Hétfő

A héten helyettesítem a kolléganőmet, így másik műszakban dolgozom. Nem ugyanazokkal az emberekkel vagyok együtt, akikkel szoktam napi nyolc és fél órában, hanem azokkal, akikkel csak sokkal kevesebbet találkozom. Azt nem mondom, hogy nem furcsa, de lehet, hogy néha jót is tesz egy kis változás. Úgyis úgy bele tud ragadni az ember egy-egy helyzetbe, és belekényelmesedik mindenbe, hogy jót tesz egy kis felfrissülés. Na, azt azért nem mondom, hogy sok ilyen legyen, de most (legalábbis ma) éppen jó volt. :)

Patrik első munkanapja jól telt. Van saját email címe, ami jól néz ki, a címjegyzékben ott vagyunk egymás alatt mi hárman. Teljesen jó ez a jövőre vetítve, legyen majd még így pár év múlva is. Letesztelték az angol tudását is, segített levelet írni angolul, konferenciához keresett segédanyagot, iktatott, ilyesmi. És elfáradt.. úgyhogy remélem, ezentúl nem fog cikizni, ha délutánonként majd' leragadnak a szemeim. Az meg amúgy nagyon jó volt, hogy amikor mentünk Balázzsal kajálni, megjelent a büfében ő is. :) És olyan felnőtt abban a környezetben, sokkal inkább, mint bárhol máshol eddig.

Sajnos

Lehet, hogy én vagyok ebben az országban az egyetlen, aki ma délután nem a megkönnyebbüléstől sóhajtott fel, amikor már látszott, hogy érkezik az eső.
Amellett, hogy megfájdult a fejem, meg az összes végtagom is egyszerre, nekem az jutott eszembe, hogy nemár.. lehet, hogy akkor itt és most búcsút is inthetünk az igazi nyárnak (nekem az igazi nyár az teljesen egyenlő a kánikulával), és majd innentől megint jönnek a kardigános reggelek és esték, és aztán kettőt pislogunk, és már itt is lesz az ősz.
Afelől ezen a nyáron teljes bizonyosságot szereztem, hogy az én üzemi hőmérsékletem harmincöt fok környékén van. Akkor teljesen jól tudok működni, nem fáj semmim, és az olyan jó érzés.
Na mindegy, hát így jártam. Születhettem volna Afrikába is, és élvezhetném a meleget.

Holnaptól Patrik is dolgozni fog, így neki a mai nappal véget ért a nyári szünet. Egészen augusztus 31-ig megy. Bevallom, én még nyár elején megpróbáltam lebeszélni. Nem a munkától féltem, hanem inkább azt szerettem volna, ha addig, amíg megteheti, élvezi a gondtalan nyarat. De nem hagyta magát, mert ő pénzt akar keresni. De legalább olyan helyre sikerült mennie, ami remélhetőleg hasznára lesz majd a továbbtanulási terveit illetően (vagy megerősíti benne, vagy inkább eltántorítja majd). Kíváncsi leszek rá, hogy milyen lesz neki, bár majd csak este találkozunk. Még jó, hogy van már telefon is a világon. :)

Amit utálok a nyárban

Azért egy dolgot én is utálok a nyárban. Egyetlenegyet. De azt nagyon. Mondjuk szerencse, hogy mindig csak így a nyár vége felé (tudom, nem úgy néz ki, de attól még sajnos így van) kell mindig szembetalálkozni vele. És igaz, nem is közvetlenül, hanem csak közvetve vagyok érintett, mert nem én vagyok allergiás a parlagfűre, hanem Balázs.
Minden évben annyira drukkolok, hogy most már ne jöjjön elő, történjen csoda, és legyen úgy, hogy az idén már majd nem virágzik, nem okoz senkinek sem gondot, és Balázs sem fog tüsszögni, könnyezni, orrot fújni, és nem kell ilyen szörnyű közérzettel tölteni a napjait.
Az idén még pluszban drukkoltam a klíma miatt, hogy hátha majd ez annyit segít, hogy legalább idebent nem gyötri, mert tavaly is úgy volt, hogy amikor dolgozni volt, akkor tök jól volt. De úgy látszik, hogy az idén is hiába drukkoltam, hiába reménykedtem, mert ma délután egyik pillanatról a másikra elsöprő erővel tarolt az allergiás roham. Az első pár tüsszentésnél még nem is gondoltam rá, de úgy a harmadik orrfújásnál már gyanús lett... És persze, azóta sincs megállás.. :(
Majdnem úgy vagyok most, hogy örülök, hogy holnap megy dolgozni, mert legalább az ott töltött időben biztosan jól lesz.
Csak találnának ki már valami csodaszert.. vagy irtanák ki az összes parlagfüvet. (tudom, abban semmi üzlet sincs)

