máskülönben nem itt találna a fél tizenkettő már megint a gép előtt, hanem már legalább egy órája ágyban lennék, és jó esetben fél órája kb. aludnék is.
De persze hülye vagyok, és én még nyolckor Agymenőket néztem, és csak utána álltam neki a szokásos esti dolgaimnak, majdnem egy órás csúszással. És persze, vagyok olyan hülye, hogy nem bírtam ellenállni a könyvemnek sem, és magammal vittem a fürdőbe. Ahol, amilyen hülye vagyok, jó meleg vizet engedtem, és aztán jól belemerültem a vízbe is, meg a könyvembe is. :D
Holnap hajnalban is igen hülye leszek, amikor fel kell majd kelni. :D :D De nincs mit tenni, na...

2017. jan. 23.

Még mindig van könny

Soha még semmi ennyire nem gyötört meg lelkileg, mint ez a hétvégi baleset. Soha még ennyit nem sírtam számomra idegen emberek miatt. Soha nem is gondoltam volna, hogy napokra meg tud bénítani mindent bennem egy ilyen esemény. Folyton csak zakatol a fejemben egy csomó minden arról, hogy ott ülnek azok a szülők a lakásaikban, a gyerekük üres szobáját nézve, és nekik már soha többet nincs lehetőségük semmire sem azzal a gyerekkel kapcsolatban.
És akkor ma este még elolvastam Szitya posztját, és a könnyeim újra csak folynak, és legszívesebben nem csak hagynám, hogy némán lecsorogjanak, hanem hangosan zokognék. 
Kölcsönvettem egy részletet a posztjából, mert annyira szépen fogalmazta meg, ahogy nekem nem sikerült napok óta sem. 

"Mekkora ár ez arra, hogy sok-sok szülő ismét rájöjjön, hogy a lényeg akkor is az, hogy ott van veled, és legyél is vele, úgy igazán. És emelkedj felül az innentől csak csip-csupnak tűnő dolgokon.
Mint felvételi, meccs, országos bajnokság vagy más verseny. Nem azt jelenti, hogy nézzél el neki mindent. Nem azt jelenti, hogy ne izgulj, ne szurkolj, mert mi ez ahhoz képest, ami történt. Sőt! Viszont azt jelenti, szerintem, hogy legyél tudatában a szerencsédnek mindig, minden nap. Adjál hálát a Sorsnak (vagy akinek akarsz) azért, ami megadatik. Hétfőn is. Szürke hétfőn is. Szürke januári hideg hétfőn is. Mert gyereke(i)d van(nak). Mert itt van(nak) veled. Mert élnek, hangosan, hőzöngve, táskát elölhagyva, a kádban a vizet le nem engedve, nem ötvenpontos felvételit írva, a dobogóról éppen lemaradva, a labdát a hálóba ütve, a tatamit sírva elhagyva, ÉL(NEK). Mert él(nek), nevetve, rád mosolyogva, téged átölelve, sütit sütve, amíg a másiknak szurkolsz egy versenyen, kedves üzenetet hagyva, az asztal körül ülve jókat vihorászva. És mert te szülő vagy.



2017. jan. 22.

Aggódós

Még mindig nem vagyok teljesen önmagam, és még mindig zakatol bennem egy csomó minden ezzel a buszbalesettel kapcsolatban. Önző és gyarló módon leginkább az foglalkoztat, hogy hogyan is lesz majd az, hogy elengedem/elengedjük Patrikot Angliába. Már most összeugrik a gyomrom a gondolattól. De mennyire önző dolog lenne a saját félelmem miatt nem elengedni őt? Benne nincs ilyen érzés, ő bízik, hiszen ilyen dolgok nem történnek sűrűn (szerencsére). Na persze, ő még gyerek, akkor is, ha az idén már felnőttkorba ér. De hiába tizennyolc éves, hála a jó égnek fogalma sincs még ezekről az érzésekről, nemigen kellett aggódnia még senkiért.
Ilyenkor azért kicsit jó lenne kevesebb információt kapni, nem tudni mindent, mint most, amikor pillanatok alatt körbeér a világban minden apró kis hírmorzsa is, a legapróbb részletekig tudunk mindent. Ha nem tudnám, talán könnyebb lenne. Akkor is lennének bennem kérdések, és kételyek, de pl. nem tudtam volna megnézni az interneten, hogy majdnem ugyanilyen busz lesz, amivel ők is mennek. Na, ettől például majdnem padlót fogtam.

És a felvételiről... inkább meg sem néztem a feladatokat, mert elég volt, amit olvastam róla, meg amit Erik mondott. Ma este már azt is kibökte, hogy szerinte jó, ha hat pontos lesz a matek. Mert nehéz volt. Már megint. Nem akarok én bántani senkit, de fel nem foghatom, hogy mire jó ez az egész? Évről évre ugyanez megy minden januárban, hogy kapnak a gyerekek olyan felvételi feladatsorokat, hogy nemcsak kettéáll a fülük tőle, de még azt is elfelejtik ijedtükben, amit egyébként tudtak. Nem értem az egész cirkuszt, mert amúgy ezek a pontszámok sem reálisak szinte sosem. Emlékszem, Patrik osztálytársai között volt olyan, aki huszonhat pontos matekot írt, úgy, hogy sosem volt belőle ötösnél rosszabb. Mondtam Eriknek, hogy ne aggódjon, lesz, ami lesz.. nem csak ezen múlik. Ennyit tehetek én. Hogy legalább én bízom benne, és azt a kevés önbizalmát erősítem, ami még maradt.