Ha megkérdezitek, hogy bánom e, hogy ma itthonról néztük a meccset, és nem mentünk hajnalban dolgozni, hogy aztán kapkodva összekészüljünk, és legalább másfél órán keresztül tegyük meg az egyébként ötven perces utat, akkor határozottan az a válaszom, hogy igen. Nem csak azért, mert láthattunk volna egy négy gólos győzelmet, hanem mert élőben láthattuk volna ezt is.
Még a tévén keresztül is megkönnyeztem, amikor pályára lépett ez a 16 éves fiú. Akkora üdvrivalgást kapott, hogy öröm volt hallani. Az ilyen pillanatok örökre beégnek mindenkibe.
Egyébként azért nem mentünk, mert nem volt kedvünk kapkodni, meg fázni, meg ilyenek. Mostanában kicsit lusták vagyunk, kicsit mindenkinek rossz kedve van, de senki nem is vallja be magáról, hogy valami baja van, még akkor sem, ha kérdezik. Na de majd csak lesz ez jobb is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése