Nem írtam róla akkor, csak megemlítettem, hogy történt valami. Azóta azért motoszkál bennem a gondolat, hogy mégis írnom kell róla, hogy meghalt az ember, aki a születési anyakönyvi kivonatomban az apám neve rubrikában szerepel. Kicsit furán éreztem magam még én is, de a hír egyáltalán nem rázott meg. Azok, akik tudták, ki-ki a maga vérmérséklete/élettapasztalata alapján ítélték meg azt, hogy rajtam semmit nem lehet látni. De ugye elmész a temetésre?-kétdezték többen is, azzal a kijelentéssel megtoldva, hogy mégis tartozom neki ezzel.
Lehet, hogy sokan azt fogják gondolni, hogy nem volt helyes részemről távol maradni, de az én apám 32 évvel ezelőtt meghalt már. Akkor, amikor azt a kijelentést tette, hogy ha nem tudok az ő elvárásainak megfelelni, akkor többet nem kell mennem. 15 éves voltam, éppen túl az ő távozása és a válásuk okozta testi-lelki nyomoron, kórházi kezeléseken, pszichológuson, pszichiáteren. Az akkori énem még nem tudatos döntést hozott a saját érdekemben, díjjal inkább volt sértődött dac. De soha többé nem voltam fontos. Sohasem volt kérdés, nem volt semmiféle beszélgetés, vagy bármi, amit az ember megtesz a gyerekéért.
Egyetlen alkalommal sajnáltam őt, amikor a húgom esküvőjén a gyerekeim nem tudták ki ő. Adtam lehetőséget,hogy velük kapcsolata lehessen, hogy ha nekem nem is volt az apám, nekik nagypapa lehessen. Ezt a lehetőséget sem akarta, és pár próbálkozás után a gyerekek már nem akartak vele találkozni.
Nem éreztem, hogy a mi kapcsolatunk olyan lett volna, ami miatt el kell őt búcsúztatnom ebből a világból. Természetesen azóta már eljutott hozzám, hogy ki mindenki "vett a szájára" emiatt.
Nincs bennem semmi érzelem iránta, már nagyon régen nem fáj, hogy úgy dobott el, mint egy használt zsebkendőt. Es nem értem, mások mit nem értenek ezzel kapcsolatban.
