Máris itthon

 Ha az úgy működne, ahogy a legvadabb álmaimban gondolnám, akkor nagyjából kétheti munkával meg tudnánk keresni azt az összeget, amiért jelenleg egy hónapig dolgozunk, és akkor a fennmaradó időt mindenki azzal töltené, ami neki feltöltődést jelent. A világ legnagyobb problémáit meg is oldanánk szerintem, mert ha már tölthetjük azzal az időt, ami jó nekünk, nem is lenne olyan fontos egymást cseszegetni, vagy névtelenül beszólogatni. 

Én eddig is szerettem menni ide-oda, nem zavart az sem, ha ugyanazt a helyét akár százszor is láttam már. Most viszont, hogy már tudom azt is, hogy ez a repülés nem is olyan borzasztó és félelmetes, valószínűleg több ismeretlen helyet is célba vennék ezeken a napokon. 

Ma reggel még a Földközi tenger partján kávéztunk, és néztük, ahogy a nap felébredt..Pont ugyanolyan lenyűgöző, mint a naplementék a Balatonon. Bármeddig tudnám nézni. 

Sajnos ez után már nem sok időnk maradt, mert össze kellett pakolni, és indulni a repülőtérre, hogy felszálljunk a Budapestre tartó gépre. Szép, napos időben szálltunk fel, hogy aztán gyorsan benne is találjuk magunkat mindenféle felhőben. Ezek miatt volt némi turbulencia is, ami néha azért félelmetes egy kicsit. A landolás most sem volt zökkenőmentes, de épségben földet értünk, az a lényeg. 

Este még meccsen is voltunk, ami igen nagy hülyeség volt, mert csak bosszankodtunk egy félidőt, aztán hazajöttünk inkább. A fiúkra kellett volna hallgatni, akik azt mondták, ezt most inkább kihagyják, úgyis sz.r lesz. 

Nagyon fáradt vagyok, ez is egy jó hosszú nap volt. Holnap meg már munka..

Még mindig itt

 Nagyon nehezen helyezem el magam ebben a valóságban, amit az éppenmost jelent a napokban. Nem tudja feldolgozni az agyam ezt a fajta másságot, ami mégis ugyanolyan. Nem tudom jól elmagyarázni sem szerintem írásban, de valami olyasmi ez nekem most, hogy a tengerpart eddig olyan misztikus hely volt, amit majd egyszer, talán látni fogok a saját szememmel is, nem csak másokon keresztül. El tudtam volna fogadni azt is, ha nem adatik meg valamiért, de azért ez így valóban egészen más perspektíva. Minden teljesen más itt, mint otthon, és mégis ugyanolyan, hiszen ezek az emberek is pont ugyanúgy élnek, mint mi. Szeretnek, félnek, dolgoznak, vannak problémáik is biztosan. De nekem, onnan, ahonnan én érkeztem, mégis olyannak tűnnek, akiknek nincs semmi bajuk a világon (pedig van, tegnap tüntetés is volt a városban) sem egymással, sem másokkal. 

Ma Nicosiaban voltunk. Kicsivel több, mint egy óra volt busszal, egy jegy négy euró volt. Ezer éve nem buszoztunk, otthon, ha nem kocsival megyünk, inkább vonattal megyünk. Sokkal másabb város, mint Larnaca, és egészen más hangulata is van. Ott nagyobb az élet, mint itt. Mi elsősorban azért mentünk, mert kíváncsiak voltunk a török részre. Teljesen szürreális élmény volt, egyfajta kultúrsokk a legmodernebb iPhone-ok világából pár lépéssel egy olyan világba kerülni, ahol mintha megállt volna az idő. Belépés előtt a személyinket meg kellett mutatni, majd aztán visszafelé is ugyanígy. Ott pedig nem is tudom elmondani szavakkal milyen volt lenni. Tényleg a legjobb szó erre a sokk. Elhagyatott házak, ahogy maradtak sok -sok évvel ezelőtt, és rengeteg bazár. Tisztában voltunk vele, hogy ott aztán semmiféle szabály nem érvényes, csak amit ők hoztak, de nem éreztem azért azt, hogy tartani kéne tőlük. Életemben először hallottam élőben, ahogy a müezzin imára hívja a muszlimokat. Ha valaha még hallani fogom, most már mindig ez az emlék jut majd eszembe róla. 

Kora délután érkeztünk vissza Larnacára, itt kicsit borús és szeles idő lett addigra. Még sétáltunk, vettünk pár apróságot. Aztán vacsi előtt még pihentünk egy kicsit, hogy aztán vacsi után még megint tegyünk egy sétát a tengerparton. Holnap reggel még itt kávézunk, aztán délelőtt hazarepülünk tele egy csomó jó élménnyel, szép emlékekkel, elraktározva mindent, hogy majd legyen mire emlékezni a szürkébb és nehezebb napokon.