Tegnap feljött anyám este, és elmesélte a vásárlós élményeit. Karácsonyi ajándék beszerzésen jártak, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ott tartottunk, hogy mit láttak nekünk, de aztán nem merték megvenni, mert nem tudta, hogy tetszene e. Még mielőtt mondtam volna, hogy el se mondja, már mondta is, hogy egy étkészlet, és egy nagy kép volt, amin gondolkodtak.
Aztán erről eszembe jutott, hogy gyerekként, majd tiniként mindig hogy vártam, hogy majd lesz valami a fa alatt, amire nagyon vágyom. Igaz, sosem kérdeztek róla, hogy mire vágyom nagyon, valahogy mindig eldöntötték helyettem. Többnyire praktikus ajándékok voltak, de azért persze, akadt olyan is, ami nem volt az. Barbie baba, ilyesmi. Azt hiszem, azért van meg még mindig az az egyetlen emlékem az apai nagyszüleimről, amikor kaptam tőlük azt a sírós-járós babát. Ami csak nekem volt, nem kapott ugyanolyat a húgom (mindig egyformát kaptunk mindenből), és amire ott náluk egyáltalán nem számítottam. Ráadásul gyönyörű baba volt. (vagy csak az tette ennyire széppé, amit akkor jelentett).
Felnőttként nagyon ritkán kapok meglepetést. Mindig megkérdeznek róla, hogy tetszene e, vagy jó lesz e méret, a színe, akármi.. vagy megveszem magamnak. És ilyenkor mindig eszembe jut az a baba... hogy milyen jó is volt meglepetést kapni.
Na, ilyenek jutnak eszembe, és ezért gondolom azt, hogy oké, hogy nagy gyerekek, és oké, hogy elmegyünk ruhát venni, mert szeretnének is azt kapni, meg kell is, és ha már azt veszünk, akkor válasszák ki ők, ami tetszik nekik, és jó rájuk. De legyen meg az az érzés ott a fa alatt, hogy nem számít semmi másra már azokon kívül, amit tud, és kap valamit, amire nagyon vágyott. Ha ezt meg tudom valósítani, akkor volt értelme egész évben keményen odatenni magunkat mindenhol, mert az érzés végigkíséri őket egész életükben.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés