2017. szept. 30.

Volt haszna

Amióta voltam ezeken a tréningeken, sok mindenen gondolkodom. Azt hiszem, ez pont így van jól, és ez is lenne ezeknek a célja. Mert nyilván nem lehet kétszer két nap alatt mindent megtanulni, és egycsapásra másképp csinálni, de kétszer két nap pont elég ahhoz, hogy sokféle dolog kerüljön "elültetésre" az ember agyában, hogy aztán ott majd szárba szökkenjen, és legyen belőle valami.
Az biztos, hogy jól megragadt bennem az, hogy mennyi minden van hatással ránk, ami alapján aztán éljük az életünket. Ugye vannak azok, amik kézzelfogható dolgok, mert látjuk, halljuk, érezzük, tapintjuk. Aztán vannak a mindenféle egyéb szűrőink, amiket egy csomó dolog befolyásol. A vallásunk, az értékrendünk, a neveltetésünk, a csalódásaink, és ez a sor talán a végtelenségig is folytatható, mert ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Engem érdekel a foci, másokat teljesen hidegen hagy. Engem épp emiatt egyáltalán nem zavar, hogy stadionok épülnek, mások ettől a falra tudnának mászni. És vannak olyanok is, akik tök közömbösek a téma iránt. Őket lehet, hogy az állatvédelem érinti mélyen. Vagy akármi más.
Az ilyen gondolatok között gondoltam arra is, hogy milyen érdekes, hogy hányszor próbáltam már valaminek a mintájára tökéletes anya/feleség lenni. Ehhez is ugye használtam valamilyen szűrőt, valamit, amit pl. hoztam magammal. Mert azt gondoltam én sokáig, hogy az a tökéletes anya és feleség, aki olyan, mint a nagyanyám volt. Aki mindent megcsinál, mindenkit kiszolgál, minden nap főz, mindenkinek minden ügyes bajos dolgát számon tartja. És igyekeztem ennek megfelelően működni. Persze, közben azért értek kudarcok bőven, mert menet közben rá kellett jönnöm, hogy sosem leszek képes a főzés terén olyan "tökéletességet" nyújtani, mint ő, aki, ha kellett, háromfélét is főzött ugyanazon napon, hogy mindenkinek a kedvére tegyen, mert én bizony nem rajongok a főzésért. Kerestem más mintát, és próbáltam úgy csinálni. Aztán, amikor már nem csak itthon voltam mindig, hanem dolgozni is jártam, akkor próbáltam a alapján tökéletessé válni, ahogy anyám csinálta. Mert őt láttam ugyanígy működni. Persze, ez sem ment nekem úgy, mint neki, mert persze, nem vagyunk egyformák. Ő sokkal kevesebb alvással beéri, mint én. Sokkal áldozatkészebb, mint én. Megkockáztatom azt is, sok-sok gondolkodás után, hogy teljesen más személyiség, mint én.
Csak most, ezekben a napokban döbbentem rá, hogy mennyi keserű percet szereztem magamnak ezzel a mintakövetéssel. Mert mennyivel egyszerűbb dolgom lett volna akkor, ha kitűzök magam elé egy célt, és azt akarom elérni. Nem kell a célt rögtön a csúcsra tenni, mert bőven elég először mondjuk pár lépcsőfokot megmászni, és kicsit megpihenni a lépcsőfordulóban, mielőtt tovább megyünk. Én persze rögtön a csúcsra törtem volna, így nem csoda, hogy beletört a bicskám többször is.
Így aztán most azon munkálkodom, hogy kijelöljem magamnak az elérhető célt. Igyekszem kiszelektálni a magammal hozott mintákból azokat, amik nem összeegyeztethetők a mostani értékrendemmel, és csak azokat meghagyni, amelyek abban segítenek, hogy a célomat elérjem. Azt nem mondom, hogy ez könnyű feladat, mert egyáltalán nem az. De ha végigcsinálom, akkor szerintem sokkal jobb lesz nekem, mint eddig volt. Így meg aztán megéri.

2017. szept. 29.

Nincs kedvem

Nem nagyon van ma kedvem írni, mert nem is történt semmi èrdekes, meg ráadásul ez is egy olyan pèntek volt, amit nègy óra alvás után abszolváltam.
Mèg mindig nem vagyok jól, ès most már azèrt elèggè idegesít. Mennyire bèna dolog már szinte az egész szeptembert vègigbetegeskedni? De mèg azèrt vannak optimista gondolataim, ès hátha úgy lesz, hogy jövő ilyenkorig nem lesz semmi bajom.

2017. szept. 28.

Mennyire?

Amikor ma megkèrdeztèk tőlem, hogy 1-től 10-ig mennyire èrtèkelem magam fakírnak, elèg döbbenten nèzhettem, mert rögtön utána hozzá is tette az illető, hogy csak azért kèrdezi, mert szemmel láthatóan elèg ramatyul vagyok, mègsem hallott tőlem egyetlen zokszót sem. Nem tudom mennyire vagyok fakír, vagy mennyire hülye, de azt gondolom, hogy ha azt a döntést hoztam, hogy kèpes vagyok bemenni dolgozni, akkor bizony kutya kötelessègem úgy vègezni a munkámat, ahogy azt elvárjàk tőlem. Nem mártírkodni megyek, nem sajnáltatni magam. Ennyi az egész.
Mindenesetre azèrt mostanra valóban èrzem magam annyira sz.rul, hogy kijelöltem a vègső időpontot, ameddig mèg bírom. Nem csak a napot, hanem azt az állapotot, amikor azt kell mondanom, hogy eddig, ès nem tovább.

2017. szept. 27.

Visszazökkenve

Érdekes, hogy egy kicsit kizökkenve a hétköznapi dolgok egyformaságából milyen másképp is tudja szemlélni az ember a világot. Azt a világot meg főleg, ami egyébként a hétköznapokban fel sem tűnik már, mert annyira egyforma benne minden, és annyira rutinszerűen zajlanak az események, hogy akár félálomban is simán végig lehet csinálni.
És aztán így, amikor vissza kell zökkenni, egy érdekes éleslátással kerül vissza az ember. Olyan dolgok szúrnak szemet, és olyanokat lehet felismerni, amik először ijesztőek. Aztán persze rá kell jönni, hogy mindez pontosan azért van, hogy tervezhetőbb legyen a jövő, hogy célt adjon a terveknek, és még élénkebben éljen a kép, ahova jutni szeretnénk.

2017. szept. 26.

Időgazdálkodás pipa

Ezen a tréningen is túl vagyok. És mondhatom, hogy erről is nagyon sok mindent tanultam, és nagyon sok minden van, amit ki is szeretnék próbálni. Azt nem mondom most sem, hogy holnaptól profi módon fogom beosztani az időmet, és nem lesznek sem halogatott tennivalóim, sem pedig időrabló tevékenységeim, de biztos, hogy mostantól sokkal tudatosabban fogom figyelni egy-egy napomat. Egy csomó mindent használok egyébként már a tanultakból, és mint a két nap során kiderült, van egy jó pár dolog, ami nekem pl. evidens, és évek óta így csinálom, míg más teljesen rácsodálkozott, hogy aztaaa, neki ez még eszébe sem jutott.
Nagyon pozitív érzéseim vannak mindkét tréningről, még akkor is, ha a konfliktuskezelés során azért voltak nehéz pillanataim is. De annyiszor kaptunk megerősítést arról, hogy nincs kifejezetten jó megoldás semmire, mert mindannyian egyediek vagyunk, hogy tényleg azt érzem most, hogy azok a dolgok, amiket néha úgy élek meg, hogy "de béna vagyok", nem is igazak. Mert nem vagyok béna, csak épp az adott helyzetben valamiért úgy kezeltem/reagáltam/cselekedtem, de bármikor lehetőségem van ezen változtatni.
Nagyon jó fej volt a tréner is, és az is nagyon jó volt, hogy mindkét témában ugyanaz az ember volt velünk.
Biztosan elő fogok még jönni ezekkel később is, mert még majd elő fogom venni a kapott anyagot, és át fogom olvasni többször is, mert vannak olyan dolgok, amik szeretném, ha úgy rögzülnének bennem, hogy bármikor elő tudjam kapni, amikor szükségem van rá.
Szó szerint azt érzem most, hogy bármennyi ilyen tréningen szívesen részt vennék, mert hihetetlen, hogy mennyire jól esett a lelkemnek.

