Súlyos

Lassan megérkezem magamban oda, ahova igazából már réges rég el kellett volna jutnom. Sőt, miután valami olyasmi rémlik, hogy már voltam is ott, kicsit értetlenül és rémülten nézem az utat, ami ide vezetett, ahol még most vagyok.
Tudom magamról, hogy nem vagyok egyszerű eset. Sosem voltam az, és emiatt volt az, hogy már gyerekként is vagy nagyon népszerű voltam, vagy senki nem állt szóba sem velem. Nem tűntem ki soha a tömegből a szépségemmel, vagy az eszemmel, egészen átlagos és hétköznapi lány voltam. Ami talán mindig az enyém volt, és hiszem, hogy soha, senki el nem veheti tőlem, az a szívem. Mert az jó nagy. Talán túl nagy is, és ezért tartok ott, ahol. Mert a nagy szívem miatt mindent egészen csinálok. Teljes lényemmel jelen vagyok mindenhol, minden energiámat oda fordítom, ahol épp jelen vagyok. Az, hogy vannak közegek, ahol ezek az energiák egy pillanat alatt tűnnek is ki belőlem, mert úgy szipkázzák azok, akiknek szükségük(?) van rá, nem nagyon tűnt fel. Hiszen az a nagy szívem azt gondolta, miért is ne segíthetnék bárkinek akármiben amiben lehetőségem van?
Nagyon sok csalódás juttatott el oda, hogy képes legyek legalább nemet mondani. A szívem viszont továbbra is sajog minden ilyennél, hiszen sokkal természetesebb lenne segítő kezet nyújtani, ott lenni, megtenni. Na, és itt van valahol az egésznek a kulcsa. Mert úgy jártam, hogy mivel mindent egészen csinálok, hát ezt is sikerült. És valahogy ez a sok, apró sajgás nyomot hagyott, és elkezdett terjedni. Szépen összekapcsolódtak, alkottak egy-egy nagyobb lyukat, ahonnan máris kihullottak dolgok valahova, a semmibe. Én meg hagytam. Mert képtelen voltam rá, hogy megtaláljam az arany középutat.
Azt nem mondom, hogy most már tudom, hol van, mert még mindig nem. De talán még időben vagyok ahhoz, hogy ismét és újfent változtassak valamin, ami nem működik jól. Egyértelmű jelei vannak, hogy nem jól csinálom a dolgaimat, hiszen minden, amihez kell a jelenlétem fizikai fájdalommal jár (szó szerint). Ez is végigkísér, és még ha nem is tudatos a szó igazi értelmében, mégis én kell, hogy okozzam magamnak, hogy szépen építgetem le magam testileg is, ha nem jól működök.
Bevillant ma magamról egy kép. Rég volt már, de mintha most lenne. Hasonló tüneteim voltak, mint mostanában is (amikről szándékosan nem írok), csak akkor még alig egy évvel voltam idősebb csak, mint amennyi most a legidősebb fiam. Orvostól orvosig jártunk, naponta injekcióztak sokféle injekcióval, mégis ültem a sötét szobában, és potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. Akkoriban meglebegtették, hogy talán gyerekem sem lehet soha, annyiféle bajom volt. Szóval ma láttam magam így, és megijedtem, hogy ha így folytatom, akkor megint eljuthatok oda. És ezt nagyon nem szeretném.
Meg kell tanulnom úgy élni, hogy helyén kezeljek mindent. Balázs már megmondta rég, hogy meg kell tanulnom priorizálni. De azt nem mondta, hogy azokat a dolgokat is, amik csak odabent működnek.
Azt gondolom, igazán nem ezt érdemlem magamtól, hogy így bánjak magammal. Szemmel látható minden belső gyötrelmem, az arcom igazi tükre a lelkemnek. Ráncok, fénytelen bőr, fura tekintet. Pedig ez nem én vagyok. (és még a csontjaim is szúrnak)
És tudjátok, miről jutott ez az egész eszembe? Azon gondolkodtam, miután fejben a sokadik karácsonyi ajándék verziót tervezgettem, hogy tulajdonképpen nem mindegy, milyen értékben és mi van ott a fa alatt, mikor egész évben karácsony van? Nyálas, nem nyálas, én nem bánom, de szerintem a gyerekeimnek is egész évben ez van. Hiszen megkapnak mindent, amit szeretnének. Na nem, a toronyórát lánccal nem (meg egy csomó minden mást sem), de ésszerű határokon belül mindent. Az a minimum, hogy akkor, ha már ekkora mázlista vagyok, hogy egész évben karácsony van, mert minden nap van, aki szeressen, akkor megemberelem magam, és visszaérkezem  a helyemre.
Ehhez most még szükségem van egy kis időre. De az, hogy ma délután óta úgy tűnik, hogy az idén már csak öt napot kell dolgoznom, sokat fog lendíteni az ügyön. :)