Tudom én

 Van egy csomó nagy igazság, amit az ember tud, vagy másoktól tud meg. Olyankor meg is állunk egy kis időre, átgondoljuk, bólintunk egyet, vagy biccentünk, hogy aztaa, ez milyen igaz, vagy hogy aztaaa, nekem is ezt kéne kipróbálni/megcsinálni. Aztán a pillanat elmúlik, és tovább sodor a saját valóság, amibe nem feltétlenül fér bele komfortosan az a másik igazság. A nem komfortos dolgokat meg ki szereti, ugye? Másnak a cipője nem kényelmes, szorít, vagy lötyög még akkor is, ha annak a másnak a lábán olyan jól mutat. 

Azt veszem észre magamon, hogy van egy csomó igazság, amiről tudok, és lehetne az enyém is, de csak kósza gondolatok maradnak. Sosem voltam az a valaki, aki saját magáért megtett olyan dolgokat, amik másokban ellenérzéseket váltottak ki. Még csak olyan ruhát sem veszek fel soha többé, amire valaki olyan megjegyzést tett, ami nekem nem esett jól, vagy nem erre számítottam. Sosem harcoltam a férjemen és a gyerekeimen kívül senkiért és semmiért. Annyi mindent hagytam elhitetni magamról már gyerekként is, hogy igen, bőven lenne min dolgozni magamon. De nem teszem, mert még attól is tartok, mi lehet utána. Szóval jól van ez így, pedig dehogy van jól. 

Voltam ma a háziorvosnál, végre megmutattam neki a csontsűrűség mérés eredményét. Mit mondjak? Simán rávágta, hogy hát ez jó ... lett. És nem, nem vettem tőle rossznéven, mert csak egy tök őszinte reakció volt. Kért ő is laborvizsgálatot, mert mindenképpen kezelni kell, az eredménytől függ, hogy ő is tudja, vagy kell hozzá reumatológus is. 

Hétfő

 Meglepő módon ma esőre ébredtünk. Lehet, hogy ez csak nekem volt meglepetés mondjuk. Igaz, nem böngésztem az időjárás előrejelzését a hétvégén. 

A mai nap legjobbja abszolút az volt, hogy korábban jöttem haza. Aztán a második legjobbja az volt (és egyben egy régóta halogatott dolog is letudva), hogy voltam masszázson. Ez most az a fajta volt, ami nem csak kellemes pillanatokat okozott, de ezt tudtam előre. 

És ez a mai is egy ilyen végtelenül semmitmondó és unalmas poszt. Mégis át kéne gondolnom újra ezt a minden nap írok dolgot. 

Vasárnap

 Ma sem történt semmi extra, csak ilyen teljesen átlagos itthoni nap volt. Nem váltottuk meg a világot, csak a saját kis világunkban maradtunk. Abban volt ebéd készítés, aztán kisebb takarítások, Forma 1, magyst kupa, La liga és Premier Legue meccs is. 

Egy baj volt csak ezzel a mai nappal: túl hamar véget ért. 

Szombat

 Még úgy is, hogy ezen a héten csak három napot dolgoztam jól esett ma reggel, hogy nem kellett korán kelni, és munkába indulni. Az kevésbé volt jóleső érzés, hogy Balázs meg pont ma ment, de mondjuk tudtam ezt előre. És éppen emiatt terveztem be mára, hogy könyvtárba megyek. (Meg azért, mert tegnap Patrik is itthon volt, meg az eső is esett). Úgyhogy délelőtt voltam a könyvtárban. És milyen jó, hogy tegnap Timivel viberen Colleen Hoover könyvekről beszéltünk, mert ma megnéztem, és találtam kettőt is, amit még nem olvastam. 

Ezen kívül még mindenféle szokásos hétvégi dolgot csináltam, főzés, mosás, sütő takarítás, mert csirkét sütöttem, és jól telefröcsögte. Az egyébként a mai nap nagy tanulsága, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen húst vesz az ember. Ma csak a jóval drágább tanyasi csirke volt a boltban, azt sütöttem meg. Egészen más íze volt, és egészen másképp is sült. Az mondjuk elég gáz, hogy nem ez az alap minőség. 

Az, amit ma Gyurkó Szilviától hallottam a gyermekvédelemmel kapcsolatban a sajtótájékoztatón nagyon felkavart. El fogom olvasni a 200 oldalas tanulmányt is, bár nagy eséllyel ki fog készíteni. 

Könyves péntek

 

"Egyesek maradnak, mások mennek. És vannak olyanok is, akik feladják." 

Ez a harmadik könyvem az írónőtől, és ez volt a legnehezebb. Nem olyan értelemben, hogy rossz lenne, vagy unalmas, hanem annyira más, mint bármi, amit tőle olvastam. De megkockáztatom, hogy a mostanában olvasott könyvek közül ez volt az, ami úgy okozta a legtöbb fejtörést, hogy közben tulajdonképpen nem is tűnt ez annyira fel. Mégis folyamatosan ott motoszkált a gondolataimban. Nyilván azért is, mert annyi mindenben lehet azonosulni a főszereplőkkel, annyi minden ismerős a saját életemből is. De sokkal inkább az a titokzatos valami volt, amire már az elején utalás van, mégis csak a legvégén derül ki, hogy hogy is ér össze végül a titokzatosság és a trió története.

Én azt gondolom, az írónő olyan csodálatos stílusban ír, annyira tudatosan építi fel a történeteit abból a szempontból is, hogy milyen hatást szeretne elérni azzal, ahogy alakítja az eseményeket, hogy érdemes mindenkinek időt szánni arra, hogy elolvassa a műveit. Ezt is. 

Milyen igaz

 És milyen nehéz is. 

De az életünk nem csak (játék és mese) folyamatos változás, hanem folyamatos tanulás is. Minden életszakaszban tanulunk valamit, és minden életszakaszban el is hagyunk az előzőleg tanultakból valamit. Ami talán nem is kevésbé fontos, de éppen akkor már kevesebb szükség van rá. 

És talán emiatt van az, hogy a nagymamák/nagypapák olyan bölcs türelemmel vannak, gyakorlatilag elnyűhetetlennek tűnő idegrendszerrel és türelemmel. Pedig valószínűleg csak tudják már, amit kell, és megszabadultak mindentől, ami már nem szolgál. Megtanultak életül. 

És újra munka

 Nem tudom miért reménykedem mindig abban, ha pár napig nem dolgozom, hogy majd valami változásra megyek vissza, mert sosem történik ez meg. Legalább esélyt azért szoktam adni a dolognak, de persze semmi okom rá. Úgyhogy ezen a téren minden változatlan. 

De ma eszembe jutott, hogy amúgy nagyon idegesítő az, ami az elmúlt években trend lett a Facebookon, hogy mondjuk van egy süti vagy kaja kép, és oda van írva, hogy recept kommentben. Hát ne már...hogy mindenért kattintani kell, és még újabbat kattintani. Értem, persze, hogy ezek a kattintások hozzák a bevételt, de idegesítő. 

A mai kihívásom majdnem elmaradt, de az utolsó pillanatban mégis rendbe raktam az éjjeliszekrényem fiókját. Ez is valami.