Gyakorlatilag egy hét múlva karácsony. Még mindig az az állapot van nálunk, ami sok mindennek nevezhető, de semmiképp nem normálisnak. Az egy dolog, hogy nincs még ajándék, mert azt végülis biztos meg lehet oldani egy nap alatt is, ha kell. Az is egy dolog, hogy végül megelégedtem a piramis égőkkel az ablakokban, minden mást elengedtem. Nem mondom, hogy nem fáj egy kicsit, de nem olyan ez, amitől összedőlne a világ. Erik és Roland hiányolta ugyan a szobájukból a világító girlandot, de megbeszéltük, hogy az idén ezt kihagyjuk.
Mindent tudok úgy kezelni, hogy külsőség csupán, és nem lényeges. Azzal nem tudok mit kezdeni, hogy mi van belül. Nem beszélünk róla, mert nyilván így egyszerűbb, és kevésbé fájdalmas, de aggasztó a helyzet. Nem tudom mire készüljek, vagy hogy tervezzek. Nem akarom elrontani, de nem tudom, hogyan tudnám jól csinálni, hogy se sok ne legyen, se kevés.
Közben meg csak fénysebesen közeledik a műtét időpontja is, amitől most már azért félek, mert ott is olyan sok a kérdőjel bennem.
Ha majd szusszanhattok egyet végre üljetek le igyatok meg egy pohár bort a távollévő egészségére és beszélgessetek róla. Iszonyú nehéz lehet főleg, hogy szerették egymást és jó testvérek voltak, de nem beszélni róla még fájdalmasabb mint néha sírni egy kicsit.
VálaszTörlés