2016. ápr. 15.

Namármost

Ha mostanában nem vagyok túl közlékeny, és bőbeszédű, annak bizony jó oka van. És egészen egyszerű is. Szépen lassan elfelejtek ugyanis kommunikálni. Uncsi amúgy, mert én az a fajta ember lennék, akinek a kommunikálás egyfajta lételem. Egy jó beszélgetésnél, vagy egy jó kis blogbejegyzésnél azért nem is kell több néha. Mostanság aztán mégis bennem ragadnak a gondolatok, nem lesznek belőlük szavak, mert úgy érzem, nincs kinek és nincs minek leírnom. Főleg, hogy egy csomó minden olyan értelmetlennek tűnik, mire idejutok. A munkámról nem fogok írni, mert egyrészt dögunalmas lenne a részletek ismerete nélkül (részleteket meg ugye nem lehet ismeretetni), másrészt meg amúgy is alig tudok kiszakadni a taposómalomból, nem kell még ide is behurcolni. A felújításról nem nagyon tudok még mit írni, mert toporgunk egy helyben. Az ácsok mégsem jönnek hétvégén, mert közben eszébe jutott, hogy el van egy héttel tájolódva, és még előttünk van egy munka, amit meg kell csinálni. Tudtam volna ordítani, vagy toporzékolni csalódottságomban, hogy megint nem az történik, ami tervben volt, de csak egy lemondó sóhajjal tudomásul vettem. Szóval, ilyeneket tudnék írni, de az meg picsogás lenne, meg nyavalygás, úgyhogy megtartom magamnak.
A gondolataim meg aztán annyira zavarosak is, hogy még magamnak is elég kibogozni. Kicsit labilis vagyok mostanában, mert vagy arra vágynék, hogy mindenki legyen körülöttem, vagy hozzám se szóljon senki. Általában úgy vannak ezek, hogy épp az ellenkezőjére vágyom, mint ami akkor van.
De az is lehet, hogy egyszerűen csak hülye vagyok. :) :P

1 megjegyzés:

  1. nem vagy hülye

    illetve nem tudom
    mert pont az én tüneteimet írtad le (magadról)

    VálaszTörlés