Meccsnap

Nem, nem írtam el, tényleg ma is meccsnap volt. Ma kupameccsen volt, a Vidit fogadtuk. De kivételesen hagyjuk is a meccset...és nem csak azért, mert kikaptunk kettő egyre (még lesz visszavágó), hanem mert a meccshangulat mellett sokkal inkább az a két megemlékezés volt, ami bennem mély nyomot hagyott.
Azt mondják, hogy a fociszurkolók, különösen az "ultrák", fanatikusok, és Magyarországon leginkább a fradisták mind állatok. Ez a közvélekedés, és ugyan elismerem, hogy volt idő, amikor azért, hogy ilyen véleménnyel legyenek róluk, sokat tettek. Közben azért a szurkolói kultúra sokat változott, van, ahol az enyészeté lett, a közvélekedés azért leginkább még mindig a régi. Rengetegszer néztek rám furcsán amiatt, hogy rendszeresen meccsre járunk, és rengeteg olyan véleménnyel találkoztam, hogy "tényleg odajártok AZOK közé?"
Azt hiszem, a mostani Fradi tábor többször is bizonyosságot tett már arról, hogy intelligensek, érző szívű emberek, van humorérzékük, és természetesen mindenük a klub.
Ma megemlékeztünk a nemrég elhunyt Koós Jánosról, aki egész életében fradista volt, rengeteg meccsen biztatta a csapatot a lelátóról.. A klub is méltóképpen búcsúzott tőle, a Fradi induló után a híres "Kislány a zongoránál" dalt énekelte mindenki, és többezer ember emlékezett állva, vastapssal rá. A tábor sem feledkezett meg róla, ők egy külön molinóval is készültek.

Még a meccs előtt láttuk, hogy az egyik szektor sarkában több széksort elfoglalva, egy fekete fóliával dolgoznak. Sejtettük, hogy ott a múlt szombaton elhunyt szurkolótársra emlékeznek. Így is volt. Egy keresztet készítettek, volt pár szál virág is rajta. Gondosan eligazgattak mindent, majd több sorba rendeződve megálltak a kereszt fölött. A fiú családja is ott volt, ők ültek, egy bekeretezett fotót szorongatott az anyukája, és még messziről is látszott, hogy mennyire meg van hatva. A második félidő elején volt érte a hivatalos gyászszünet, majd a tábor egy perces néma csenddel adózott Zolika emlékének, akkor már az "Isten veled Zolika!" molinó mögött. Szívszorító volt látni, ahogy ezek az állítólagos állatok, akik kopaszok, ki vannak gyúrva, némelyik alig látszik ki a tetoválások alól, álltak ott a kereszt fölött kilencven percen keresztül néma csendben. A gyászszünet után a családot kikísérték, a fiú anyukáját olyan féltő mozdulatokkal, mintha csak a saját édesanyjuk lenne.

Voltak percek, amikor nem is tudtam a meccsre figyelni, mert már akkor is ezek a gondolatok kavarogtak bennem.
Nem tudom mi bölcset tudnék írni így a végére, se egy biztos: ne ítélj elsőre.
Azért a családi szelfi is elkészült. Kicsit megint hiányos, mert Patrik az egyetemen volt.