Humorérzék kell csak

Azt hiszem, Rolandon most már majd rajta marad a jelző, hogy ő a család "főbénája", aki ugye számtalanszor volt már gipszben, akit már varrtak össze, akinek folyton le van horzsolva valamilye, akinek kiesik a kezéből a telefon.
Szóval, vonzza a bajt, unatkozni nem lehet mellette. Ennyi év alatt megtanította már nekünk, hogy nem kell drámát csinálni semmiből, nem kell nagyon aggódni. Néha persze dühösek vagyunk rá, és olyankor elhangzik, hogy "nem hiszem el, hogy már megint..." De az esetek nagyon nagy többségében nevetünk egyet a helyzeten, aztán nekiállunk foglalkozni vele, ha a helyzet úgy kívánja.
Ma úgy kívánta a helyzet, hogy miután mindannyian megmosolyogjuk a képtelen helyzetet, foglalkozzunk vele.
Mert ma arra értünk haza a munkából, hogy fekszik az ágyban, bedagadt lábfejjel. Először kitört belőlem a röhögés, ahogy elképzeltem, hogy a jobb keze után eltörte a bal lábát is, de aztán kellő komolysággal vettem közelebbről is szemügyre. Azt mindenképpen meg tudtam állapítani, hogy orvos kell, hogy lássa, mert ez bármi lehet. 
Ma volt itt helyben is traumatológiai rendelés, így csak ide mentünk. Röpke másfél órás várakozás után kaptunk egy röntgen beutalót holnapra, aztán attól függően, hogy mi lesz a leleten, vagy visszamenni hozzá csütörtökön, vagy csak kenegetni, fáslizni. Igazi kiábrándult bunkó volt egyébként, és már bánom, hogy nem mentünk el Fehérvárra inkább.
Ja, hogy mi történt? Szaladt fel a suliban a lépcsőn, és belerúgott az egyik lépcsófokba. Jól sikerült...