2017. szept. 25.

Pedig hétfő volt

Ez a mostani tréning sokkal könnyedebb és sokkal jobban is érzem magam, mint a múlt hetin. Pedig a "tréner" ugyanaz az ember. Mégis.. nyilván a téma is egészen más, az időgazdálkodás azért nem mászik be olyan mélyen az ember lelkébe, mint a konfliktuskezelés. Meg aztán a társaság is kicserélődött, egy lány van csak, akivel múlt héten is együtt voltunk, a többiek új arcok. :)
Már-már azon kapom magam, hogy úgy gondolom, milyen rossz is lesz nekem, hogy most majd jön egy csomó olyan hét, amikor ugyanúgy öt napot kell dolgozni menni, mint a többieknek, és nem lesz semmiféle tréning, maximum gyakorolhatom a mostaniakon megszerzett tudományomat. Lehet, hogy bőven lesz is rá szükség.
Az biztos, hogy a mai napom abszolút pozitív volt, még akkor is, ha amúgy tudom, hogy hétfő van, meg a náthám is kínoz még mindig (és ma délután némi sípolós köhögés is felütötte már a fejét), de végre sütött a nap, és este még filmet is néztünk Patrikkal. Nem is emlékszem rá, hogy mikor volt ilyen, hogy csak úgy spontán nekiálltunk ilyesminek. Lehet, hogy ilyen még nem is volt? A tréningen került szóba a Lopott idő c. film, és kérdeztem Patrikot, hogy látta e már. Mondta, hogy igen. Aztán megkérdezte, hogy megnézzük? Kb. tíz perc múlva már le is töltötte, és már néztük is. Nagyon tetszett, persze, hogy rögtön el is képzeltem, hogy mi lenne velem, ha így kéne élnünk, és amint Balázs hazajött, meg is kérdeztem tőle, hogy ha neki sok ideje lenne, nekem meg kevés, adna e belőle. (abszolút sanszos, hogy ez így lenne) Megnyugtatott, hogy persze, mindig számíthatnék rá. :)

2017. szept. 24.

Ezt megint benyaltam

Amire péntek este utaltam itt, miszerint már megint olyan nátha-érzésem van az orromban, tegnap estére teljesen valóságos lett. Nem csak az érzés volt meg, hanem minden más is. És nem, nem a meccsnek köszönhetően, mert rajtam már volt aláöltözet is, meg dupla zokni, dupla felső. Azt nem mondom, hogy melegem volt, de csak akkor fáztam egy kicsit, amikor egyszer feltámadt a szél. Na mindegy, ettől függetlenül megint kitört rajtam egy ilyen náthás nyavalya, ebben a hónapban már másodszor. Gondoltam is rá, hogy akkor most vagy elrohanok a gyógyszertárba, és felvásárolom az összes létező vitamint és immunerősítőt, vagy szépen karanténba zárom magam, és legközelebb akkor dugom ki az orrom a lakásból, ha majd megint huszonöt fok körül lesz legalább a hőmérséklet. Eljátszottam még azzal a gondolattal is, hogy eret vágok magamon.. aztán, amikor egy üres(ebb) fél órámban körülnéztem a blogger családok háza táján, némileg "megnyugodva" vettem tudomásul, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki képes gyakorlatilag két héten belül másodszor is megbetegedni, így simán betudtam annak, hogy ez a mostani egy nagyon makacs vírus ezek szerint. És ezúton is jobbulást kívánok teide-nek is, és Annamáriának is. ;)
Mondjuk azt nem nagyon merem elképzelni sem, hogy milyen lesz az ősz, és tél vírusok szempontjából, ha már most itt tartunk, de igazán nagyon nem is akarom tudni. Leginkább abban reménykedem, hogy jövő ilyenkorig le is tudtam minden ilyen felső légúti izét.
És legalább közülünk csak én vagyok göthös.. kicsit ugyan Roland orra is dugul, de őt ez szemmel láthatóan semmiben nem zavarja, vagy korlátozza. (nekem meg le kellett feküdnöm délután egy fél órára, mert nem bírtam tovább)

Holnaptól két napig időgazdálkodás tréningen leszek. Kedd estére sokkal okosabb leszek ebben a témában (is).

2017. szept. 23.

Szerintem

Ma- mondhatnám úgy is, hogy mint minden szombaton- focimeccsen voltunk. Azt is mondhatnám, hogy természetesen fradi meccsen, de azért nem merem ezt ilyen természetesnek tekinteni, mert még a végén vége szakad a nyerő szériának, és lesz olyan hét is, amikor senki nem nyer közülünk jegyet a telekomtól, és akkor nem megyünk. Most is úgy volt, hogy két jegyet nyertünk, hármat meg vettünk. :)
De nem erről akarok írni, hanem arról a megfigyelésemről, ami egy ideje már tart, de ma csúcsosodott ki csak igazán.. hogy mennyit változott a nézők (nem lehet szurkolónak hívni a többséget épp) hozzáállása. Nem csak a fradi meccseken, mert megfigyeltem ezt videoton és puskás meccsen is már.
Régen úgy volt, hogy az emberek kimentek a meccsre szurkolni a csapatuknak, szidni az ellenfelet és a bírót is, mindenki egy emberként. Ma úgy van, hogy az emberek kimennek a meccsre. Aztán először csinálnak tizenötezer fotót nagytotálban a stadionról (oké, mindig van olyan, aki még nem látta, nyilván nekem is van róla fotóm), aztán a sas szobornál, aztán a bejáratnál, aztán a lelátón egy szelfit. Aztán meglátogatják a büfét, felszerelkeznek mindennel, ami csak kapható, mert az ma már alap, hogy minden büfében van a szotyin, a ropin és a sörön túl mindenféle földi jó. Aztán elkezdődik a meccs, jó eséllyel tudják, hogy melyik csapatnak is jött szurkolni (vagy inkább megnézni), de bőven van olyan is, hogy gőzük nincs róla. Aztán a huszadik perc környékén elkezdik unni... és akkor elindulnak a mosdóba. (vagy megérkezik a lelátóra a Sas, akivel természetesen KELL egy fotó)
A harmincötödik perctől azon egyezkednek, hogy ki mit kér a büféből, hogy aztán legkésőbb a negyvenedik percben elinduljanak.
A félidőben teljesen az igényekhez igazodva van kapura rúgó játék, pólódobáló ágyú, csókkamera, meg még biztos van, ami eszembe sem jutott most.
Aztán elkezdődik a második félidő, embereink még sehol. Az ötvenötödik perc környékén kezdenek visszaszállingózni, pohártartóban egyensúlyozva az üdítőket/söröket, hónuk alatt még egy-két hot dog, vagy popcorn, chips, vagy bármi. Ha közben esett egy gól, arra jól rácsodálkoznak, mintha odakinn nem lenne tökéletesen hallható az az eufórikus ordítás, ami ilyenkor elhangzik. Nagyjából a hetvenötödik percig bírják, közben ezerféle dologgal foglalkoznak, telefont nyomkodnak, meg ilyenek.. a nyolcvanadiktól hazafelé szedelőzködnek, és kb. a nyolcvanötödik percben már kifelé nyomakodnak.
Ilyeneket látva (hangsúlyozom.. nem mindenki ilyen, de nagyon sokan vannak) magasba szokott emelkedni a szemöldököm, hogy ők vajon mit gondoltak, hova jönnek? És ilyeneket látva azért azt gondolom, nem véletlen az, hogy a magyar foci így alakult, ahogy. A nézők, akik nem szurkolók nem focit akarnak látni, hanem színházat. Azt a fajtát, ahol jó sok színész van, látványosan tudják egymást felrúgni és szenvedni, a bírók teátrális mozdulatokkal tudják vezetni a meccset, kiosztani a lapokat, stb. Ezt az igényt tökéletesen kielégítik.
Szerencsére azért én ettől még tökéletesen ki tudok kapcsolódni ilyenkor, és még ha zavarnak is néha ezek a dolgok, azon nem változtat semmi, amiért én/mi járunk meccsre. Szurkolni, mert a szívünk zöld-fehér (mindennél többet ér)

2017. szept. 22.

Nem így terveztem

Azért az furcsa, hogy amennyire szeretem én a péntekeket, annyira mégsem szoktak jól sikerülni. Ez a mai sem volt épp egy tök jó nap, pedig minden adott lett volna hozzá, hogy az legyen. Még a nap is sütött, amire pedig napok óta nem volt példa.
El is terveztem még délelőtt munka közben, hogy majd délután jól bevásárolok, még azt is ki fogom találni, hogy mi lesz a holnapi ebéd, mert én balga, pont délben megyek fodrászhoz. ... Na persze sejthetitek, hogy mi lett ebből.. mire a bevásárlós részhez értem, már kellőképpen fáradt voltam a hajnali kelés miatt, az üzlet dugig volt emberekkel, meg üres hűtőkkel, meg polcokkal. Így meg aztán már semmi türelmem és kedvem nem volt az egészhez, csak azt vártam, hogy minél előbb kívül kerüljek onnan. A probléma mondjuk még továbbra is fennáll, mert fogalmam sincs, mit fogok főzni.
A másik meg, hogy már megint olyan érzés van az orromban, meg a szájpadlásomon, mint aki mindjárt jó náthás lesz. És ettől kb. fel is tudnék robbanni, mert nem hiszem el, hogy már megint összeszedtem valakitől. Még azért hessegetem magamtól a gondolatot is, hogy ez kiteljesedhet, remélem, hogy ez segíteni fog.
Na jó, semmi vész.. kezdődik a hétvége. És legközelebb csak szerdán megyek majd dolgozni. Így azért  valahogy majd csak kibírom. :)

2017. szept. 21.

Konfliktuskezelés pipa

Na nem mondhatom (még) el magamról, hogy most, két nap tréning után vérprofi lennék a témában, mert ez igen messze van az igazságtól. De az egészen biztos, hogy rengeteg mindent tanultam a konfliktusokról, azok kezeléséről, és magamról is.
Megtudhattam például, hogy konfliktushelyzetben passzív vagyok, ha nagyon szorít a cipő, akkor akár képes vagyok agresszív kommunikációra is, de az asszertivitást még kell gyakorolnom.
Egy csomó olyan ismeretre tettem szert, amiről azt is mondhatom, hogy tudtam én mindig (csak nem sejtettem), de nem volt ez így összeszedve meg, és nem is gondoltam, hogy mennyi mindent lát másképp az ember egy-egy konfliktushelyzet kapcsán akkor, ha világos előttem a saját célom, és el szeretnék oda jutni.
Mindenképpen nagyon érdekes tapasztalás volt, még akkor is, ha voltak olyan fél órák, órák, amikor azt gondoltam, hogy na, most már aztán elég ebből, haza akarok menni. Nyilván az információk töménysége volt egy idő után fárasztó és agyzsibbasztó, meg mások elképesztő passzivitása is.
Egyáltalán nem bántam meg, hogy jelentkeztem, és biztos vagyok benne, hogy amikor ez az összes információ leülepszik bennem, akkor egy csomó mindent fogok tudni hasznosítani a tanultakból.

Holnap megyek dolgozni, hogy aztán hétfőn és kedden újabb tréningen vegyek majd részt. :)

Cseppet sem elhanyagolható még a mai nap kapcsán, hogy Rolandnak még csak ötöse van ebben a tanévben. :) Angolból (ebből már több is), matekból, természetismeretből. És most nagyon büszke ő is magára, meg persze mi is rá.
A másik, hogy ma kaptam egy üzenetet Erik osztályfőnökétől (tegnap rákérdeztem ez e-naplóra, mert még nem működik, nálunk meg most szükség lesz rá az "elszámolásunkhoz" szeptember végén), amiben válaszolt a tegnap feltett kérdésemre (utána kellett járnia), és közben megdicsérte Eriket, aki ma nagyon szépen olvasott fel az osztálymisén. Ki is fotóztam magamnak az üzenetet, mert el fogom tenni a fotós emlékek közé. Egyébként ő is csupa jó jegyet hoz, egy rosszat sikerült csak összeszednie a saját hülyesége miatt (gondolom tanulni is fog belőle). A magyar dolgozata például ötös lett. Ami önmagában megérne egy misét az általános iskolai tanáránál.. kedvem lenne meglátogatni, és megkérdezni tőle, hogy mit szól ehhez? :) Nagyon drukkolok, hogy valóra válhasson a volt osztályfőnökének az az ígérete, hogy ha marad ez a tendencia, és lesz egy nagyon jó félévi bizonyítványa, akkor ha Erik elküldi neki a fényképet róla, ő ki fogja tenni a tanáriban, és külön felhívja majd a kollégák figyelmét erre. Legyen így, azért is, hátha valaki majd gondolkodóba esik, és rájön, hogy nem mindig jó dolog beskatulyázni valakit, mert lehet, hogy sokkal több is van benne, mint amit gondol róla.
Patrik pedig.. csakhogy ne maradjon ki ő sem.. jelen pillanatban három OKTV versenyre készül. Angolból a továbbjutás a cél, történelemből és földrajzból pedig a tudását szeretné felmérni. Nem mellesleg plusz pontokat is szerezhet ezzel is a felvételihez, az meg mindig jól jön. Közben ugye készülnek a szalagavatóra, és még azon is gondolkodik, hogy mikor is menjen a felsőfokú nyelvvizsgára. És olyanokkal húzza az agyamat, hogy az idén is tartani fogja a no shave novembert, és már előre tudom, hogy képtelenség lebeszélni róla... pedig úgy nem szeretem amikor már nem csak borostás, hanem szinte szakálla van.

2017. szept. 20.

Tréningelnek

Nos, hát várakozásaimmal ellentétben cseppet sem volt sem unalmas ez az egész, és nem is tűnt hosszúnak a nap még úgy sem, hogy egyébként tartottam tőle, hogy ha reggel nyolctól délután fél négyig egyfolytában konfliktusokkal fogunk foglalkozni, akkor az rendesen le fog húzni majd.
De nem, mert igaz, hogy volt egy-egy fél óra, amikor elkalandoztam, mert untam egy kicsit épp akkor, de a nap nagy részében élvezhető volt az egész. Az meg külön megnyugtató, hogy vannak, akik még nálam is kevésbé alkalmasak szerepjátékokra, és még kevésbé bevállalósak  akkor, ha mások előtt kell beszélniük magukról. Nekem ez utóbbi egyáltalán nem okozott problémát, büszke is voltam magamra miatta.
Az biztos, hogy bőven van mit hasznosítanom ezekből a konfliktuskezelő dolgokból, és az is biztos, hogy még a holnapi nap is is bőven tartogat újdonságokat is.
Azért meg külön vállon veregetem magam, hogy akkor jelentkeztem ezekre, mert tök jót tettem vele magamnak.

2017. szept. 19.

Hát ezért

Azt hiszem, ma rájöttem, hogy végül miért is hozta úgy az élet, hogy nekem fiaim vannak, nem pedig lányaim. Simán kiborulnék, ha ugyanennyi és ugyanilyen korú lányaim lennének. Na persze ez csak egy ilyen furcsa következtetés abból, hogy milyen kiborító tud lenni hosszútávon csak nők társaságában lenni. Részletekbe nem megyek bele, felesleges is lenne, aki meg tudja milyen ez, az úgyis tudja mire gondolok. Aki meg nem, hát.. legyen úgy, hogy ne is tudja meg. :D
Holnap és holnapután végül mégis tréningre megyek, és nem dolgozni. Nyilván ez is a munkaidőm része, csak épp máshol leszek, és mást fogok csinálni. Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz, bár kicsit elvették a kedvemet az egésztől azzal a hercehurcával, ami még ma is ment körülötte, de sebaj. Ettől még lehet, hogy jó lesz. Meg ilyenen még úgysem voltam. Mondjuk örülnék neki, ha jó lenne, mert hétfőn és kedden is megyek, és az elég gáz lenne, ha eleve negatív tapasztalatokkal indulnék neki.

2017. szept. 18.

Nem átlagos

Ezt a mai hétfőt semmiképp sem nevezhetjük egy teljesen átlagos és megszokott hétfőnek. Nem csak azért, mert ma volt a névnapom, hanem mert már hajnalban, amikor a kávémat ittam (megjegyzem, két és fél óra alvás után.. grrrr) láttam egy hullócsillagot. Igaz, alig láttam még akkor kettőig, de azért ezt észrevettem. És persze, hogy kívántam is valamit. (és persze, hogy nem árulhatom el)
A munkarész nagyjából átlagos volt, kitartott folyamatosan, ami mindenképpen jó, mert az idő legalább szélsebesen repül ilyenkor. Az nem esett jól, hogy ma már tudom, hogy jövő héten mi vár rám (mély sóhaj), meg az sem, hogy ma még nem tudom, hogy szerdán akkor mehetek e a tréningre, vagy sem. (az egyik kolleganőm beteg)
Aztán délután beindult a pörgés, mert volt mindössze egy órám bevásárolni, főzni, és enni. Jó időt futottam, és minden meg is valósult, még mielőtt elindultam volna szülői értekezletre (hiába, ünnepelni tudni kell). Ott többször is emlékeztetnem kellett magam, hogy igen, jó helyen járok, tényleg az én gyerekemről van szó olyankor, amikor szalagavatóról, meg ruhakölcsönzésről, meg tánctanulásról, meg felvételiről, meg tablófotózásról van szó. Meg felsőfokú nyelvvizsgáról..
Néha csak kapkodtam a fejem, és nem hittem el, hogy már megint valaki "kiöregszik" egy intézményből, már megint valaki arra készül, hogy elballagjon, hogy aztán új életet kezdjen, ráadásul minden eddiginél komolyabb új életet.
És abból a szempontból sem átlagos ez a hétfő, hogy tíz óra múlt pár perccel, és én már pizsamában vagyok, és pontosan öt perc múlva megcélozom az ágyamat, abban reménykedve, hogy nem fogok éjjel egyig forgolódni.

2017. szept. 17.

Pause

Most kéne megnyomnom ezt a gombot. Ha lenne ilyen. Vagy a pánikgombot. Vagy valami hasonlót. Mostanra teljesen elmúlt a nyaralás napjaiban érzett nyugalom, és feltöltődés, és néha ijesztően kétségbeesettnek érzem magam. Magam sem tudom mit szeretnék, de egy csomó minden van, amit viszont nagyon. És azt lehetőleg most azonnal. Mert amire várni kell, és félre kell tenni későbbre, az valahogy sosem jön el. Egy csomó ilyen van. Halogatott beszélgetések, soha ki nem mondott gondolatok, mert épp akkor nem jó, vagy épp akkor képtelen vagyok kimondani. Így aztán maradnak bennem, néha felőrölnek, néha kétségbeejtenek, máskor meg legyintek, hogy akkor mindegy is. Dehogy mindegy.. mert vannak pillanatok, amikor még mindig nagyon vágyom arra, hogy írjak, mégis képtelen vagyok időt szakítani arra, hogy megtegyem. Fejben még azért szoktam, de egyre többször foglalja el más a gondolataimat.
Nyilván majd szépen továbbsodornak most is a hétköznapok, és azon kapom magam, hogy időm sincs gondolkodni vágyakon, és kétségeken, mert nem látok ki a teendőkből, és örülök majd, hogy élek. De közben majd újra és újra előjön ez az érzés, hogy de kár, hogy épp arra nincs idő, amire a leginkább kéne.

2017. szept. 16.

Mennyi is?

Nem kène foglalkoznom sem vele, de mègis azt teszem. Hetekkel ezelőtt történt pedig már, hogy valaki azt mondta nekem, hogy olyan ötven èvesnek nèz. Fogalma sincs arról, hány èves vagyok, ès nem is olyan valaki, akinek bármiben is meghatározó lenne a vèlemènye. Mègis, ijesztően mèly nyomot hagyott bennem ez a mondat. Azóta folyton azon kapom magam, hogy vizsgálgatom az arcom a tükörben, ès nèzem a ráncaimat. Nèha szomorúan meg kell állapítanom, hogy bizony, rèmesen öregnek tűnik az arcom, mert tènyleg ráncos a szemem környèke, amikor fáradt vagyok, akkor mèg hangsúlyosabban, mint egyèbkènt.
De èn azèrt látom azt is a saját arcomon, de leginkább a ráncoktól körülölelt tekintetemben, hogy tulajdonképpen alig húsz èves vagyok csak, mert mèg mindig tudok úgy vágyakozni, mint akkor. Ez legalább nem változott.

2017. szept. 15.

Ez egy ilyen péntek volt

Ma nem volt az a fergeteges péntek hangulatom, ami "elvárható" lenne egy pénteknél. :) Majdnem úgy volt, hogy mindegy is, milyen nap van. Főleg, mert ma reggeles voltam, tegnap meg ugye még délutános. Ez nem túl sok alvást jelentett, viszont jó sok nyűgös és álmos pillanatot napközben. Ráadásul már megint majd "leszakad" a nyakam minden nap, és csak akkor nem érzem ezt, amikor tényleg semmi nem ér hozzá. Amint van ott egy gallér, vagy kapucni, vagy akár csak a vállamon kicsit szűkebb fazonú valami, már végem van. Utálatos egy érzés, az biztos, meg idegesítő is. Kb. a harmadik ilyen órában már az agybaj kerülget mindig.
Délután azon kaptam magam, hogy ugyan hazaértem időben, mégis egy pillanat alatt egyedül találtam magam, mert Roland elment a barátjához, Balázs suliban volt, Erik focizni ment, majd kis idő múlva Patrik is elment focizni. Ezen felbuzdulva (jó, kicsit be voltam sértődve) elmentem a könyvtárba, hogy legalább olvasnivalóm legyen ma estére, aztán vásároltam is.
És aztán este sem volt sokkal különb a helyzet, mert Erik még elment focimeccset nézni, Patrik meginni egy sört a barátjával, Roli valami videót nézett, Balázs meg örült, hogy él..Igaz, nem lettem volna a legvidámabb társaság, így aztán mindenki jobban járt, hogy én meg elmentem a könyvemmel a kádba.

2017. szept. 14.

Nahát

Most estére lett csak világos, hogy mi volt velem egész nap. Mert én úgy ébredtem ma reggel, mint akin kétszer átment az úthenger, és legalább ötven évet öregedett is egy éjszaka alatt. Külön meg tudtam volna mutatni minden egyes izületemet a kezemben is, meg a lábamban is, mert mindegyik külön is fájt. Minden mozdulat nehezemre esett, majdnem sírva is fakadtam a gondolattól, hogy nem tudok egész nap ágyban maradni, hanem helyette munka előtt még vásárolnom, mosnom, és főznöm is kell.
Sikerült is mindent abszolválnom, bár menet közben többször is azon kaptam magam, hogy biztatom magam, hogy már mindjárt kész van minden. :D És persze, itt következett az a rész, hogy el kellett indulni dolgozni is. Fájt a gondolat is, de nincs mit tenni, menni kell..
Na, és estére, miután kellőképpen kinyűgösködtem magam, feltámadt a szél. És vitte is magával az összes fájdalmamat, mintha csak ezért jött volna. Még én magam is elképedtem rendesen a jelenségen, pedig tudom magamról, hogy keményen megviselnek a hidegfrontok.
Azt azért nem mondom, hogy ennek a mostaninak örülök, de határozottan jobb így, hogy már ideért. Remélem hamar tovább is áll, és majd jó sokára fogunk újra találkozni.

2017. szept. 13.

Alacsony a kerítés néha

Én nem is tudom, de nekem még mindig olyan vicces, amikor valaki nagy csodálkozva néz, ha megtudja, hogy három fiam van.
Érdekes reakciókat szoktam kapni:
-Neked? Három? Fiad?
-Egy apától van mindenki?
-Mennyi idősek?
majd amikor megtudják, hogy mennyi idősek:
-Te jó ég, hát hány éves vagy te? :D
-Hogy bírod?
-Nem is akartatok lányt?
-Sokat esznek?
-Az adókedvezmény miatt lett három?
-Akkor ti mindent ingyen kaptok?
-A harmadikat is akartátok? Vagy becsúszott?

És vannak még őrültebbnél őrültebb emberek, akik mindenféle hülyeséggel jönnek.. néha jókat röhögök ezeken, néha a falra tudnék mászni tőlük. Azért szerencsére sokkal több derűs percem van, mint amennyiben dühöngök. :D De hogy mitől ilyen misztikus dolog ez, hogy három fiam van, sosem fogok rájönni. Főleg, hogy tudom, milyen sokaknak van négy, öt, vagy akár több gyereke is. És én azt sem találom soknak. :D

2017. szept. 12.

Vannak még csodák

Mint mostanában olyan sokszor, ezúttal is Erikhez kapcsolódik a csoda. Nem is emlékszem rá, hogy mikor indult ilyen örömmel és ilyen lazán a tanév neki. Azt hiszem, ha nagyon őszinte vagyok, akkor azt mondom, hogy még sohasem. Mert kicsi elsősként sem ilyen volt, akkor is ott motoszkált bennem az az ösztönös rossz érzés, amiből aztán végül következett számára a hét szűk esztendő. (azért hét, mert elsőben azért még voltak jó élményei is végül)
De ezen már túl vagyunk, visszafelé nem nézünk, csakis előre. Ugye azt már írtam, hogy jól érzi magát a suliban. Ez azóta sem változott. Még akkor, amikor a tankönyveit csomagoltam, beszéltem neki arról az ötletemről, hogy mi lenne ha bevezetnénk nála valami ösztöndíjfélét. Konkrétan arról beszéltünk, hogy ha ötöst vagy négyest kap, akkor azzal kereshet egy bizonyos összeget, de a kettesért és az egyesért pedig szigorúan levonunk. A hármas semleges maradt, azért nem jár semmi (bár ez a hármas dolog akkor még nem volt kiforrva, csak ötletkezdemény volt) Sosem jutalmaztuk őket a jó jegyekért, de azt gondoltam, itt az ideje egy kicsit meglovagolni azt, hogy ő most még jól érzi itt magát, és a jót még megsokszorozni valamivel. Főleg, mert Erik az a típus, akinek kell a kézzelfogható és megragadható valami a munkája után. Szereti az elismerést, és jól esnek neki a dicsérő szavak is, de az, ami kézzelfogható valóság, az más. Az az övé. Ez csak rá jellemző ennyire a gyerekeink közül, és lehet, hogy épp a középsőségéből fakad, mert ugye egy csomó mindent a bátyjától örököl(t), és az öccsének ad(ott) tovább. Így aztán kevés dolog van, ami igazán csak az övé, és az a kevés az épp emiatt különleges neki. Szóval, így lett, rábólintott, és aztán teltek a napok.
Aztán kapott egy ötöst informatikából. Egy ötöst angolból. Meg egy négyest angolból. És még ma megfejelte mindezt egy ötössel magyarból. (ja, a tesi-jegyek nem játszanak) Épp most igen jól áll a mérleg nyelve, és számol is bőszen. És kaján vigyorral közli, hogy mennyivel lógunk neki. Én meg persze biztatom, hogy csak gyűjtse még, nehogy levonásra is sor kerüljön, mert hosszú még a hónap. :)
Mindez egyébként pont sz.rt sem érne (már bocsánat), ha nem lenne ez az inspiráló közeg, amiben szemmel láthatóan van. Mert volt már hasonló ötletem általános iskolás korában is de akkor legyintett, hogy hagyjuk,anya, úgysem kapok sosem jó jegyet.
Ma voltam szülői értekezleten is az ő osztályában. Találkoztam az osztályfőnökével, aki egy hiperaktív, apácaruhába bújtatott angyal szerintem, aki nem mellesleg hat nyelven beszél. És süt róla, hogy szereti a gyerekeket, és az a célja, hogy jól érezzék magukat. Aki azonnal tegeződött mindenkivel (engedélyt kért rá), aki megadta a mobilszámát, és sietett leszögezni, hogy akkor is hívjuk, küldjünk sms-t, messenger üzenetet, ha épp azért nem megy a gyerek iskolába, mert elaludt, vagy szerelmi bánata van, vagy épp családi program lenne. Megoldjuk, csak működjünk együtt, hogy tudja, mi is tudjuk, hol van a gyerek. Becsülendő szerintem, hogy apáca létére nem érdekli senkinek sem a vallási hovatartozása, még csak az sem, hogy meg van e keresztelve. Magánügy. Ha valaki szeretné, természetesen segít neki akár hittanból érettségizni is. Ezen kívül van időnként egy kötelező osztálymise, amin részt kell venni, de ennyi az egész. Mosolygós, kedves, és barátságos. Szerintem teljesen jó lesz Eriknek. Jöhet a hét bő esztendő. :)

2017. szept. 11.

Mindig ez a gondolkodás

Arra gondoltam valamelyik nap, hogy csak kéne gyártanom legalább valami kezdetleges ütemtervfélét, ami legalább irányadó lenne. Mármint a mindenfélékhez, amik vannak itthon. Takarítás, stb. Alapvetően szabálytisztelő ember vagyok, és alapvetően úgy is vagyok kitalálva, hogy szeretem a világos, egyszerűen átlátható és letisztult rendszereket. Szóval, ha egyszer sikerülne egy ilyesmit kreálnom magamnak, akkor az már fél siker lenne.
Az egyetlen dolog, ami visszatart, az az, hogy évek óta törekszem arra, hogy legyek sokkal spontánabb, sokkal megengedőbb magammal szemben.. erre most mintha belátnám, hogy ez a törekvés nem vezetett sehova. Pedig a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást, csak a helyére kell raknom magamban.

2017. szept. 10.

Csak nem hagy

Szerintem éppen ma kellett volna megállítani az időt. Ma volt pontosan olyan az időjárás, amivel biztos, hogy mindenki elégedett volt. Meleg is volt, meg nem is, fújt a szél, meg nem is. :) De ilyen sajnos nincs, pedig nagyon jó lenne.
A héten olvastam két könyvet, amik még mindig annyira motoszkálnak bennem. Nem annyira egetrengető és magasröptű a tartalom, mint amennyire az egésznek a hangulata, és az érzelemvilága az, ami úgy magával ragadott, hogy nem is tudom mikor fog elereszteni. Carina Bartsch Cseresznyepiros nyár és Türkizzöld tél című könyveiről van szó. Oké, beismerem, vannak hiánytüneteim érzelemkinyilvánítás terén, de hogy ennyire, mint ahogy most tűnik, azt nem gondoltam volna.
Várakozik itt a polcon egy Szökés Auschwitzba című könyv is, és már gondoltam, hogy azt kellene most gyorsan olvasnom, hogy elterelje a gondolataimat, de aztán nem akartam. Nem olyan rossz dolog néha belefeledkezni magamban azokba a pillanatokba, amikor még nem volt ennyire természetes minden.

2017. szept. 9.

Ha szombat

..akkor meccsnap. Eriknèl így van ez már jó pár hete, így ma sem volt ez másként. Gondolom, hogy szívesen fordult volna mèg a másik oldalára hèt óra körül, amikor kelnie kellett. Ma Fehèrvárra mentek, ma megint vègig játszotta a meccset, amit meg is nyertek.
Èrdekes, hogy ahogy telnek a hetek, úgy látszik rajta, hogy egyre jobban bírja a strapát, ma pèldául alig látszott fáradtnak.
Holnap is ugyanígy kelnie kell, holnap megint meccs lesz. Ehhez már most nem sok kedve van, de ettől mèg becsülettel ott lesz reggel, ès játszik majd annyi időt, amennyit az edző szán neki.
Ès ha már szombat, akkor Fradi meccsen is voltunk. A hèten annyira szerencsèsek voltunk, hogy a Telekom fb játèkán hárman is nyertünk jegyet. Ez pont összecsengett azzal a keddi kívánságommal, hogy èn ezen a meccsen ott szeretnék lenni. Ès voila.. csütörtön a sorsoláson szerencsèm volt.
A mai meccs fantasztikus élmény volt, mèg akkor is, ha az első fèlidőben sokkal többet bosszankodtunk, mint amennyit örültünk. De vègül minden zöld vèrű örülhetett, mert 5:2-re megvertük a Vasast. (Teide:a fèrjednek üzenem, hogy bocsi...)
Nagyon jó hangulatú meccs volt, igazán gyógyító hatással is bírt. Majdnem úgy èrzem most magam, mintha nem is lett volna semmi bajom.
Csak mondom, hogy a következő hazai meccsen is nagyon szeretnèk ott lenni. .....

2017. szept. 8.

Csúcs

Kétségtelen, hogy anyának lenni mindenféle kenetteljes dolog nélkül a legcsúcsabb dolog a világon. És az is kétségtelen tény, hogy anyaként a legkülönbözőbb dolgok képesek a "csúcs" érzést kiváltani belőlünk. Első átaludt éjszaka, első falat, első fog, első lépés, első szó, első puszi, első nap az óvodában, első nap az iskolában, sikerélmények, ötösök, táncok, bizonyítványok, stb. stb. A sor végtelen lehet.
Mégis, az anyaságom csúcspontjaként azt élem meg, hogy a kamasz gyerekeim egyrészt bíznak bennem (bár nyilván, nagyon helyesen vannak titkaik is), másrészt az én kedvemért még mindig megtesznek dolgokat úgy is, hogy nem kell kérnem.
Erre a tökéletes példa:
Patrik: "November 24-én lesz a szalagavatóm. És nem táncolok. El kell fogadnod, mert már táncoltam a kedvedért."
Én: először bámultam, majd amikor szóhoz jutottam, megadóan csak annyit mondtam, hogy "Hát jó."
Kicsit persze háborgott a lelkem miatta, de amikor elmondta, hogy nem lehet külsős párokat vinni (zömmel fiúk vannak az osztályban), és ő úgy nem akar, akkor elfogadtam.
Aztán tegnap.
Patrik: "Mégis táncolok a szalagavatón. Odajött hozzám egy lány, és megkérdezte, táncolnék e vele. És én igent mondtam. A kedvedért."
Nem tudom, hogy szóhoz jutottam e, de biztos, hogy fülig ért a szám. Mert persze, elfogadtam én a döntését, de kicsit bántott, hogy nem akarja.
Most meg ez a csúcsérzés... hogy megteszi... nyilván a lány kedvéért is, de leginkább az enyémért.

Na.. ilyenkor azt érzem, hogy jól csináltuk, amit csináltunk, mert nagyon jó fej gyerekeink vannak.

2017. szept. 7.

A sors tréfás kedvében van

Biztos vagyok benne, hogy ha a Sors egyszer emberi alakot öltene, nő lenne. Már csak azért is nő, mert ennyiféle dolgot kitalálni csak a nők tudnak. 
Most épp valami tréfás kedvében lehetett velem kapcsolatban, mert tegnap furcsa helyzetben találtam magam. Épp reggelizni mentünk Balázzsal, nagy beszélgetésben mentünk a raktárból a büfé felé, amikor szembe találtam magam az öltözőfolyosón valakivel, aki valaha fontos volt nekem. Mondhatjuk, hogy fülig szerelmes voltam belé az akkori tizennégy és fél éves valómban. Akkor volt ez, miután az első (gyerek)szerelem véget ért, és Balázzsal még nem is tudtuk, hogy az, ami közöttünk néha felszikrázik, az valamit jelent. Mostanában erre mondanák, hogy már akkor is működött közöttünk a kémia, de egyrészt gyerekek voltunk, másrészt ő foglalt volt épp, és ha jól emlékszem, ő is mintha fülig szerelmes lett volna abba a valakibe, aki akkor őt lefoglalta (és voltak pillanatok, amikor én meg tudtam volna ölni őket ezért)
Szóval volt ez a fiú. Nem tartott sokáig, talán három-négy hónap volt csupán, de azért persze, emlékszem rá. Amiatt meg főleg, hogy mennyire nagy csalódást okozott. Évek teltek úgy el, hogy ha véletlenül összefutottunk, egymásra néztünk, de mintha nem is ismertük volna egymást. Nyilván tudtuk egymásról, hogy mindketten megtaláltuk az igazit, mindkettőnknek gyerekei vannak. Stílszerűen mindkettőnknek épp három. Neki lányai, nekem fiaim. Soha azóta nem beszéltünk egyetlen mondatot sem. Pár éve azért már köszönünk egymásnak. 
Na és akkor tegnap megjelent ott, és ugye ez azt jelenti, hogy ott dolgozik. Nem dobogtatta meg a szívem, vagy ilyesmi, szó sincs erről, de azért elég fura érzés. Valahogy nem illik bele ide a felnőtt életembe. De meg fogom szokni, és nem lesz majd több, mint a sok-sok többi kolléga, akikkel néha összefutok a raktárban. 
És hogy mi ebben a tréfás kedv a Sors részéről? Egyik pillanatról a másikra úgy találtam magam, hogy mindhárom fiú/férfi akihez valaha közöm volt/van ugyanott dolgozik, ahol én. (ráadásul ezen a héten mindannyian ugyanabban a műszakban is dolgoztunk) 
Ki gondolna ilyesmire, hogy valaha is megtörténik?

2017. szept. 6.

Máris

Nem tartott sokáig, hogy sikeresen benyaljam az első nyavalyát az idei ősszel. Már vasárnap gyanús voltam magamnak, mert olyan furcsán kaparászott a torkom, meg olyan égő érzés volt. Nem fájt, de nem is volt egyáltalán kellemes. Aztán hétfőn úgy ébredtem, hogy ez az érzés fokozódott, és kezdődött az az orromat és a szájpadlásomat folyton csiklandozós dolog is. Itt már biztos voltam benne, hogy akkor kész, nem úszom meg... Délutánra már rendesen dugult az orrom, estére teljesen sz.rul is éreztem magam.
Ma reggel úgy keltem, mint akin átment az úthenger oda-vissza, kb. mindenem fájt, és a torkomban is még mindig ott volt az az égő érzés. Az orrom már végzetesen bedugult. Persze, arról szó sincs, hogy betegállományba mennék, most több okból sem lenne ez jó. Napközben voltak jobb-rosszabb időszakok, de Balázs már reggel közölte velem, csak úgy a miheztartás végett, hogy biztosan nem csinálhatok semmi mást délután, csak feküdhetek, mert az a legjobb gyógyszer. Majd ő elintézi a vásárlást, meg mindent. Bevallom, ennél a résznél még mosolyogtam magamban, és azt gondoltam, hogy na persze.. azt hiszed, hogy csak úgy simán heverészek majd egész délután? De komolyan gondolta.. és tényleg nem hagyott semmit sem csinálni. Egészen este fél hétig bírtam ezt az ágyban fekvést, de addigra már nagyon uncsi volt, bár tény, hogy valóban jót tett (főleg, hogy még aludtam is egyet).
Most úgy áll a dolog, hogy simán kapok levegőt az orromon is, mégis el van dugulva. Hogy ez hogy van, azt magam sem tudom. A torkomban az égő érzés megszűnt, helyette már délután jelentkezett pár érdekes hangú köhögés.
Azt azért megteszem magamért, hogy pénteken itthon maradok, és adok egy esélyt a gyógyulásnak három napban. Igaz, mintha a fogamat húznák, mert a szabim nagyon-nagyon vészesen fogy, de mindegy már. Ez most fontosabb.
Holnap meg még kitartok.

De hogy jusson valami jó is, azért elárulom a nap mondatát Eriktől. "Anya, ez sokkal jobb suli, mint a másik volt, tök jó fej osztálytársaim vannak." Halleluja.. és..még azt is megpedzette ma, hogy ő lehet, hogy nem is csak egy évet marad majd érettségi után, hanem kettőt, mert akkor még magasabb képesítéshez juthat, és az tök jó lenne. :) Hát.. szívből kívánom neki, hogy ezek az érzések maradjanak meg, tartsanak ki, és végre találja meg a helyét.

2017. szept. 5.

Nem is mondtam

Az augusztus végi nagy iskolába készülési hajrában végül nem került rá sor, hogy elmeséljem, mi is történt, amikor Patrik befejezte a munkát, mint kollégánk. Azt már talán az utolsó előtti napokban mondta, hogy szívesen maradna még, és jövőre, ha lehet, akár egész nyárra is menne, csak a nyaralás idejét hagyná ki (jól hangzik, hogy még jövőre is úgy tervezi, velünk nyaral, és mindezt olyan természetességgel mondta, hogy talán meg sem fordult a fejében más lehetőség). Az is kiderült már menet közben, hogy nem csak ő érezte jól magát abban, amit csinált, hanem őt is megszerették ott a kollégák, mert igen hamar teljes értékű taggá vált. Pont ugyanúgy részesült a rétesből, amit a főnökük hozott nekik egy délelőtt, mint a pizzából, amit utolsó nap rendeltek. Néha mintha el is feledkezett volna róla mindenki, hogy ő ott tulajdonképpen diákmunkás, komoly dolgokat bíztak rá, komoly dolgokban kérték ki a véleményét. Már-már nekünk is abszolút megszokottá vált, hogy ő is ott van, amikor mi, és találkozunk a büfében. :) Meghívtuk egy-egy kávéra, és csokira, közben szinte az összes raktári kollégánk jól megnézte, hogy aztán később már nekünk álmélkodjanak rajta, hogy úristen, mennyire egyformák Balázzsal, mintha csak ő jött volna szembe egy kicsit fiatalabb kiadásban.
Utolsó előtti nap elköszönt tőle az a kolléganő, akivel a legtöbbet dolgozott együtt (vele egyébként én is szoktam együtt dolgozni), még búcsúajándékot is kapott. Meghívta annak a reklámfilmnek a forgatására, aminek az előkészítése során Patrik nagyon sokat dolgozott. Emiatt aztán lógni is fog a suliból, de nem bánom, mert ez is egy tök jó élmény lesz neki. Amikor elmesélte, majdnem tátva is maradt a szám.. álmomban nem gondoltam, hogy így megszeretik.
Az utolsó napján is becsületesen végigdolgozta a munkaidőt. Nem is volt ideje rám, csak két perc, mert a munkaidő végén még mindenkitől el akart köszönni. Ahogy ezt elmondta, olyan felnőttes volt, hogy majdnem meg is hatódtam rajta.
Negyed ötkor indult haza, fél öt előtt pár perccel egy emailt kaptam az akkor már volt főnökétől.

"Szia Dia!

Szeretnék Neked visszajelzést adni Patrikról és a munkájáról! J

Nagy segítség volt nekünk, mert nagyon okos, emellett gyorsan, pontosan és ügyesen dolgozott, az angol nyelvtudásának is jó hasznát vettük és sok kollégám tudta foglalkoztatni.

Gratulálok Hozzá! J
Üdv: Niki"

Azt gondolom, hogy nem kell részleteznem, hogy mennyire jól estek ezek a sorok, és mennyire büszkék vagyunk rá. Nem volt kétségem afelől, hogy remekül boldogul majd ott, de bőven túlszárnyalt (már megint) minden elképzelésemet. 

A hely pedig beszippantotta, és azt hiszem, pár év múlva tényleg kollégák is lehetünk. :)

2017. szept. 4.

Hétkezdés

Van ennek a tanévkezdésnek egy jó oldala is. Mondhatjuk, hogy egy háromnegyed órás folyamatos beszéd után, mire mindenki elmesélte a maga élményét, szinte egész délután és este feltűnően csend volt. Ketten igen korán kezdtek, Rolinak nulladik órája is volt, Eriknek is úgy kellett mennie, mintha nulladik óra is lenne, ráadásul Eriknek még este fél héttől nyolcig fociedzése is volt. Így aztán érthető, hogy elfáradt. Roli meg egyáltalán nem szokta a korán kelést, leginkább tízig szeret ágyban lenni, és még miután felébredt is, elheverészik ott akármeddig.
Patrik az órarendjétől enyhe sokkot kapott, pedig volt már rosszabb is ennél. Azt nehezen értem, hogy minek van épp az érettségi évében tánc és dráma tantárgy, de hát nem kell nekem mindent érteni. Hasonló érthetetlen tantárgy még az életvitel, vagy mi a neve, de az is kötelező, így aztán van. Bár.. pont ma már volt is egy ilyen, és azt mondta, elég érdekes volt.
Mi, szülők is rendesen kitikkadtunk a hétfőben, a rendes munkaidőnket még meg is fejeltük bőven. Nekem a torkom is elég fura, nem nevezném kifejezetten fájásnak, mert nem az, de egyáltalán nem kellemes érzés sem nyelni, sem beszélni.

Azért volt a napnak külön szívmelengető része, épp mikor hazafelé tartottunk, kaptam messengeren a képet. Célba ért a meglepetés, amit pénteken postáztam. :) Már amikor olvastam a műtétre készülődést, akkor eszembe ötlött, aztán meg is valósítottam. A képről is abszolút átjött az öröm, amitől könnyek szöktek a szemembe, és meg is mutattam gyorsan itthon mindenkinek, hogy lássák ők is.


2017. szept. 3.

Vasárnap mifelénk

Eredetileg úgy terveztem, hogy -miután Balázs dolgozik- délelőtt "odateszem" magam, és megcsinálom az ebédet, áthúzom az új ágyneműnket, amit előbb persze átmostam, majd némi hezitálás után a szárítóba raktam be egy rövid programra (nem bírtam ellenállni annak a tudatnak, hogy ha ott szárítom, sokkal jobb illata lesz, mint odakint.. meg amúgy is lógott az eső lába), sütök két adag muffint (három lett), majd még ugyanezen a délelőttön becsomagolom az összes tankönyvet (nem számoltam meg, de volt egy jó pár mindenkinek). Nos, gondolom nem nagy meglepetés, ha elárulom, hogy mindennek a felével végeztem kb. addigra, mire Balázs hazaért. Gondoltam, sebaj, majd amíg ők forma1-et néznek, addig én befejezem, ami még hátravan, és még így is jut idő bőven arra is, hogy leüljek a fotelba, feltegyem a lábam a lábtartóra, és ne csináljak semmit.
Ez sem jött össze, mert amint végeztem az ebéd utáni rendrakással, kopogtak. :D Rég nem látott ismerős jött, jót beszélgettünk, bár -bevallom- engem kicsit frusztrált, hogy mennyi mindent kell még csinálnom.
Végül fél öt körül álltam neki. Épp az utolsó előtti könyvnél tartottam, amikor csörgött a telefonom. Egy fél órára megint leálltam.. aztán amikor már az összes tankönyv készen volt, és az ellenőrzőkre is kiszabtam a borítót (ritka hülye vagyok, tudom), lazításképp megmostam a hajam, aztán- ha már arra jártam, kicsit kitakarítottam a fürdőben (kád, mosdó, wc-k).
A füzetek még csak ezután következtek. A nagyok nem igényelnek különösebben semmit ezügyben, spirálfüzet, és kész. Patriknak akár egy is elég, és abba ír mindent. :D Rolinak még azért kell a borító, a star wars-os cimke az angol füzetre, fradis cimke a matek füzetre, real madridos cimke a magyar füzetre, smiley-s cimke a történelem füzetre. :D (micsoda szerencse, hogy jól el vagyunk látva ilyesmivel)
Kilenc óra volt, hogy elraktam az utolsó füzetet is, és mára befejezettnek nyilvánítottam a projektet. És akkor nekiálltam a holnapi tízóraiknak.. Patrik épp akkor jött a konyha felé, amikor az összes zsemlét felvágtam, és megkérdezte: üzemi konyhát nyitsz?
Tíz órakor már a konyha is rendben volt, mosogatógép bepakolva, padló feltörölve. Eddigre Priskint már rég kiállították, és vezettek a portugálok.
Háromnegyed tizenegyre már meg is fürödtem, és a végeredmény is maradt a 0:1. Nem megy a magyar válogatott a világbajnokságra. Ami nem olyan nagy baj, mert nem való az most még nekik. Tíz emberrel csak egy gólt kapni a portugáloktól viszont szép.. és kár, hogy nem adták meg Fiola gólját. Az még szebb lett volna, ha nem les.

És vége is lett a mai napnak. Csak a fotelban ücsörgés maradt el. De majd pótolom. Holnap. Vagy azután.. :)

2017. szept. 2.

Kedvetlen

Az a helyzet, hogy míg pl. Tami azt írta épp ma, hogy mennyire jól esik neki, hogy ilyen idő van, engem rettenetesen lehangol. Még délelőtt csak-csak elvoltam, mert ugyan jóval hűvösebb volt, mint ami az én komfortzónám, de sütött a nap. Aztán ez is elmúlt, és jött az eső. Na, azt aztán végképp utálom, a csapadék egyetlen formája sem a barátom. De mindegy, túllépek ezen, főleg, mert szeptember van, és úgysem tudom visszafelé forgatni az idő kerekét, így aztán menthetetlenül csúszunk bele az őszbe, majd a télbe. Brrrrr

Eriknek meccse volt ma, ami egyébként egy érdekes szitu.. mert az U16 csapattal edz együtt, de az U19-cel jár meccsekre. Eddig rendre csere volt, bár mindig korábban cserélték be. Ma végigjátszotta az egészet, és még nyertek is, úgyhogy ez egy jó nap volt. :) Nagyon büszke vagyok rá, ahogy ezt az egészet csinálja. Pedig nem járunk a meccseire, én egyszer láttam mindössze. Igaz, Patrik azt mondja (ő többször is ott volt már), hogy szerinte jobb neki, ha nem megyünk, mert izgul olyankor, ha tudja, hogy kifejezetten őt nézi valaki. Azért remélem, hogy amikor majd már itthon játszanak, akkor nem lesz baj, ha néha elmegyek,és megnézem. Addigra talán lesz kellő rutinja is ahhoz, hogy ne zavarja, hogy ott vagyok.

Azt meg még el sem meséltem, hogy az a kislány, aki olyan sok évig az én "kislányom" volt, ma beköltözött a kollégiumba, és elkezdi az egyetemet. Veszprémben, vegyészmérnök lesz belőle. A kollégiumból írt, és küldött fényképeket, nagyon szép helyen lakik majd. Remélem, az egyetemi évei is nagyon jók lesznek. Hihetetlen, hogy ő meg már itt tart. Őt is nemrég még pelenkáztam. :D

Ezen kívül sok minden nem történt. Párszor ránéztem a tankönyvkupacra, és megállapítottam, hogy ehhez még nincs kedvem. Holnap meg úgyis muszáj lesz már. :D

2017. szept. 1.

Kezdődik az őrület

Még csak az első nap telt el, a nappaliban a dohányzóasztalon máris több könykupac vár csomagolásra, van, akinek már van órarendje is, van, akinek még nincs.
Erik napja volt nyilván a leginkább izgulnivaló mindannyiunk számára, aki végül mégis- felnőtt férfi módra- elegánsan megköszönte, de elhárította a felajánlott kíséretet, és egyedül ment. Egyenesen a templomba, merthogy ott volt az évnyitó. :) Ilyenben még nem volt része, és bevallom, roppant kíváncsi lettem volna rá, hogy milyen is volt ő ott. Ahogy azt is szerettem volna látni, amikor először találkozott az osztályfőnökével. Akiről tegnap óta tudjuk, hogy úgy hívják: Johanna nővér. Igen, valóra vált a "rémálma", és rögtön egy apáca lett az osztályfőnöke, de nekem már tegnap szimpatikus volt, amikor a tankönyvekkel együtt átadták az üzenetét is, ami valahogy így hangzott. "Kedves Szakgimnazista! Örülök, hogy átvetted a tankönyveidet. Holnap reggel 7:50-kor találkozunk a templom előtt. Kérlek, ünneplőben gyere! Jelölj be a facebookon, hogy hozzá tudjalak adni az osztálycsoporthoz (és itt a név, amit keresni kell)." És egyébként is többször láttam őt az iskolában, amikor előfordultunk ott, és nekem szimpatikus volt, mert mindig mosolygott.
Mára is jutott kedves meglepetés tőle, apróság, de mekkora gesztus.. az ellenőrzőt úgy osztotta ki, hogy a neve mellett van egy pecsétszerű valami egy "E" betűvel. :) Egyébként az osztályukba 34-en járnak, a két szakgimnáziumi képzés egy osztályba került, egyik fele informatikát tanul, másik fele vendéglátóipari vonalon működik. Lesz is tizennégy informatika óra így hirtelenjében.
De a legjobban árulkodó dolog a mai napról, hogy egyetlen panasz sem hangzott el Eriktől. Semmire és senkire. Úgyhogy jó a kezdet.. csak el ne kiabáljam. :)
Patriknak még nincs órarendje, csak tankönyvei, gondolom az órarend minden elképzelést felül fog múlni. Azt meg máris utálja, hogy az idén heti hét német órája lesz.,(elvileg abból is kéne érettségizniük az idén.. de hogy abból mi lesz, mindenki igen hadilábon áll vele) már megint új tanárral. :D
Rolinak nagyjából ott folytatódott minden,ahol tavaly abbamaradt. Nehezen, de majd csak elfogadom, hogy fejlődésnek itt nyoma sincs, semmilyen irányban. Lettek neki is új tanárai, a történelmet is más fogja tanítani, és magyarból is másik csoportba kerül. Az idén már neki is lesz nulladik órája, természetesen tesi..
És az idei év nagy újdonsága, hogy ezúttal nem hárman, hanem négyen járnak iskolába, mert Balázs is tanulásra adta a fejét. :) Ahogy hallottam egy nálam tanultabb és bölcsebb embertől, úgy gondolom én is, hogy "leborulok mindenki előtt, aki munka és család mellett is bevállalja még a tanulást, mert ilyenkor igazán nagy dolog helytállni".
Amúgy meg majdnem irigylem is őket, mert most úgy jártam, hogy kilógok a sorból, és csak én nem tanulok.. még szerencse, hogy három tréningre is megyek még az idén, és az is valami ilyesmi lesz. :)

Már csak 179 tanítási nap, és kezdődik a nyári szünet. :)