Te ezt nem tudhatod....

...Hajnalkám! Legalábbis annak idején a Família Kft-ben (kb. az akkori Barátok közt) Lujó bá szállóigéje így hangzott.
Én ugyan Hajnalkám nem vagyok, engem Diannázni szoktak, így két n-nel... Grrrr.. De elég sokszor kaptam már meg ezt a "Te ezt nem tudhatod" mondatot. Ami egyrészt jó, mert ezek szerint olyan nagyon fiatal vagyok még, hogy egy csomó mindenről fogalmam sincs. Másrészt meg elég lenéző dolog is egy ilyen megjegyzés.
Legutóbb akkor kaptam meg, mikor nagyapámtól végighallgattam, hogy ezek a "mocskok" eladtak mindent, azért tartunk itt, meg mert nem tudják mennyit lopjanak.. Én meg azt találtam mondani, hogy téved.. mert még azt is mi nyögjük, amit ők annak idején hazahordtak, merthogy az is lopás ám. És persze, én nem tudhatom, mert kicsi gyerek voltam, de amikor ő tehertaxizott abban az időben, akkor igenis haza LEHETETT hozni amit ő hazahozott. Ja, persze, külön kérték... És komolyan, szemét dolog vagy sem, de azért elgondolkodtató, hogy pl. egy iskolaépítés kapcsán mondjuk az ott dolgozó ember mindegyike hazavitt egy csapot (az sok darab ugye), vagy mert épp kellett otthon, vagy mert "jó lesz valamire". És ugye, akárhogy csűrjük-csavarjuk, azt sokszorosan is megvette állambácsi, mert megvette x-nek, y-nek z-nek, vagy inkább az egész abc-nek, meg persze kellett az iskolába is annyi, amennyi. És ez csak miniben... Úgyhogy lehet, hogy nem tudhatom.. de számolni is tudok, meg logikám is van. És jó nagy pofám is, amit nem tudtam befogni, és kimondtam, hogy ja, de hát ő különben is könnyen háborog, mert neki már megvan a nyugdíja (annyi, amennyi), de azt, amit az ő generációja hagyott ránk, azt még nekünk ki kell fizetni, mielőtt bármiféle nyugdíjról beszélhetünk, ha beszélhetünk egyáltalán.
Szóval, tudhatom, vagy sem, szerintem pont nekik nem kéne ujj-jal mutogatni.
De ez jó kemény téma lett így késő estére, de ha egyszer kikívánkozott..

Ahány ház, annyi szokás

Szól a bölcs közmondás. És mindez tök igaz is. Mindenre. Mert másképp készül ugyanaz az étel mondjuk nálunk, és esetleg az ország más pontjain. De talán nem is kell ennyire messzire menni, mert lehet, hogy a másik utcában is. (a szomszéd főztje nem érdekel :D) És másképp teregetünk, mosunk, másképp takarítunk, stb. stb.
De az azért érdekes, hogy ugyanazon házból származók között is mennyire más lehet a szokás. (csak hogy a közmondásnál maradjunk... vagy ez szólás?) Én a saját példánkat ismerem, tehát csak arról tudok beszélni. Ugyanott nevelkedtünk, még a szobánk is közös volt mindig, mégis, amiben csak lehet, különbözőek vagyunk. A húgom rettenetesen spórolós, én kicsit sem. A húgom megszállottja az egészséges(?) életmódnak, én "rombolom" magam, ahol csak lehet (ugye a triumvirátus). A húgom mindent előre pontosan megtervez, én meg élek bele a világba. Külsőre is teljesen mások vagyunk mondjuk, ő magas, vékony, hosszú hajú, én pedig alacsony és hízásra erősen hajlamos, rövid hajú. A tanult szakmánk olyan távol áll egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Az anyánk pedig hát nem is tudom... igazából egyikünk sem róla vett példát. Nyilván átvettünk szokásokat tőle, vagy esetleg ételek elkészítési módját, tán még a teregetési módokat is. Azt hiszem, én többet, mint a húgom.
De ugyanez igaz a párom és bátyja között is. Ők is Ég és Föld. A párom az, aki mindig két lábbal állt a Földön, és sosem nyújtózkodott tovább, mint ahogy az a bizonyos takaró ért, a bátyja még most is másokra támaszkodva tud csak megélni. A párom korán családot alapított, a bátyja tán sose nősül meg. A párom a végsőkig kitart a véleménye mellett (ez nem mindig olyan frankó), a bátyja mindig befolyásolható volt. És külsőre is, ők is, teljesen mások. Azt meg, hogy ők honnan vették a családmodellt, vagy épp bármit, amit továbbvittek, el sem tudom képzelni.
Az persze nyilvánvaló számomra, hogy amikor már külön családként élünk az "eredeti" családunktól, akkor veszünk fel új szokásokat, ismerünk meg egymás révén új ízeket, új dolgokat, amikről talán még nem is hallottunk. Aztán ezeket összegyúrjuk, összecsiszoljuk, és végül átadjuk a sok-sok év alatt a gyerekeinknek.
És arra kíváncsi leszek majd, hogy ők mi az, amihez foggal-körömmel ragaszkodnak majd, hogy úgy őrizzék meg, ahogy itthon látták, vagy csak egyszerűen fejet hajtanak majd egy másik család másfajta szokásai előtt.
Mégis, nem is ez a legfőbb, ami miatt ezt leírtam. Valahogy zavar ez az egész. Nem másért, csak azért, mert emiatt a hatalmas különbség miatt mostanára eljutottam oda, hogy nem is értem, hogy lehetünk egy család... fogalmam sincs, hogy gondolhatja dolgokról, hogy az úgy normális, mikor nem is az?! Nem tudom, ő hogy gondolja, bár egy-két bíráló megjegyzéséből, amit azért itt-ott el szokott ejteni, úgy gondolom, hasonló helyzetben van e téren, mint én. Csak épp a különbözőségünkből fakadóan neki kicsit sem kérdéses, ki csinálja jól. (természetesen ő) És be kell vallanom, emiatt is nehéz lesz az a helyzet, ahogy ő fog itt közvetlenül mellettem babázni. Nehéz lesz megállnom, hogy csendben maradjak, pedig kell. Semmi közöm hozzá, hogyan neveli majd, vagy hogyan bánik vele, mint ahogy én is kikértem magamnak.. igaz, sokszor hiába..

Elég összevissza lett ez, de a lényeg talán lejön belőle. És - mivel itt aztán őszinte vagyok- fájni fog, ha kislány lesz. És félek, hogy látványosan fog fájni. Mert akkor szembetalálhatom magam a kárörvendő mosolyokkal, meg azokkal a megjegyzésekkel, hogy na, legalább nekik sikerült.. Érdekes helyzet lesz mindenképpen. De majd beletanulok.

Iskolai anyák napja

Ma volt, délután fél négykor. Azt hittem, most már majd kibírom sírás nélkül, merthogy én már aztán edzett vagyok, és különbenis.. Hát nem. Tévedtem. A zenét még azért bírtam, (Mama, kérlek) bár erősen kellett koncentrálnom a falon helyet kapó mindenféle rajzra. Aztán mikor a kislányok elkezdték a verseket, már nem ment a koncentrálás. Főleg, mikor a kis örökbefogadott Eszterke olyan csillogó szemekkel mondta a verset az "édesanyámnak".
A kislányok kis szépséges, csöpögős verseket mondtak, egy egész hosszút versszakonként. A kisfiúk pedig kicsit vagányabbat, szintén versszakonként, és fogadkoztak, hogy ők aztán jók lesznek, és megmosakodnak, meg rendben tartják a ruhájukat. Jól állt nekik, pont az ő korosztályuknak való, akik már azért kicsit cikinek éreznék talán a nagyon ömlengőssel kiállni, de még azért mégsem nagyfiúk.
Rövid kis műsor volt, vagy csak annak tűnt, nem is tudom. A kis zenészek furulyáztak, klarinétoztak, és ismét gyönyörködhettem a gitárhangban is.
A műsor végén pedig mindenki átadta az egy szál gerberát az anyukájának, meg a saját kezűleg varrt textilzsebkendő méretű anyagra hímzett két egymásba fonódó szívet, valamint egy verset, szintén kézírással.

"Fénylőbb, szebb a csillagoknál,
minden égi ragyogásnál,
az, amit én Tőled kaptam:
e szépséges nagy titok,
hogy gyermeked vagyok."

A nagymamákat is megajándékozták egy közösen elmondott verssel, és egy szintén saját kezűleg készített "képeslappal", aminek a fedlapjára három szál virág van ragasztva, a belsejébe pedig egy vers van írva.

Szép volt, megható, és könnyes. És még mindig hajlamos vagyok elcsodálkozni rajta, hogy anyák napján engem is köszöntenek már.
Abba meg inkább bele sem gondolok, hogy mi lesz velem jövő héten a kiscsoportosok anyák napi műsorán? Minimum egy csomag papírzsebkendő elfogy majd...

Munka, meg a nők

Hülye szó ez, mert a köznyelvben ugye csak az a munka, amit a munkahelyünkön végzünk. Mármint akinek van. Akinek nincs, az természetesen ebből logikusan következően nem csinál semmit.
És ami ezzel kapcsolatban dühíteni szokott, az az a lenéző magatartás, mikor azt mondja xy: "Jaaa, Te csak otthon vagy?" Grrrrrr... a hangsúly természetesen a "csak"-on van. Mert ő irtó fontos az irtó fontos munkahelyén, akkor is, ha napi akárhány órában kávét iszik, vagy telefonál, vagy épp úgy tesz, mintha baromira beleszakadna a dolgaiba. De ez nem lényeg. A lényeg, és az igazán fontos az, és annak a látszata, hogy ő reggelente korán kell, hogy keljen, mert nem csak úgy magára kap egy farmert, meg egy felsőt, hanem szépen kivasalt akármiben kell(!) mennie, tökéletesre sminkelt arccal, mert Ő dolgozik. És Ő az, aki nem ér rá a gyerekét elvinni reggelente az oviba, suliba, Ő az, aki délután sem tud érte menni, Ő az, aki annyira fontos, hogy sosem találkozik még a gyerekorvossal sem, akármi baja is a gyereknek, Ő az, aki nem tud részt venni egyetlen szülői értekezleten, de még az anyák napi műsoron sem. Miss Tökéletes. Aki lenézi azt, akinek be van szakadva a körme, akinek kicsit zilált a haja, mert sokkal fontosabb volt a vacsorakészítés, vagy épp a ruhavasalás, mint a hajmosás.. És Miss Tökéletes az a személy, aki természetesen mindig talpig divatos, és mindig tökéletes frizurával közlekedik, a talpig tökéletes sminkjében, és sikítófrászt kap, ha a gyereke abban a vele töltött félórában öt méternél közelebb megy hozzá. És Miss Tökéletes írja alá legelőször a petíciót a családi pótlék megadóztatásának elutasításáról, mert Ő ugyan nem a családi pótlékért szülte a gyereket, hanem mert annyira, de annyira szereti...
Ezekkel a Miss Tökéletesekkel, akik örökké fogyóznak, meg divatlapot bújnak, és biobanánt (:D) esznek, mifelénk tele van a padlás.
Én meg, a Tökéletlen Csak Itthon Lébecoló csak kitörlöm a petíciós linkeket, és inkább elgondolkodom azon, hol is lehet spórolni majd annak érdekében, hogy a túrórudi továbbra is a hűtőben lehessen. És nem, továbbra sem akarok olyan munkahelyet, ahol át kell lényegülnöm Miss Tökéletessé..
Más kérdés, hogy kilátás nincs ilyenre sem még mindig, csak úgy eszembe jutott (najó, nem csak úgy, hanem valamiért), és kikívánkozott. Belőlem. A Tökéletlenből. ;-)

Csütörtök 8 óra

Nem szoktam írni a könyvekről, amit olvasok, már csak azért sem, mert túl sokszor kaptam meg azt már az életem során, hogy ezek az olvasmányok sekélyesek, ponyvák, nyálasak, és említésre sem méltóak. Hát, én nem így gondolom, de nem szoktam vitázni. Az, hogy engem nem köt le a mindenféle fantazmagóriákkal teleszőtt sci-fi, vagy már nem érdekelnek a horror-témájú könyvek sem, ugyanúgy, mint az orvoskrimik, az egy dolog. Régebben kiolvastam az összes fellelhető Robin Cook könyvet, aztán válogatás nélkül Stephen Kinget.
Mostanában érzésekről szeretek olvasni, olyasmikről, ami bármikor, bárkivel megtörténhetne. Ez a mostani könyv igen érdekes, legalábbis a témáját tekintve. Régebben azt sem szerettem, amikor többsíkon volt írva a történet, mert nem mindig sikerült minden főszereplőt nyomon követnem. Most, amikor én is valami hasonló témán töröm a fejem (több hónapja már :D), azért jó így olvasni.
De nem ez az, ami igazán megragadott benne.
Arról szól, hogy négy nő, különböző korosztályt képviselve elvégzett egy napló-írás tanfolyamot. A tanfolyamnak vége, és január 1-jével mindenki naplót kezd vezetni, valamint mindannyian kiválasztanak egy szót maguknak arra az évre. Már ez is egy érdekes momentum, mert ahogy olvastam, hogy ki mit választott, bizony elgondolkodásra késztetett, hogy vajon én mit választanék? Ők válaszották többek között a hála, és az elfogadás szót. Aki a hála szót választotta, minden nap leírna öt dolgot, amiért hálás. És érdekes, napok telnek el úgy, hogy nem tud, csak pl. kettőt. És az igazán megragadó a történetben az, amiről a cím is szól. Ők négyen minden csütörtökön együtt reggeliznek. És reggeli közben megbeszélik egymással a mindenféle lelki nyavalyáikat. Mindegyikőjüknek teljesen más a gondja-baja, de ott, és akkor mindig tudnak teljesen őszintén beszélgetni arról, ami leginkább foglalkoztatja őket.
Még olvasom, tehát fogalmam sincs, mi lesz a végén... gondolom a váratlanul becsúszott gyereknek azért mégiscsak örülni fognak, mikor megszületik, gondolom, hogy a hat éve özvegy nő végül mégis ráveszi magát, hogy randizzon, a frissen elvált asszony mégis a volt férje mellett fog állni a kemoterápiás kezelések alatt, a színésznő lányka pedig, aki annyira kilóg az elegáns családból, végül kimenekíti a nővérét abból a szörnyű házasságból, ahol a férje veri őt.
Nem is a happy end a lényeg. Hanem magam az elgondolás. Tényleg, mennyivel kevesebb depressziós ember lenne, ha mindenkinek minden héten jutna egy óra, mikor kibeszélheti magát tabuk nélkül (ez mondjuk feltételezi, hogy van kinek), és közben kávét inna, sütit enne, vagy akármi, de élvezné az életet.
És isten bizony meg is szervezném ezt az életembe, ha nem lenne fizikai távolság köztem, és azok között, akikkel ezt jó lenne megtenni.

Mi és a foci

Írhattam volna nagybetűvel is, mondjuk egy évvel ezelőtt még mindenképpen. Mostanra kisbetűssé degradálódott. :-( Aminek azért cseppet sem örülök, már csak a befektetett energia tükrében sem.
Főszerepet játszott pedig az életünkben több, mint három évig. Igazítottunk hozzá családi életet, hétközben is, hétvégén is, mikor hogy adódott.
Mondjuk sosem volt közömbös számomra sem, annak ellenére sem, hogy a nőneműek többsége szívből utálja. Na, én sosem tartoztam ide. Réges régen, még a múlt évezredben (de tényleg :D), a '90-es évek elején vérre menő vitáink voltak Életem Párjával, mert két nagy ellenfél csapatnak drukkoltunk. És mikor az "én csapatom" nyerte a bajnokságot, hát bizony, nem győztem az orra alá dörgölni, és Ő megsértődött. :D Azóta eltelt nagyon sok év, és még ebben is összecsiszolódtunk, és ma már ugyanazokat a csapatokat részesítjük előnyben (elárulom, nem én változtattam a véleményemen).
A gyerekeinknek pedig teljesen természetes volt, hogy a focimeccset nézzük. Olyannyira, hogy a nagyfiam pontosan egy focimeccs nézés közben mozdult meg először. :-)
Így aztán, mikor ötévesen magas vérzsírszint miatt kötelezően kellett valami mozgásformát találni, valahogy olyan természetes volt, hogy akkor ez a foci lesz. Mert egyikünktől sem idegen, bőven sokat kell közben futni, erősödik benne a csapatszellem, és egyáltalán, biztosan jót fog tenni a bátortalan mivoltának. A szemüveg még nem volt zavaró. Egész egyszerűen edzés elején levettük. Az sem, hogy ahogy nőtt, mindig edzőt váltott, mert ugye U7 után U9, és aztán jött az U11. Az első "csalódás" az volt, mikor elkezdték őket válogatni. Ki a jobb, és ki a kevésbé jó. Itt a legjobb barátját "kirostálták", nem jutott be a jobbak közé. Ez már fájt, de kőszívű anya nem engedte, hogy ne csinálja, még akkor sem, ha mindig többet fájt a hasa edzésnapokon, vagy épp a feje... mindegy, mi, csak ne kelljen menni. Aztán fájt, mikor úgy került sor a hétvégi focirendezvényekre, hogy kiválogatták még a jók közül is a legjobbakat, és csak velük jelentek meg. És mikor 4-ből 3-szor nem kellett menni, az már még kőszívű anyának is elgondolkodtató volt. Merthogy rendben van, hogy Fociakadémia, de 9-10 évesen máris mindenáron teljesíteni kell? Még ezt is lerendeztük, hogy nem baj, nem focistának készül (pedig azért szívesen láttam volna egyszer a válogatott mezét rajta :D), csak a sport öröméért járunk oda. Igen, csakhogy én bevallom, egész más dolgokkal voltam elfoglalva, és nem tűnt fel, hogy ez már nem okoz örömet. Nem jó abba az egészen kicsi kis körbe tartozni, ahol két-három futottak még gyerek van. Akiknek valamiért mégsem mondtak nemet, de csak megtűrték őket. Aztán jött a fogbaleset. És soha többé nem volt hajlandó menni. Kértem szépen, fenyegettem, kiabáltam, megbeszéltük.. a válasz határozott nem. Azzal pedig már nehéz vitázni, hogy "Félek, hogy kirúgják". Mert jogos a félelem egyébként. Ez nem az a sport, ahol van idő és lehetőség figyelni egymásra, és nem is az a korosztály, aki csak úgy megpöccenti a labdát egy-egy passz kapcsán, hogy akár oda sem ér a másikhoz. Itt már bizony "megküldik" rendesen...
Nem mondom, hogy nem esett rosszul a döntése. És még nem is fogadtam el teljesen. Még próbálkozom rávenni, akkor is, ha tudom, ez a hajó már elment. És bevallom, az sem esett jól, hogy anélkül vették ki a névsorból, hogy érdeklődtek volna, mi baj van... Mert lehetne beteg, vagy bármi, ami miatt nem tudnánk járni..
Így aztán marad a tv előtt drukkolás, VB selejtezőkön, BL döntőkön, de akár egy NB II-es meccsen is. És azért a Fradi-pályára továbbra is kimegyünk.
Meg azt a Magyarország-Portugália meccset is szeretnénk látni élőben a Puskás Ferenc Stadionból.. (majd keresünk hozzá szponzort)
Mert mindennek ellenére mi így családilag szeretjük a focit. :-)

Pótlás II.

Az iskolai beiratkozásról sem írtam. Akartam, csak aztán a nagy rohanásban elmaradt.
Szóval, már tovább nem lehetett csúsztatni, és halogatni, rögtön a tavaszi szünet után mentünk az iskolába, hogy Erik is beiratkozzon. Ő nem annyira volt odáig attól sem, hogy egy plusz napot lóghatott miatta az oviból, meg attól sem, hogy akkor nemsokára ő is oda járhat majd. Szerintem el lenne még az oviban. Főleg, hogy a mostani tanévben már afféle hangadónak számít, és kifejezetten népszerű a fiúk között is, a lányok között is. Sőt, szerelme is akad kis szöszke Lili személyében (aki viszont másik iskolába megy).
No, hát mentünk. Én- Patrik beiratkozásából kiindulva- elmondtam neki, hogy ne lepődjön meg, meg fogják kérdezni, hogy hívják, mikor született, ki a barátja, és kit szeretne tanító néninek. Na, ehhez képest semmit sem kérdeztek, kiírtak mindent a hivatalos okmányokból. Azért azt ő mondta meg, hogy van e testvére, és hány testvére van, és hogy melyik tanítónéni-pároshoz szeretne járni. És slussz-passz, öt perc alatt lerendeztük az egészet. A legtovább az tartott, míg megkereste a visszajáró 50 Ft-ot a diákigazolványos befizetésből.
Én csalódtam. Már csak azért is, mert ez olyan futószalag-szerű volt. Meg azért is, mert ugyan kapott a gyerekem ajándékba egy órarendet, meg egy grafitceruzát, de sokkal többre ment volna öt perc beszélgetéssel, amitől esetleg azt érezte volna, hogy "jajj, de jó nekem, hogy iskolába jöhetek". Mikor amúgy sincs kedve menni. Nem is tudom, ez a mi hibánk e, vagy csak az ő félelmének a kivetítése.
És egyébként is, lehet, hogy azért, mert nem Ő az első gyerekünk, aki iskolába készül, lehet, hogy másért, de nekem sincsenek azok az igazán jó érzéseim az ő iskolába készülésével kapcsolatban. Persze, tudom, ebben az is közrejátszik, hogy még most sem tudnám megmondani, mit is szeretnék, melyik osztályba kerüljön. Sokáig kitartottam amellett, hogy nem engedem, hogy a barátjával egy helyre járjanak. Mert tudom, és látom, Erik befolyásolható, és a kis barátjával együtt nem az jön ki belőle, ami benne van. Mondhatnám, hogy "előtör belőle az állat", de ez elég erős kifejezés egy hétéves gyerekkel kapcsolatban.
Ami nagyon fontos volt számomra az iskolával kapcsolatban, az az a Meixner-módszer, amivel Patrik is tanul. Eriknek mondhatnám létszükséglet. De ezügyben sem kellett harcolnom a tanítóért, mert az összes első osztály ezzel a módszerrel fog tanulni.
A többi meg kiderül majd akkor, mikor megkapjuk a hivatalos értesítést arról, hogy Erik felvételt nyert a xy iskola xy osztályába, és a tanító xy és yx lesz.
Vagy leginkább a jövő tanév során, mikor a középső fiam is iskolatáskával a hátán megy majd minden reggel tanulni.
Mit mondjak... azért nem olyan jó, hogy így telik az idő.