Ma délelőtt a világ azon fele, aki egy kicsit is kedveli a focit, döbbenten állt meg a hír hallatán, hogy Diogo Jota és testvére, André Silva egy autóbalesetben életüket vesztették. Defektet kaptak, és kigyulladt az autójuk, ők pedig nem élték túl. Jota 1996-os születésű volt, a testvére 2000-es. Mindketten tehetséges focisták, Jota élete legnagyobb sikereit élte át az elmúlt hónapokban focistaként (bajnok a Liverpoollal, Nemzetek ligája győzelem a portugál válogatott-tal), és mindössze pár napja vette feleségül három kisgyereke édesanyját.
Egy pillanat elég volt hozzá, hogy ő már ne mosolyogjon többet sem a focipályán, sem máshol..Azt hiszem, Kele János írta ma, hogy mi, fociszerető emberek úgy vagyunk az általunk kedvelt csapatok játékosaival, mintha a baráti társaságunk részei lennének, hiszen a mindennapjaink részei. Látjuk őket az edzéseken, látjuk őket a pályán, követjük a velük történteket, örülünk a boldogságuknak, és együtt érzünk velük a bánatukban.
Az valahogy sosincs benne, hogy egy ilyen fiatal ember egyik pillanatról a másikra nem lesz többé. Várták vissza a csapattársak a felkészülésre, várta a családja, és minden bizonnyal voltak még bőven tervei a jövőre. És ilyenkor nem csak az együttérzés az, ami elnémít ja az embert, hanem van egy csendes hála is bennünk, hogy velünk minden rendben.
És igen, újra és újra csak az erősödik meg bennem, hogy igazából minden mindegy. A perceket kell kihasználni, amik vannak. Addig, amíg vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése