Nem volt egyszerű

Este fél tizenkettő. És tíz perccel ezelőtt értünk haza a munkából. Nagyon nem szokványos nap volt ez ma nálunk. Még azok sem emlékeznek ilyenre, akik tíz éve ott dolgoznak. De reméljük, hogy egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt csupán.
De így, hogy ez a mai nem volt szokványos, így aztán (és mert a munka megengedi épp) a mai volt a héten az utolsó munkanapom. Holnap itthon leszek. Nem gondoltam erre amúgy még akkor sem, amikor ma bementem dolgozni, menet közben alakult így. De hagytam magam a spontán döntésemmel sodródni, és úgy gondolom, jó is lesz nekem ez így. :) Azt sajnálom csak, hogy Balázs ezt nem teheti meg épp, és neki mennie kell, mert amúgy milyen jó is lenne, ha csaphatnánk egy spontán családi napot. Na de majd lesz ilyen is. Addig meg a holnap délutáni "magányomban" majd találok magamnak valami takarítanivalót, vagy ilyesmit. :)

De legelőször is aludni fogok. Van mit kipihenni a mai napból.

És csak esik...

Van ez az örökös eső mostanában. Ami amúgy már júliusban is elég uncsi volt, augusztusban meg aztán már főleg az. Bele sem akarok gondolni, hogy nemsokára itt lesz a szeptember, és vele az ősz, amikor még hivatalosan is több csapadék szokott képződni (mármint úgy normálisan)
Mondhat bárki bármit, ez az idei elég ramaty nyár. Még igazi hőségriadó sem volt. :D Volt pár nap igazán jó idő, de nem olyan igazán hosszú ideig, mint ahogy az nekem jó lett volna. Lehet, hogy túl sokat várok a nyártól?
Gondoltam pedig rá, hogy lesz egy szombatunk, amikor mindannyian itthon leszünk, és akkor elmehetnénk valahova. Akár strandolni is. De mire odáig eljutunk, ennyi eső után kinek lesz ehhez kedve? Pedig szombatra, ha jól tudom, már egészen jó időt mondanak.
De majd lesz valami. Még ma csak szerda volt. Még az is előfordulhat, hogy a hátralévő két munkanap után azon az egy napon ahhoz lesz csak kedvünk, hogy itthon legyünk.

Bahh

Néha úgy besokallok az érzelmektől, és az energiák harcától körülöttem, hogy azt veszem észre, hogy kész, védekezésül leblokkoltam, és fogalmam sincs az elmúlt két percről. Nem tudom épp mit mondtak akkor, és hogy ki mit csinált, és nem is érdekel. Szünet van akkor, lélegzethez jutás. Lehet, hogy többször kéne.
Mert míg itt magamban boncolgatom ennek a hülye nyakfájós-hátfájós-zsibbadás akárminek az okait, addig eljutottam ilyen mélységekig is. Mert simán lehet, hogy csak jelez a szervezetem (sokadszor), hogy valamit nem jól csinálok. Valamiből túlvállaltam magam. Arra nem volt időm, hogy utánaolvassak, hogy a nyak mit is jelképez, de sejtéseim vannak azért.
És még ha a sejtéseim nem is elegendőek, tudásom meg nincs hozzá, akkor is úgy van, hogy az utóbbi időben (a nyaralást nem számítjuk ebbe bele, mert az amúgy is mindentől külön kezelendő időszak) hagytam, hogy mindenki használja az én energiáimat is. Hagytam, hogy akármikor rám öntsék a bánatukat, döntöttem helyettük, hagytam, hogy nekem dühöngjenek, vagy épp rajtam töltsék ki a bajaikat. És közben én visszafelé inkább megnémultam.
Persze, amúgy az egomnak jót tett ez, mert szereti, ha dédelgetik, és emiatt ő lehet az uralkodó. Szereti ezt a pozíciót, mert azt tesz velem, amit csak akar. Ismer, mint a rosszpénzt, és tudja, mi az, amivel megoldhat minden helyzetet.
Tudom, hogy nem könnyű utolsó negyedév vár rám, és tudatosan próbálok készülni arra, hogy ne hagyjam ezt így tovább. Megoldom úgyis. Csak még most nem olyan egyszerű. :)

Jobb...

Néha az ember már attól is jobban érzi magát egy kicsit, ha őszintén bevallja, akarom mondani leírja ami odabent dúl benne. Én is így jártam. Némiképp megkönnyebbülve ébredtem fel, és még ráadásul a megfelelő fájdalomcsillapítót is beszereztük, meg a fogorvosi kört is sikerült abszolválni. Fog újra a helyén, de már csak egy rövid időre. Eljött az ideje, hogy végleges megoldást találjunk. Hat év után mondjuk éppen ideje is lesz már, és az érintett alig várja. Nem nagyon érdekli micsoda tortúra vár még rá, fog e fájni, vagy nem, csak legyen már meg. Szeptember közepén jön el az ő ideje.
És azt nem meséltem el még, hogy úgy adódott, hogy időközben Erik is saját telefonszámmal rendelkezik már. Nagyon boldog, bár egyelőre sokkal jobban izgatja a telefonjának a játszós-internetezős része, mint az, hogy bárkit is felhívjon. Valószínűleg ez nem is nagyon fog változni, de azért egészen megnyugtató, hogy a háromból két gyerekemet is el tudom érni, ha épp tudni szeretném mi van velük. A vicces mondjuk az, hogy tízből hatszor az a gyerek veszi fel a telefont, akinek még nincs is telefonja. Csak épp ő van ügyeletben a készülékek mellett, amikor a nagytesói fociznak. De ez nem baj, sőt.. tetszik, hogy képesek két idióta kamaszvihogás közben is felelősségteljesen gondolkodni, és nem vinni olyan helyre a telefont, ahol kieshet a zsebükből, és összetörhet. (mondjuk gondoltam már rá, hogy be kéne szerezni nekik olyan tartót, amit a futók is hordanak a karjukon)
A héten körül kéne néznem itthon iskolás-cucc fronton, mert lassan el kell kezdeni beszerezni a beszereznivalót. És jól rá kell készülni, hogy menjen egy körben. Többször egészen biztos, hogy nem lesz kedvem végigjárni egyik üzletet sem. :)

Na és egy rövid kérdés, hogy kellőképpen fontolóra vegyem azt az ígéretemet, miszerint ötszázezernél blogtali... ha így lenne, hányan lennénk?

Őszintén

Azt mondják azok, akik elég régóta ismernek már, hogy nem vagyok a régi önmagam. Nem mosolygok annyit, és nem is beszélek annyit. Mindkettő igaz. Mondhatnám, hogy jobb is ez így, meg amúgy is biztos most ilyennek kell lennem. De tulajdonképpen én sem vagyok megelégedve ezzel az állapottal, mégis beleragadtam.
Tény, hogy egészen másfajta életet élek, mint régebben, és rengeteg energiám fekszik a munkámban. Nem mindig marad másra. De van, amire muszáj. És tény, egyre lélektelenebbül végzem az itthoni muszáj-dolgokat. Nem sütöttem hónapok óta semmit. Szó szerint semmit. Jó lenne, de nincs kedvem. És akkor neki sem állok, még egy tökegyszerű muffinnak sem. A főzés, bevásárlás szintén nem izgat. Egy kicsit sem mozgat, hogy főzzek valami finomat, a legritkább esetben fordul elő, hogy valaminek úgy állok neki, hogy kedvem is van hozzá, meg akár még meg is kívántam. Ruhát venni sem nagy izgalom. Kéne, mert jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy híztam, és van egy csomó halászgatyám, ami hordhatatlanul kényelmetlen emiatt, de nem veszek, mert se türelmem hozzá, se kedvem. Marad az az egy, ami jó rám, és tulajdonképpen elég is. Nem írok emailt, nem telefonálok, nem skype-olok, és csak akkor chatelek, ha valaki ír. Neki válaszolok. De ennyi. Igazából a blog az egyetlen kommunikációs forrás az életemben, és az egyetlen, ami iránt (még?) nem változtak sem az érzéseim, sem a hozzáállásom.
Ráadásul most már sokadik hónapja fáj a nyakam, a nyakamtól a fejem, meg zsibbad a kezem, néha elmerevedik a térdem, úgy, hogy csak húzni tudom. A reumatológus nem segített. A röntgen nem talált semmit. A fájdalomcsillapító marad az egyetlen, aki jóbarát, de ha nincs itthon abból, ami elég erős, a többivel akár próbálkozni is kár. Emiatt az állandó fájdalom miatt aztán türelmetlen is vagyok, mindenkivel, és magammal szemben is. (tudom, valamit kéne kezdeni vele, de teljesen tanácstalan vagyok ezügyben)
A gyerekek is többször idegesítenek mostanában, mint nem. Mert folyton beszélnek, nyüzsögnek, esznek, isznak, fociznak, röhögnek, nyihognak, izzadtan a képembe lihegnek. Persze, tudom amúgy, hogy nekik épp most ez a dolguk, de azért az agyamra mennek.
Az egyetlen, akivel szemben stabil és ugyanolyan maradt minden, az Balázs. Nem azért, mert olyan húdesokat tettem érte, hogy így legyen. Tulajdonképpen kisebbfajta csoda is, hogy minden ugyanolyan, mert nemhogy tettem érte, de leginkább nem.
Ma egész nap szenvedtem a nyakammal. Nem kicsit, hanem nagyon. Néha visszanyeltem egy cifra káromkodást, ami kiszaladt volna a számon, vagy épp a könnyeimet, amikor már nagyon úgy éreztem, hogy elég, én ezt nem csinálom tovább. Mindemellett gondolatban azt tervezgetem, hogy is tudnék szépen, apránként kis lépésekben visszaváltozni valahogyan. Mert ez így nem jó. Se nekem, se másoknak. És le is kéne fogynom egy kicsit, még mielőtt a hasamon a háj iszonyatos méretű lesz.
Az talán némi reményre okot ad, hogy vágyaim azért vannak. Igaz, csupa teljesíthetetlen, de van. :)

Nahát? Szombat?

Már egészen elfelejtettem, milyen is egy átlagos szombati nap. Mert az előző három nem volt épp átlagos, éppen a Balatonon voltunk. Így aztán ma eléggé elárvultan vettem tudomásul reggel, hogy Balázs dolgozni ment, rám meg vár egy kevés házimunka. Igazából azt sem tudtam, honnan álljak neki, így nem is álltam neki rögtön, hátha időközben majd kitalálom a sorrendet.
Sikerült felülkerekednem a furcsa érzésen, amit az egész napos itthonlét okozott, és ennek tudtam be Erik félnapos agyament hülyeségét is, miszerint Ő "el van nyomva", és mi soha nem megyünk sehova. Akkor épp élményfürdőbe vágyott. És ha nem is azonnal, de minimum holnap. Egyrészt igaza van, mert nyár van, meleg van, mikor is menjünk ilyen helyekre, ha nem most. Másrészt meg a felnőtt-szakasznak nem mindig van az ilyesmihez kedve és energiája. Harmadrészt meg most jöttünk haza a Balatonról, ahol 16 napot voltunk. De persze még bármi lehet a holnapból, a strandra mondjuk vajmi kevés esélyt látok. Kedvileg legalábbis.
Nekem jelen pillanatban ahhoz lenne kedvem, hogy kipróbáljam ezek közül a létező legtöbbet. (mondjuk lehet, hogy a strandbelépők árát elfagyiznám)

A képek eredeti helye itt van: Roberto cukrászda

Amúgy meg kicsit mérges vagyok. Hétfőn reggel a fogorvosnál kezdünk. Egy darab ragasztással... :(

Laza nap

Az úgy volt, hogy ma egy tökéletesen laza munkanapra készültünk. Merthogy jól dolgoztunk, és alig maradt mára valami feladat. Így aztán nem is volt ma délutános műszak, aki jött, mind reggelre.
Azt tudtam ugyan már tegnap, hogy kettőnknek négyig kell maradni, de gondoltam, ennyi belefér, úgyis hétvége jön.
Aztán a laza nap mégsem lett az. Nagyon nem. Mert fél hatkor már nagyon intenzíven dolgoztam. Amúgy hatkor kezdődne a munkaidőm, de ha már ott voltam, hát akkor neki is láttam a lazaságnak. Aztán napközben folyamatosan csak tettem a tennivalót, gyakorlatilag egy perc megállásom sem volt a bizonyos fél hat óta. Fél négy körül már lestem az órát, hogy már nincs sok hátra, mert addigra eléggé álmos voltam, és eléggé el is fárasztottam magam ahhoz, hogy várjam a hazajövetelt.
Csakhogy ekkor még nem tudtam, hogy a hét megoldandó ügye még várat magára. De megérkezett. Így esett, hogy fél négytől négyig csak telefonálgattam. Aztán fél ötre lebonyolódott az egész, és lehetett hazajönni.
Hazajöttünk, elmentünk vásárolni, ettem, és aztán elmentünk a meccsre.
Őszintén szólva elég is volt ez mára. Meg úgy egyáltalán.
Épp nyűgös vagyok, fáradt, álmos, és fáj a nyakam. De semmi gond, hétvége jön.