Első hét kipipálva

Meg lepipálva is. :) Többször is megfordult a fejemben a héten, hogy "mit is keresek én itt", ahelyett, hogy ülnék a strandon a padon, vagy ennék egy fagyit az utca végi fagyizóban. Többször is eszembe jutottak azok a csak ott átélt érzések és élmények. Teljes intenzitással jött minden vissza ilyenkor, és aztán hihetetlen vágyakozás fogott el, és legszívesebben kirohantam volna, otthagyva mindent, hogy visszamehessek. Bármennyi időt el tudnék ott tölteni, abban a lelkiállapotban, amiben voltam.
Azzal erősítgettem magam egész héten, hogy a kitartás gyümölcse lehet majd egyszer az is, ha megadatik, hogy bármikor, amikor kedvünk tartja, csak "leugorjunk a nyaralóba" egy kicsit kikapcsolni magunk körül a világot. Hagyni lecsitulni a mindennapok zsongását, és csak magunkra, egymásra figyelni.

Panasszal élek

Mondhat nekem bárki bármit, az, hogy július végén ilyen idő van, mint ezen a héten, az egyáltalán nem normális. Nálam legalábbis semmiképpen nem normális, mert fázni még ősszel és télen is nagyon utálok, de nyáron, annak is a legkellősebb közepén meg egyenesen kikérem magamnak.
Ráadásul egész héten fáj a fejem, csak olyan szünetek vannak, hogy esetleg jobban fáj, vagy kevésbé, optimális esetben az elviselhető kategóriába tudom sorolni.
Szerencsére a meteorológusok azzal biztatnak, hogy hétvégén visszatér a nyár. Úgy legyen.
Mert nyáron legyen nyár. Kánikulával. :)

Útelágazás

...avagy a vártnál is komolyabb mértékben kezdtem meg újra a dolgozós napokat.
Hétfő hajnalban tök gyanútlanul érkeztem meg az asztalomhoz, és nyitottam meg a levelezőprogramot, hogy a két hét alatt érkezett párszáz levél olvasásának nekikezdjek, és nagyjából képbe kerüljek arról, hogy mi minden történt, mibe kell becsatlakoznom. Haladtam szépen, aztán egyszer csak kikerekedtek a szemeim, mert egy addig számomra ismeretlen nevű kollégától kaptam levelet. Még ez csak hagyján, jó sokan vannak, akikről azt sem tudom, hogy léteznek. De a levél tartalma az igazán meglepett. Állásügyben írt, és kérte, hogy jelezzek vissza, érdekel e, mert ha igen, ekkor és ekkor várnak megbeszélésre. Miután az elképedésből összeszedtem magam, haladtam tovább, de csak ezen kattogtam egyfolytában. Felhívtam a főnökömet, megbeszéltük, amit kellett, majd visszaírtam, hogy igen, meghallgatnám, és ott leszek abban az időpontban, amit írtak.
Tegnap délután került sor a beszélgetésre. Egyszakos munkarendbe keresnek valakit egy babát váró kolléganő helyére (ezt sejtettem amúgy). Elmondták mi a feladat, mennyit tudnak érte fizetni. Majd rám bízták a döntést, azzal, hogy jelezzem nekik egy-két napon belül, hogy érdekel e a továbbiakban is.
Nem volt egyszerű délutánom és éjszakám. A fejfájásomon is csak növelt még a dilemma, hogy mit csináljak. Csábító a lehetőség, mert a munkakör nagyon tetszene nekem, ez mindenképpen mellette szólt. A fél nyolctól négyig dolgozás nem igazi csáberő, de persze, biztosan jó lenne.. tehát ez is mellette szólt. A fizetésem kevesebb lenne, de vajon megéri e többet keresni? Ez volt az egyik dilemma. A másik pedig, hogy valami megmagyarázhatatlan okból az ösztöneim azt súgták az első pillanattól, hogy "nem akarom". Nem tudnék konkrét okot mondani, hogy miért, egyszerűen csak ezt éreztem.
Este úgy feküdtem le, hogy fogalmam sincs. Sírtam a tehetetlenségtől, és a döntésképtelenségtől.
Ma reggel úgy mentem be, hogy délutánig végleg eldöntöm, akarom, vagy nem.
A főnököm nyolckor már ott volt, érdeklődő-aggódó arccal, hogy megtudakolja mi volt. Elmondtam, aggódott tovább, hogy vajon akkor most mi van? Azt mondtam, egyelőre több érv szól amellett, hogy ne menjek sehova, mint a megpróbálás mellett. Megkönnyebbült, és azt mondta, örülne, ha így lenne, mert nehezen pótolna. Jólesett.
Tíz után a másik főnököm is jött, és aggódó arccal tudakolta, hogy mi volt. Majd megkérdezte, hogy "De ugye nem mész el? " Eddigre biztos voltam benne, hogy nem. Amikor megráztam a fejem a kérdésre, egy "nagy kő zuhant le" sóhaj is elhagyta a száját.
Mielőtt hazajöttem, értesítettem azt, aki megkeresett, hogy nem kívánok élni a lehetőséggel.

Megkönnyebbülés volt kimondani. Innen vagyok biztos benne, hogy az ösztöneim nem csaptak be. Jobb lesz itt nekem, még ha néha nem is annyira jó. Az pedig külön jó érzés, hogy mindkét főnököm örül neki, hogy nem megyek át máshova, és mindketten hangot is adtak ennek.

Sosem állítottam, hogy normális vagyok.. a sorok olvasása közben biztos néha eszetekbe jutott, hogy mennyire hülye vagyok, amiért egy ilyen lehetőségre nemet mondok. De ez van. :)

Remélem azért a hét további része egyszerűbb lesz.

Ma nem megy

Nem csak a blogírás, de leginkább semmi sem. Olyan migrénem van, hogy még olvasni sem volt kedvem a kádban.
Lefekszem, hátha reggelre elmúlik, mer ez így nagyon gáz.

16

Azért olyan nagyon hihetetlen, hogy a fiam ünnepli ma a tizenhatodik születésnapját, mert még én is emlékszem arra, amikor én lettem ennyi. Így aztán eléggé felfoghatatlan, hogy az én gyerekem már ennyi idős. Hogy mikor telt el ennyi év, azt nem tudom, de nyilván menet közben.
Balázs szerint ő a kedvencem. Szerintem téved, de tudom, miért érzi ezt. Tény, hogy attól, hogy ő született először, egy kicsit más, mint a többiek. Meg attól is, hogy annyi mindenben egyformák vagyunk, és ettől eléggé egyhúron pendülünk. Amennyire apja külsőre, annyira én vagyok belül.
Tizenhat éve... egy pillanat volt. És azóta mennyi minden történt már. :)

És még folytathatnám a végtelenségig a fotókeresést, bár ahogy telik az idő, úgy lesz egyre nehezebb egy pillanatot megörökíteni az utókor számára. De ezek a pillanatok is megvannak azért.. idebent. :)

Megjöttünk

Ezt a tényt nem is olyan könnyű jelen pillanatban még feldolgozni. Azt gondoltam, hogy vagyok én mentálisan annyira erős, hogy menni fog majd az átállás, mint a karikacsapás. De vagy nem vagyok elég erős, vagy ez egy tök normális reakció, de nemhogy nem megy, mint a karikacsapás, de majdhogynem lehetetlennek érzem, hogy holnap hajnalban elmenjek dolgozni. A hatos lottóban reménykedtem még ma, merthogy tegnap az ötös sem jött be.. de sajnos ez sem, így nem tehetjük meg, hogy fogjuk magunkat, és csapot-papot itthagyva meg sem álljunk a Balaton-partig, hogy ott berendezkedjünk egy új életre.
Marad az, hogy szépen visszarázódunk a hétköznapokba. Nem lesz könnyű. De biztos nem lehetetlen, úgyhogy majd ezen is túlesünk.

Készült ma egy már-már hagyományosnak mondható családi fotó rólunk. Úgy döntöttem, hogy sem Balázs, sem én nem öregedtünk semmit, a fiaink viszont látványosan megférfiasodtak.

Utolsó este

Fura, de tényleg nem érzem most azt, hogy mennyire rossz nekünk, hogy vége a nyaralásnak. Biztos, hogy ebben benne van az is, hogy azért az idén nem panaszkodhatunk, mert a július nagy részét itt töltöttük. Azt nem mondom, hogy nagyon vágyom dolgozni menni. Sőt.. igazából most még otthon egy-két-három napot el tudnék képzelni, amikor pihenek. Najó, nyilván ott sem azt csinálnám, mert ott meg akkor, ha már otthon vagyok, biztos nekiállnék takarítani, vagy ilyesmi. De a nagy nyaralás végére az igazság az, hogy hullafáradt vagyok. Mármint fizikailag. Mert itt inkább gyalog mentünk mindenhova, mert az is a nyaraláshoz tartozik, így aztán napi sok-sok kilométer van a lábunkban, meg hát azért mégiscsak én vagyok az egyetlen nő a családban, aki- bár a fiúk besegítettek, amiben csak tudtak- csinált mindenfélét, amit otthon is.
És még azért holnap van egy erőltetett menet a hazaút előtt, mert a házat úgy hagyjuk itt, ahogy találtuk. Nem csináltunk nagy kupit mondjuk, meg hát nyilván menet közben is rendet raktunk, felmostunk, porszívóztunk, de mielőtt elmegyünk, makulátlan rendnek kell lennie. Egyszerűen csak azért, mert én azt úgy szeretem.
Az azért biztos, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk, amiért egy ilyen nyaralás megadatott nekünk, és azt remélem, hogy a fiúknak is örök emlék marad.