Férfiak...

Mire a fiaim felnőnek, egészen biztosan fogok írni egy könyvet a férfiakról, afféle használati utasítás-félét, és majd nagyon jól meg fogok gazdagodni belőle. :) Addig meg szépen összegyűjtöm magamban a válogatott férfi-dolgokat. Mert igen, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak olyan dolgok, amik valahogy kromoszómailag vannak bennük elrejtve. (bennünk, nőkben is, csak most nem ez a téma)
Náluk valahogy hatványozottan igaz a pavlovi reflex. Egy csomó mindenre.
Például, ha meglátnak engem, az egyetlen nőnemű egyedet a lakásban, akkor eszükbe jut a kaja. Ha a konyhában tartózkodom, akkor még hamarabb, mint ha nem.
Aztán például, amikor betegek, akkor mindegyik nagyon odavan. A múlt hét végén és a héten a négyből négyen voltak náthásak, fájt a torkuk. (de engem nem tudnak megfertőzni, mert ez tutira ilyen fiúbaci) Volt a repertoárban mindenféle.
-Jaaaaj, én nem tudok fürdeni/öltözni/úszni, mert nagyon fáj a torkom. (és ide még egy köhögés is belefér a szenvedő kép mellé)
-Nekem mindegy, én úgyis tutira meghalok.
-Mindegy már, mert már mindenem fáj.
-Tökmindegy, hogy gyalogolni kell, már úgyis be van dugulva teljesen az orrom.
-Úgysem érzem az ízét...
-Úgyis el van dugulva az orrom.
-Már a fülem is fááááj.
Igazából sajnáltam ám őket, és még drukkoltam is, hogy ám legyen, ragasszák rám, akkor ők jobban lesznek, de nem. Ehelyett szorgosan hordtam haza a mandarint (úgy két kilót esznek meg egy nap alatt), a narancsot, főztem a citromos teát, és hagytam a termoszban, hogy mire hazaérnek, még meleg maradjon.
De például az is genetikailag van kódolva, hogy maximum a saját ruháikat ismerik fel. Azt sem mindig. A szekrényekkel is ez a helyzet. Van a ruhásszekrény, amiben a saját ruhájuk van, és a fiók, amiben az alsónemű. Ezeket ismerik, ezen kívül semmi mást. Ha hirtelen elutaznék egy hétre, igen nagy bajban lennének, vagy az én hajam hullana ki, amikor hazaérnék...
De az vitathatatlan, hogy genetikailag kódolva van bennük, hogy minden kütyühöz rögtön értenek. Amíg én még csak azt keresgélem az új távirányítón, hogy egyáltalán hol is lehet bekapcsolni vele a tévét, addig a legkisebb is már rég elintézte, és csukott szemmel is csatornát vált. De így van ez az érintőképernyős telefonokkal, az operációs rendszerekkel, meg minden ilyesmivel.

És egy bónusz a végére. A négylábú férfiak, akarom mondani majdnem egyéves fiúkutyák is ugyanúgy működnek, mint kétlábú gazdáik. Mert ha meglát, azt gondolja, kaját kap. Főleg, ha ő kint van, én meg kilépek az ajtón. És ma lehorzsolta a csuklóját (jó, tudom, hogy neki nem keze van, de az első lábán az a csuklója, amit ért a sérülés). Nem láttam, hogyan történt, csak az tűnt fel, hogy vérzik a kutya. Eltartott egy darabig, míg megtaláltam, honnan is jön a vére. Kis pici seb volt, de azért lefertőtlenítettem, és bekötöttem. A kötés inkább csak azért kellett, hogy ne kenjen összes semmit. Egészen a bekötés pillanatáig ugrált, játszott. Ahogy rákerült a géz, máris előadta a "szegénybetegkutyavagyok" színjátékot. Alig akart ráállni a lábára, és látványosan mutatta is, hol is van az ő sérülése. Felmászott Arti mellé, és még neki is nagyon látványosan bemutatta az ő szép fehér kötését, majd rárakta Arti hátára, gondolom, hogy akkor most tartsa már neki, ha már egyszer ő beteg.
Szóval, még a kutya is ezt a követ fújja. :)