Itt van a hajóm is

Na jó, hát nyilván nem az enyém igazából, de akik régóta ismernek, azonnal tudták, melyik hajóra gondoltam. A Szigliget továbbra is a szívem csücske, bár még mindig olyan fura kettős érzés látni, hogy más a kapitány. Nem láttam őt ma, csak az egyenruháját, így egészen addig, amíg el nem indult, gondolhattam azt, hogy Miki bácsi van ott fent, és ő az, aki indulás előtt jelez a kürttel. Egészen addig működött is ez a varázslat, amit én teremtettem oda magamnak, amíg el nem indult a hajó. Mert ott rögtön a valósággal kellett szembenéznem, annyira más volt ez az indulás. Miki bácsinak volt egy jellegzetes stílusa, ahogy ezt a hajót kormányozta, kívülről, hozzá nem értőként is látszott, hogy nem csak ért hozzá, de szívvel-lélekkel viszi a hajót, és vele az utasokat mindenhová. 

Kevésbé fájt ez már, mint tavaly, amikor az első ilyen élményemnél a könnyeim is kibuggyantak. Erre jó az idő, ami nem áll meg, hogy elfogadtam, olyan többé már nem lesz, hogy ő lesz a kapitány. Majd igyekszem megbarátkozni is az új kapitánnyal (nem hiszem, hogy szó szerint), és talán az idén majd hajózunk is egyet vele. 

A város egyébként sokat szépült, az ismerős helyek is kicsit újak most, de ez jó dolog. 

Ahogy az is, hogy a Boglárka bisztróban megismernek, és régi ismerősként köszöntenek. 

Furcsa egyébként, hogy látszik, jelen van még a vírus helyzet, mert mindenhol vannak maszkos emberek, de a távolság tartás nem szembetűnő. Gondolom mire igazán nyár lesz, már a maszkos emberek is kevesebben lesznek. 

Jó idő az nagyon kevés ideig volt, leginkább délelőtt, meg kora délután, de nem nagyon érdekelt a szél sem, sétáltunk, voltunk a parton is, és a ház pakolás, takarítás is tök jól halad. 

Jó itt lenni.