Kihívás teljesítve

Időközben rájöttem, hogy nem vasárnap kell nekem erről írnom, mert a munkaidőmre szólt a kihívás, nem másra, az meg másfél órával ezelőtt letelt erre a hétre. És.. tádáám.. teljesítettem a kihívást, szépen összegyűlt a fiókomban öt darab másfél literes üres palack ebből:

Oké, lehet legyinteni, hogy ez is valami? Napi másfél liter vizet meginni egy nyolc és fél órás műszak alatt? Azért akik ismernek engem, azok tudják, hogy ez nálam teljesítmény a javából. :) Bent a raktárban a kánikula ellenére is abszolút olyan volt a hőmérséklet, ahol egyáltalán nem volt melegem, úgyhogy nem éreztem azt, hogy olyan nagyon szomjas lennék. De elhatároztam, hogy a héten, ha törik, ha szakad, lenyomom ezt a másfél litert. És most büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam, mert volt olyan nap, amikor a hányinger kerülgetett az ivás gondolatára is, és meg kellett egy kicsit erőszakolnom magam, hogy attól még tegyem meg. :) 

Jövő hétre más kihívást szánok magamnak (még nem tudom mit), de igyekszem azért ezt is megtartani, hátha sikerül beépítenem őszig az életembe, és ha igaz, amit olvastam már erről a témáról több helyen, egy idő után sokkal több folyadékot fog igényelni a szervezetem is. De azért, hogy ne undorodjak meg, jövő héten inkább a lime-narancs-grapefruitos verziót vetem be. :)

Voltak

Voltak ötleteim többféle bejegyzésre is, de mire este lett, addigra valahogy már egyikhez sincs igazán kedvem. Mondjuk úgy leginkább semmihez sem, várom, hogy holnap este legyen, és vége legyen a hétnek. Pedig amúgy nem volt ez rossz hét egyáltalán, sokkal kevésbé fárasztó, mint amikor hajnalban kell kelni, csak még mindig hiányzik az, hogy azt csinálhassam, amihez kedvem van. Például tök jó lenne, ha mondjuk este hétkor megtehetném, hogy akkor most felállok, és hazajövök, mert mára ennyi bőven elég is volt. :D
Arra meg sehogy nem jöttem rá, hogy hogy lehet az, hogy egyik pillanatról a másikra eltűntek a benti levelezőmből azok a címek, akiknek már valaha írtam levelet, és most nem elég, hogy beírom a kezdőbetűket, hanem mindenkit meg kellett keresnem egyesével. Remélem, hogy ez csak valami furcsa és bosszantó mai probléma volt, és holnapra már nem ilyen lesz.

És sürgősen be kell szereznem egy párnát, mert már megint kezdődik ez a nyakfájós dolog.

Felnőnek

Csak kapkodom a fejem, és próbálom teljesen fel is fogni, hogy itt bizony kérem, tényleg az van, hogy a fiúk kétharmada végérvényesen elkezdett abszolút önálló életet (is) élni. Oké, hogy épp múlt héten történt, hogy Patrik hivatalosan is felnőtt korba lépett. Mindezt egy igen felnőttes cselekedettel is megünnepelte (és itt nem a múlt szombati bulira gondolok), mert már napokkal ezelőtt közölte, aztán ma végre is hajtotta. Elment vért adni. Csak úgy fogta magát, és ment. Én meg csak pislogtam, hogy hát nahát.. nem mertem fennhangon még aggódni sem, mert az milyen ciki lenne már, hogy ő felnőtt, én meg picsogok, mintha még kisfiú lenne, de azért megkértem, hogy ha esetleg nem érne haza, amíg még itthon vagyok, azért tegye meg, hogy rám csörög. Csak hogy tudjam, minden rendben. Jó fej, mert ugyan haza is ért, de amint végzett, már írt is messengeren, hogy minden oké, és nem is volt egyáltalán szörnyű.
Hazaért, és egy pillanatra azért még előbukkant belőle az a régenlátott kisfiú, amikor közölte, hogy na, most azonnal szabadítsam meg attól a kötéstől, amit a kezére tettek, mert az aztán annyira szoros, hogy majd attól lesz rosszul. Átkötöttem, és mire én felöltöztem, hogy munkába induljak, ő már ebédelt.

Kicsit nehezményezte, hogy nem kapott első véradásért emléklapot, vagy ilyesmit, mert örült volna neki, de úgy láttam, nem csak mi vagyunk büszkék rá, amiért ilyen, amilyen, hanem ő maga is büszke magára. (ezt onnan tudom ilyen biztosan, hogy a facebookon is megosztotta ezt a képet, és ő nem az a posztolgatós fajta gyerek.. csak azt, aminek súlya van)

Erik pedig ma sportorvoshoz ment. Ő, egyedül. Akiről ez tavaly ilyenkor még abszolút elképzelhetetlen lett volna, minimum négyféle változata lett volna, hogy ki kísérje el, és hogy miért nem tud ő oda egyedül menni. Ma már ez nem is kérdés. Nekem eszembe sem jutott, hogy a Taj kártyája is kellhet, szépen el is felejtettem odaadni neki, de neki még annyi esze is volt, hogy elkérte azért a számát, minden eshetőségre felkészülve. EKG-t csináltak, amitől egy-két évvel ezelőtt biztosan rögtön leugrik a vizsgálóasztalról is félelmében, de ma mi sem volt természetesebb. A sportorvos után még vett maguknak pizzát vacsorára. Ezt is már tegnap kigondolta, és pénzt kért rá, gondosan ügyelve arra, hogy megkérdezze az öccsét is, és a bátyját is, hogy ki milyet kér majd. :)

Nagy szerencse, hogy itt van még Roli, aki tegnap bunkit épített a szobájában, és azt tervezte, hogy ott fog aludni. Legalább biztos lehetek benne, hogy azért maradt itt még gyermetegség. :)

Kicsit szomorkás

Most érzem csak igazán, hogy miért is van akkora jelentősége mindig a nyaralásoknak. Csak és kizárólag az az időszak olyan az életünkben, amikor biztosan kikapcsolunk, biztosan élményeket gyűjtünk. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, valahogy mindig úgy alakul, hogy az év többi részében alig van egy-egy nap, amikor egyáltalán lehetőség adódik ilyesmire. Persze, azért törekszünk rá, hogy eljussunk ide-oda, de amikor valamelyikünk hat napot dolgozik egy adott héten, akkor nem feltétlenül arra vágyik az egyetlen szabadnapján, hogy bárhova is menjen. Így meg nehéz, mert Balázsnak a nyár ilyen időszak, nekem az ősz és a tél, de nemritka, hogy a tavasz elejébe is belecsúszik. Meg persze Balázsnál is vannak bőven ilyen hetek szétszórva egész évben, az enyém kiszámíthatóbb, az övé kevésbé. Nincs ez így jól, de pénzből élünk, pénzt meg a munkánkért kapunk, így aztán el kell ezt fogadni, lehetőleg úgy, hogy ne folyton arra koncentráljunk, hogy mi maradt ki, hanem hogy mi minden más jut így. Mert más dolgok meg azért vannak.
Rosszabb napjaimon semmivel sem vagyok elégedett, és nem motivál egyáltalán a fizetéspapíromon szereplő összeg sem. Ezeken a napokon újra azt akarom, hogy olyan legyen minden, mint régen, és bármikor, amikor kedvem szottyan, akkor nekiálljak sütit csinálni, vagy épp napközben a kanapén heverve kiolvasni egy könyvet.
Jobb napjaimon persze örülök az összes előnynek, ami azzal jár, hogy nekem is ilyen munkám van, és hálát adok a sorsnak, amiért ilyen lehetőséget is adott.

Ma az a fajta hangulat van rajtam, amit sorolhatok a rosszabb napok közé, mert egyfolytában arra vágytam, hogy menjünk, és üljünk a kikötőben, várjuk a hajókat, esetleg igyunk egy pohár bort, vagy együnk egy nutellás-banános fagyit, és semmi más gondunk ne legyen, minthogy mennyi szúnyog van. :)

Holnap nyilván másképp lesz. Mindig van másképp, és mindig képes vagyok arra, hogy azon a másik szemüvegen keresztül nézzem a dolgokat. :)  Amúgy is nemsokára megint megyünk nyaralni majd. Olyan gyorsan el fog telni az idő.