Sosem gondoltam volna, hogy annyi vágyakozás és várakozás után épp akkor, amikor már tényleg a változás küszöbén állok lesz ilyen nehéz minden. Lelkileg visel meg, látni és átélni, hogy mennyire nehezen engednek el. Látom az arcukon, hogy nagyon szeretnék, hogy nekem jó legyen, próbálják palástolni, de ahhoz túl régóta dolgozunk együtt, hogy ne lássam, kétségbe vannak esve. A múlt héten mindenki sírva fakadt már a hír hallatán. Ma délután, amikor előreláthatólag az utolsó ilyen műszakunkat töltöttük együtt, már könnyek nem voltak, csak kimondott és kimondatlan szavak. Nehéz. Nekik is, nekem is, még akkor is, ha fizikailag nem megyek messzire, mindannyian tudjuk, hogy ilyen többé már nem lesz.
Próbàlom úgy intézni, hogy mindenkinek jó legyen, és szeretném, ha továbbra is jutna egy kevés időm ràjuk is. Nem teszek ígéretet, mert csak a saját dolgomat nehezíteném vele, de majd valahogy csak meg lehet oldani.
Majd ezen is túl leszünk...én meg kezdhetek újra azon, és azért dolgozni, hogy egyszer majd jó legyen.
Nem minden poszt erről fog szólni azért, de most minden gondolatomat ez tölti ki, nem nagyon fér bele más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése