Már a múlt héten is élő akartam venni a megbízásomat, hogy megnézzem, meddig is szól pontosan. Ha jól sejtem, akkor október elsején lejárt a harmadik próbaidőm is ezen a munkahelyen.
Sejthető ez abból is, hogy szintén a múlt héten a főnököm azt mondta, ugyan nem kérdezett meg róla, hogy én is így gondolom e, de ő javasolta a véglegesítésemet.
Így aztán most hátra is dőlhetnék, és összedörzsölhetném a tenyeremet, hogy akkor most már, ha csak nem csinálok valami őrültséget, vagy nem nyerek a lottón (esetleg a fiaim nem ajánlják majd fel, hogy eltartanak), akkor nagyjából nyugdíjas koromig (vagy amíg még lesz ép eszem) a munka kérdés még van oldva.
Még emlékszem, milyen volt azt érezni, hogy nem kellek sehova, milyen volt kétszáz önéletrajzot elküldeni, sok-sok állásinterjún részt venni, és aztán csalódni minden alkalommal. Soha többé nem szeretném ezt átélni.
És hogy hogy érzem magam én most? Még mindig van mit tanulnom. Minden nap van valami, ami újdonságot hoz. Tele van ez a munkakör magányos agyalásokkal, folyamatos készenléttel, és excel függvényekkel.
Nem titok, hogy voltak napok, amikor azt gondoltam, feladom, és inkább visszamegyek a régi helyemre. Biztos lesznek is még.
Mégis úgy érzem, hogy a munka nekem való, és eljön az idő, amikor szeretni fogom, és nem tudnak már majd zavarba hozni kérdésekkel.
A mindenféle egyéb zavaró tényezőkön, amik nyilván az én érzéseimet is befolyásolják, majdtúl leszünk...mint ahogy egyszer majd minden magyarországi munkahely.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése