Ha valakik hozzá tartoznak a boglári strandhoz, akkor a két "Csoki bácsi", ahogy nem csak mi, hanem rengeteg visszajáró nyaraló hívja őket egészen biztosan. Már a legelső itteni nyarunkon felfigyeltünk rájuk. Nem is lehetett másképp, hiszen minden nap itt voltak délelőtt tíztől kb délután fél hatig. Jöttek biciklikkel, hozták a napágyat, naptejet, és elfoglalták a helyüket. Mindig ugyanott, mindig ugyanúgy. Jöttek -mentek körülöttük ismerősök, barátok, leültek hozzájuk beszélgetni, időnként bementek a vízbe.
Azt sosem tudtuk meg, hogy ők ketten apa-fia e, vagy esetleg testvéri kapcsolat van közöttük, vagy igazából semmi egyéb, csak a víz és a napsütés szeretete köti őket össze. Az biztos, hogy mindketten elképesztő barnák voltak mindig.
Az idén csak a fiatalabb"Csoki bácsi" volt a strandon eddig, beszélgettük is, hogy vajon mi lehet az idősebbikkel. Tavaly ő már nagyon nehezen járt, és szemmel láthatóan is nagyon meg volt öregedve. Tegnap már mondtam, hogy én bizony megkérdezem hogy mi van a bácsival, de Balázs lebeszélt róla.
Ma, amikor.megérkeztünk a strandra, minden kérdésre választ kaptunk. A napágyon egy fekete szalag, egy mécses, és egy csokor fehér krizantém mindent egyértelművé tett. Én még ilyen meghatóan szomorú és mégis gyönyörű gesztust nem is nagyon láttam. Olyan szívszorító volt ezt látni, hogy bevallom, meg a könnyem is kicsordult.. Álltam a Balatonban, és folytak a könnyeim egy bácsiért, aki úgy volt a nyaraim része, hogy sosem beszélgettünk egymással, és még csak a nevét sem tudom.
Remélem ahol most van, ott mindig süt rá a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése