Csütörtök

 Most éppen, amikor ezt írom, ott kéne lennem a Groupama arénában, és drukkolni a Trabzonspor elleni visszavágón. Az ilyen meccseket egyébként is különösen szerettem mindig, kellemes idő van, telt ház. Nézzük a tévén keresztül, és azért fel tudom idézni még az illatokat is, úgyhogy simán el tudom képzelni, hogy ott vagyok. 

Mint ahogy el tudom képzelni magam a nap bármelyik pillanatában akár Tenerifén az óceán partján, akár Cipruson vagy Máltán a tengerparton, vagy a Balaton mellett is. Minden hely olyan hely ezek közül, amivel kapcsolatban csak olyan érzések jutnak eszembe, ami jó nekem. Ha (vagy legyünk pozitívak, és mondjuk úgy, hogy amikor) egy nagyobb pénzösszeg landol a bankszámlánkon, habozás nélkül fogom ezeket az élményeket tovább gyarapítani. 

Egyébként nem tudom, hogy más országok lakosai milyen emberek, amit én láttam ezeken a helyeken, nagyon nagy többségében pozitív volt, de azt nem tudom megítélni hogyan viszonyulnak a saját országukhoz, de az nekem végtelenül szomorú tapasztalás, ahogy mi, magyarok kezeljük ezt a jelenséget a Balatonnál, a Velencei tónál és a Tiszánál is. (Általánosítok természetesen, és mindemellett tisztelet a kivételnek, mert van azért) Azt is értem, hogy sokan haragszanak is pl a Balaton körül kialakult túlárazásra (én is), és ez is hozzájárul a helyzet kezeléséhez, és semmiképpen sem segít. De amire ebből ki akartam lyukadni, az az, hogy nem tudom van e még ilyen nép, aki ilyen kárörvendve nézi, hogy a természeti kincseink, a turizmusunk van veszélyben, és (bár erre talán nem kerül sor) sajnos előfordulhat, hogy az unokáink már nem strandolnak majd a Balatonnál. 

Mindenkinek van (lenne) abban felelőssége, hogy a tőle telhető mértékben és módon segítsen, legalább ne fordítsunk hátat ezeknek a helyeknek amiatt, hogy már nem ugyanolyan, mint volt öt -tíz évvel ezelőtt. A helyi vendéglátóknak pedig abban, hogy kicsit áldozzanak a busás haszonból, mert néha kettőt hátra kell lépni annak érdekében, hogy utána többet lehessen előre lépni. 

De nem én leszek az, aki megtalálja a megoldást ezekre, ahogy az sem, aki meg tudja változtatni az embereket. 

Szerda

 Ez a hét eddig nagyon gyorsan telik. Igaz, a héten gőzerővel láttam neki az elmaradt feladataimnak. Így, hogy leginkább ezzel foglalkoztam, sikerült is jól ráhangolódni, és egymás után megcsinálni az összes témát. Eddig ez hiányzott, hogy normálisan végig tudjam gondolni, és ne kelljen mindig valami másra is figyelni. Nem is tudtam, hogy ennyire nyomasztott, hogy még lóg a levegőben, de ma, amikor az utolsót is feltöltöttem, egészen megkönnyebbültem. 

Mondjuk szárnyakat nem kaptam a megkönnyebbüléstől, mert délután itthon már semmihez nem volt kedvem és energiám, de minden nem lehet azért tökéletes. 

Napok óta van bennem egy érzés, hogy úgy szeretnék valamit. Arról fogalmam sincs, hogy mi ez a valami, remélhetőleg azért valahol rábukkanok majd hamarosan. 

Nem tudom

 Nem emlékszem rá, hogy mikor vártam olyat, hogy végre gyógyszert szedhessek. Biztosan volt pedig már ilyen, például amikor a lábammal szenvedtem. De ez az örökös huzavona saját magammal most már végképp kicsinál. Hol lever a víz, hol fázom. Hol nem tudok aludni, hol bármikor, bárhol sikerülne. Vagy feszült vagyok, vagy teljesen közönyös. Szerintem mimdenf kipróbáltam, ami orvos nélkül lehetséges, épp csak a piócás ember maradt ki. De talán már csak a szeptembert kell kibírni, és megérkezik a megoldás. Nagyon várom. 

Hétfő

 Gondolom abban nincs semmi meglepő, ha azt mondom, hogy semmi kedvem nem volt reggel dolgozni indulni. Egy csomó sokkal jobb programot is el tudtam volna képzelni ezen kívül. Na de ez van, ezt kell szeretni.

Egyébként semmi extra történés nincs, minden rendben, mindenki teszi a dolgát. Mondhatnám úgy is, hogy meglehetősen unalmas nyár vége ez..

Vasárnap

 És el is érkezett a hosszú hétvége utolsó napja. Délelőtt nagyon nehezen vettem rá magam, hogy egyáltalán nekiálljak bárminek is. Pedig egyébként én szerencsés vagyok, mert amit az asztalra teszek, azt megeszik. Jó, nyilván nem olyat főzök, amit nem szeretnek, és igyekszem tekintettel lenni a mindenféle igényekre is. Végül azért lett ebéd, és mindenki jól lakott. Ebéd után a fiúk fát pakoltak, én meg nekiláttam a mindenféle apróságnak, amit halogattam napok óta, de meg kellett csinálni. A hűtőben kellett rendet tenni, a a fürdőt kitakarítani, felmosni, port törölni. Hát olyanok, ami mindenhol minden héten ott van az elvégzendő feladatok listáján. Megcsináltam mindent, most egy pár napig mondjuk, hogy rendben lesz. Vagy legalábbis elfogadható állapotú. 

Azt kicsit sajnálom, hogy nem mentünk sehova, még ha egyébként jó itthon is lenni, és megcsinálni amit kell, vagy ücsörögni. 

Próbálok megbarátkozni azzal, hogy most ilyen időszak jön, amikor a hétvégék kissé unalmasak lesznek, mert nem lesz meccs, ahová megyünk, és mindenki nehezen lesz mozdítható bárhová is, mondván, jajj, hadd pihenjünk már. Pedig annyi helyen nem voltunk még, és annyi mindent nem láttunk még. De nem akarok mindig én lenni az elégedetlen meg a duzzogó, úgyhogy csemvsm maradok, és majd, amikor úgy adódik, akkor örülök annak, ami épp lesz. 

Szombat

 Ma végre mindenki itthon volt egyszerre. 

Patrik szegény nagyon megjárta szerda este. Az egyik buszmegállóban várta az éjszakai buszt, amikor egy rolleres elütötte. A kezét nagyon csúnyán lezúzta több helyen is, a tenyerén is van egy jó nagy seb. Megütötte a bordáját is, mert a rolleres ráesett. Nem néz ki épp a legjobban emiatt, de még így is hálásak lehetünk, hogy ennyivel megúszta, és nem lett nagyobb baj. Azt hagyjuk is, hogy a rolleres is otthagyta segítség nyújtás nélkül, de a buszon sem kérdezte meg senki, hogy esetleg szüksége van e valamire. 

Könyves péntek

 Erre a hétre megint kettő is jutott, most éppen ilyen termékeny időszakom van ebből a szempontból. Volt ez már másképp is az idén, még ki tudja... még lehet, hogy lesz is. 

Szerettem ezt a könyvet, pedig nem hiszem, hogy az írónő fő műveként lehetne említeni. De még ha írt is ennél jobbat, akkor is ez egy olyan szépen megírt tisztelgés a kávéház előtt, amit már csak emiatt az érzés miatt is érdemes elolvasni. Emellett több emberi sorsot is figyelemmel kísérhetünk, akiket természetesen a kávéházban töltött idő köt össze, pedig mindannyian teljesen más személyiségek, más anyagi körülmények között élnek. Jó volt lelassulni esténként ebben a világban, kellemes olvasmány volt. 

Ez a könyv elég érdekes volt abból a szempontból, hogy olvasás közben többször is megváltozott a véleményem róla. Rögtön az elején felhúztam magam azon, hogy milyen hülyeség már gyakorlatilag az első oldalakon elárulni a titkot, hogy aztán utána meg úgy tegyünk, mintha nem tudnánk. Emiatt a könyv első harmadában nem szerettem olvasni, és semmi nem volt szimpatikus benne. Sem a történet, sem a főszereplők..aztán valahogy mégis közel került hozzám, még ha annyira nem is, hogy mondjuk szívesen olvasnám újra, vagy sajnáltam volna, hogy véget ért. De egészen tanulságos és érdekes volt abból a szempontból is, hogy egy közös titok mi mindent művel két ember lelkével, kapcsolatával, hogyan hat az életükre. Szóval végül azért értettem, hogy miért is tudatta rögtön az elején az írónő velünk ezt a dolgot, egészen más hatása lett volna mindennek, ha megfordítja, és csak a végén derül ki. Az egy másik könyv lett volna. Összességében tetszett, és sokféle gondolatot indított el bennem.