Dius gondol... mit is?
A sorozat harmadik része. Igazából ami az első két könyvben még tetszett, az mostanra kicsit unalmas, és ha nem döntöttem volna el, hogy elolvasom az összes részét, akkor már nem is tenném meg.
Azzal egyébként semmi baj, ahogy meg van írva, az írónő stílusa és író készsége is rendben van szerintem, csak maga a történet vett olyan irányt, ami épp nem szimpatikus nekem. Érdekes egyébként, hogy a főszereplő fiú inkább negatív karakter, mégis szimpatizálok vele.
Van a héten ez az érdekes hullámvasút érzés bennem. Hétfőn és szerdán teljesen más volt megélni a munkanapot, mint kedden és ma. Egészen látványos minőségi különbséget jelent olyan emberekkel lenni egész nap, akik keresik a fejlődés lehetőségét, mint olyanokkal, akiknek ez eszébe sem jut. Úgy tekintek erre most, hogy amúgy milyen jó, hogy legalább néha a másik perspektívából is szemlélhetem ezt.
A világban zajló események nem azok, amik okot adnak a bizakodásra, de reménykedem benne, hogy azért mégis majd valakinek megjön az esze. Az, hogy statisztikai vagy történelmi szempontból nem ez az emberiség legnehezebb időszaka, lehet, hogy így van, csakhogy az én életem most van, és így másképp értékelem a jelent. Kis porszem vagyok ebben a gépezetben, a magam egyszerűségében nem is értem, hogyan lehet még mindig területekért és hatalomért harcolni, amikor ennél sokkal fontosabb dolgokra is fordíthatnák ezt az energiát. Na mindegy.
Az viszont tök jó, hogy már úgy jövünk haza délutánonként, hogy még süt a nap, és még hazaérkezés után is tök sokáig így van.
Ma megint ilyen projektes nap volt, csak na a másik raktárunkban voltunk. Ehhez nekünk kellett Üllőre menni, de nem bántuk egy kicsit sem. Egyébként sem fordul elő túl gyakran, hogy megnézhetjük a másik raktárat. Most ezt bepótoltuk, és tök jó volt látni. Reggel még megcsináltam a napindító feladatokat, aztán visszaérkezés után még átnéztem a leveleimet, meg megcsináltam pár apróságot, és aztán jöttünk is haza.
Most, hogy már napközben tök jó idő van, megint elkezdtem magamnak ilyen vékony dzsekit keresni, eddig sikertelenül. Ahol találtam olyat, ami nem ez a rövidített fazonú (vajon sokáig marad még ez divatban?), ott nem volt a méretemben. Egyébként ugyanilyen problémáim vannak pulcsi vásárlás kapcsán is. Szerintem nincsenek túlzó elvárásaim, de azt nem szeretem, ha egy pulcsi, vagy kardigán, vagy kabát nem ér a derekam alá.
Most még nézem a Kazincbarcika - Fradi magyar kupa meccset. Most teljesen megnyugtató öt gólos előnyünk van, már nem nagyon kell hajtani.
Bea tippje telitalálat volt, mert éppen ez a hatezredik poszt. 🙂 Nem semmi szám ez, büszke is vagyok rá. Kevés olyan dolog van,, amiben úgy vagyok ennyire kitartó, hogy igazából csak nekem okoz örömet.
Ha nem lennék ennyire álmos, akkor sok mindent írhatnék arról, hogy milyen is volt ez a kezdetektől mostanáig. De megmondom őszintén, annyira fáradtak a szemeim, hogy alig tudom nyitvatartási id már..
Így csak csendben röviden emlékezem meg erről a napról.
Köszönöm nektek, akik tippeltetek. És köszönöm azt is, hogy itt vagytok.
Azért most már akárhogy is lesz, szerintem tavasz illat van a levegőben. Igaz, hogy ma nem volt olyan szép napos idő, mint hétvégén, de a levegő már nem hideg, és ez tök jó.
Ma egészen furcsa és érdekes munkanapom volt. Ma kezdődött egy nagyon nagy projekt, aminek az előkészítésében és majd várhatóan a tényleges lebonyolításában is aktív szerepet kaptam. Az még különlegesebbé teszi, hogy Balázs is részt vesz benne, még ha ma, a projekt indító megbeszélésen ő nem is tudott részt venni. Nagyon elfáradtam egyébként, nagyon intenzív nap volt, de kíváncsian várom majd a továbbiakat.
Ma olyan különleges vasárnap volt, amikor úgy ébredtünk, hogy minden szobában aludt valaki. Ez mostanra lett különleges, mióta Patrik nem lakik itthon, nem túl gyakran fordul elő ilyesmi. Épp ezért minden ilyen nap ajándék. Nem történik semmi különös, mégis egészen más érzés.
Délelőtt megcsináltam az ebédet, aztán ebéd után kicsit szusszantunk. Patrik a kettő órási vonattal hazament, hogy a meccs előtt a hátizsákját le tudja tenni, meg kabátot cserélt, tegnap a szövetkabátjában jött haza, ami a bálhoz tökéletes volt, meccsre azért nem a legideálisabb.
Mielőtt indultunk mi is, még hajat mostam, felmostam, kitakarítottam a fürdőt és a wc-t.
A meccs nem volt unalmas, időnként egészen komolyan megemelte a pulzusunkat is. Mondhatni minden mérhető mutatóban klasszisokkal jobbak voltunk, de kimaradt minden. Az utolsó percekben sikerült csak vezetést szerezni, amikor már azt hittük, csak döntetlen lesz. De minden jó, ha jó a vége, a történelem könyvekbe az kerül csak be, hogy ezen a héten három meccset is nyert a csapatunk.
Én nem tudom, hogy mindenki megőrült e, vagy csak ennyire unatkoznak a férfiak, de most már a hócipőm tele van azzal, hogy időről időre arra ébredünk, hogy valaki éppen háborúzik a másikkal. Messze van, de nem olyan nagy már ez a világ, hogy számítson a távolság. Mondjuk tenni nem tudok ellene semmit, csak az erősödik bennem, amihez már egy ideje tartom magam. Nem görcsölök azon, hogy mindenfélére spóroljak, hogy legyen még több minden, amit birtokolhatok. Azon vagyok, hogy a mindennapok jók legyenek, hogy minél több élményem legyen az itt és mostban, mert amíg ennyi őrült vezető van ezen a világon, addig bármikor megtörténhet, hogy egyik napról a másikra senkinek nem lesz semmije. Az emlékeimet meg nem tudja elvenni senki.
Ma itthon volt Patrik is, és itt is alszik ma éjjel, a barátaival ment egy bálba ma este.
És ma végre felszámoltam a szennyes tartó tartalmát. Öt adag ruhát mostam, szárítottam. Mondjuk ha nagyon megtömném a mosógépet, akkor lehet, hogy csak négy lett volna, de nem teszek ilyet, mert nem is mossa ki szépen, meg gyűrött is lesz minden. Nem ér annyit.
