Régen mások sorsáról akartam írni, mert azt hittem, az az izgalmas. Ma már tudom, hogy a legnehezebb történet az, amikor a főhős (például én) megáll a konyha közepén a csendben, és megkérdezi:"és velem most mi lesz?"
Nem vagyok abban biztos, hogy valaha megszületik még az a könyv, amit tizenöt, húsz évvel ezelőtt terveztem. Természetesen, mint minden olyan vágyam, álmom, ami beteljesületlen maradt azért időről időre megjelenik, és próbál helyet találni magának. Ez is egy olyan, és a mostani útkereső időszak az életemben pont jó alkalom lenne ezt a régi álmot elővenni, leporolni, kicsit kifényesíteni, esetleg egy teljesen új helyre tenni, ahonnan másképp süt rá a nap, és kevesebb árnyék vetül rá. De csak porolgatom időnként, és pakolászom ide -oda, mert a sok évben, amíg inkább csak egy tök lelkiismeretes háttérmunkás voltam a saját életemben (és itt arra gondolok, hogy valaki, aki mindent és mindenkit segített, koordinált, nem pedig arra, hogy mintha ott sem lettem volna) a lelkem, és az a részem, ahol ez a képesség szunnyad valahogy meg is kopott.
Sokkal keményebb és gyakorlatiasabb vagyok már, mint valaha, sokkal kevesebb álmodozás jellemző rám. Felesleges dolgokra sem pazarolok időt és energiát, tök hétköznapi dolgokon gondolkodom.
A fentiek ellenére nem zárom ki, hogy mégis arrafelé változom majd, ami efelé visz, hiszen mégis egy olyan álom ez, ami gyerekkorom óta jelen van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése