Ez van

Egy-egy szünet végén mindig úgy vágyódom arra, hogy ne kelljen iskolába járniuk a gyerekeimnek. Valahogy annyival egyszerűbb így, hogy minden megy a maga tempójában, és nem kell alkalmazkodni százfelé, meg menni időre. Persze, cseppet sem lennék alkalmas rá, hogy itthon tanítsam őket, csak jó lenne még nyújtani az időt, amikor itthon vagyunk minden. Az most nem könnyíti meg a dolgomat, hogy Balázs ráadásul jövő héten itthon lesz szabin, míg nekünk, mindenkinek menni kell. De mindegy, hipp-hopp elszalad majd az idő, és már itt is lesz a téli szünet, aztán a tavaszi szünet, és mire feleszmélünk, addigra ennek a tanévnek is vége lesz.
Mielőtt nagyon utálnátok, azért elárulom, nem volt ám ez mindig így. Volt idő, amikor vágtam a centit, hogy mikor lesz már vége a szünetnek. Volt pár nehéz nap mögöttünk olyankor. Amikor még Balázs állandóan éjszaka dolgozott, és napközben pihennie kellett, ezek meg hárman olyan hangosak voltak, hogy az valami őrület. De most már ezen túl vagyunk, és mióta én is minden nap dolgozom, azóta sokkal értékesebbek az ilyen nyugis napok, mint valaha.
Valamit vártam ettől az őszi szünettől. Valamiért azt gondoltam, hogy majd ez most megint meghozhatja nekem az új munkahelyet, mert már kétszer is megtörtént, hogy ugyanazon a napon kezdtem el dolgozni valahol. Félretettem, hogy ez az október 27 eddig már kétszer nem jött be, mert gondoltam, ha harmadszor is bejön, az már csak jó lehet. Hát ezt már nem tudom meg, mert nem történt semmi. Pedig vártam nagyon. Na de majd most akkor megint minden napnak adok ilyen esélyt, aztán valamelyik csak bejön.
Vannak mindenféle őrült ötleteim egyébként, hogy ha minden kötél szakad, és sehogy sem tudok innen megmenekülni, akkor mihez kezdek. Az idő egyre rövidebb, amíg még ép ésszel bírom én ezt. Úgy gondolom, tökéletesen felkészültem a változásra, bármilyen legyen is az.
De ez is kiderül majd. Hogy lesz e, és milyen lesz.

És akkor még elmesélek egy tegnapi rövid beszélgetésemet Erikkel. A szobájukban az ágy alól ismét egy óriási kupac bigyó (papucs, lego, társasjáték darab, peonza) került elő, és egy másik kupacnyi szemét. Odahívtam mindegyiket, hogy leteremtsem.
-Ismeri valaki ezt a járgányt? -kérdeztem a partvisra mutatva, ami a kezemben volt.
-Én igen. -mondta Erik
-Na -mondom-, hát hogy hívják?
-Partvis.
-És hol lakik a partvis?
-A wc-ben.
-És hogy működik?
-Hát így. -és mutatja nagy büszkén
-És akkor miért nem használod, fiam? Mikor mindent tudsz róla...
-Nem vettem észre, hogy kell...

Szóval, nem vette észre. :D Azt hiszem, megtanítom a partvisnak, hogy szóljon már, ha úgy gondolja, ideje lenne járnia egyet... Titokban azért röhögtem ám, mert ennek a párbeszédnek így nem nagyon van semmi vicces felhangja, de ha látnátok hozzá Erik mimikáját, hát... :)