2013. márc. 20.

Ki hitte volna?

Az a nagy igazság, hogy helyettesíthető vagyok, de pótolhatatlan. :) (és mindehhez végtelenül szerény is) De hogy miből jöttem erre rá? Elmondjam? (mindegy, mit válaszoltál, el fogom mondani)
Figyelem a férfiszakaszt itthon közel egy hónapja, mióta munkába álltam újra. Ahogy teltek a napok, és kezdett csitulni az első napok körüli vad izgalom, úgy öltött mindig látványosabb méreteket, hogy bizony, el vannak árvulva nélkülem. Mindenki, kivétel nélkül. Van, aki hangot is ad ennek, és minden létező pillanatot kihasznál arra, hogy elmondja, mennyire szeret, és hogy hiányoztam neki (na, ki is az?), és van, aki egy szót sem szól, de látszik rajta.
Azt gondolom, hogy az, hogy ilyen nehezen lábalnak most ki ebből a betegségből az is ennek a folyománya. Azt ugyan nem is írtam, de valamelyest Balázs is érintett ebben a betegség-félében, mert ugyan nincsenek kifejezett tünetei (hála az égnek), de napok óta nem tud enni, mert hányingere van, és gombóc a gyomrában. A közérzete sem jó, amit én még hétvégén a fáradtságnak tudtam csak be, mostanra azért már aggódom.
Szóval, végiggondolva ahogy történnek a dolgok, és ahogy nem gyógyulnak, meg stagnálnak, meg esetleg visszaesnek ebbe a nyavalyába, arra jutottam, hogy ez lehet annak a következménye, hogy hiányzom itthonról. Mert ezek ám nem esznek normálisan, ha én nem vagyok itthon. Készíthetem én akárhova a kaját, ímmel-ámmal nyúlnak csak hozzá. De ez csak az egyik része. Ezen kívül még van kismillió apróság, amihez kellenék, de nem vagyok itt. Mint például elrakni. Elővenni. Megmondani hol van. Meghallgatni. Megkérdezni. Elmondani. Megölelni. Simogatni. Elmosogatni. Elrakni a törölközőt (Erik után). Meg nem is tudom hányféle ez-az-amaz van, amihez úgy egyébként én alaposan hozzászoktattam őket. és most, hogy fizikailag képtelenség, hogy megtegyem, inkább nem kell.
Anyám próbál engem  helyettesíteni, amikor itthon van, de igazából tőle nem akarják elfogadni.
Nem aggódom egyébként a helyzet miatt, mert azt gondolom, nem az én feladatom megoldani, hanem az övéké. Én bizalmat szavaztam mindenkinek, és még mindig bízom is benne, hogy belejönnek majd, mint kiskutya az ugatásba.
Addig meg azért csak nem lesznek végig betegek.

2 megjegyzés:

  1. Virtuális ölelés az egész családodnak és Neked Te kis szerénység :) Jó Hozzád betérni :)

    VálaszTörlés
  2. Milyen hasonlókat élünk most át, Dius! Igen, bele kell jönniük, mert valahogy mégiscsak ez az élet rendje! És mivel megadtál eddig mindent, amire bátran építkezhetnek, meg is találják majd a helyüket; ezek csak kezdeti bizonytalanságok!

    VálaszTörlés