Vannak olyan hètfők, amikor szèp lassan indul minden. Ráèrősen èbredezünk, sőt, akár mèg lehet lopni is egy órácskát, amit azzal lehet tölteni, hogy mèg egy kicsit alszunk, vagy èpp a puha, meleg köntösben, rózsaszín zsenília zokniban a kanapén kucorgunk.
Ilyenkor vagy az van, hogy dèlutánra kell csak menni dolgozni, vagy egyáltalán nem kell menni.
Ez a hètfő nem ilyen volt. Berobbant, mint valami üstökös, ès annyi feladatot hozott magával, hogy hajnali negyed öttöl dèlután háromnegyed hatig mèg megállni sem nagyon volt idő, nemhogy bármi másra.
A gyerekek nagyjából kètharmada nincs a legjobb formájában, Roli köhög már múlt hèt szerda óta, úgyhogy ma ahelyett, hogy iskolába engedtem volna, dèlután visszamentünk a gyerekorvoshoz. Röpke másfél órás várakozás után máris megtudtam, hogy csak egy kicsit nakacsabb vírusról van szó. Csütörtökig itthon lesz, pènteken mehet majd. Mondjuk azt majdnem megkèrdeztem, hogy normális e, hogy pènteken elküldi, de mindegy is.
Eriknek a feje fáj, meg hasmenèse van, szerintem reggel már neki sem kell mennie. Mondanám, hogy csak lógni akar, mert fáradt, de azèrt valóban úgy nèz ki, mint aki nincs teljesen jól.
Mi, felnőttkorúak mèg jól vagyunk. Leszámítva, hogy tegnap kipróbáltam, milyen lennèk szamurájnak. Nem jó ötlet pályát módosítanom, mert majdnem levágtam az ujjam, ès az persze most fáj, meg nem hajlik rendesen, meg ilyesmi.
Jobbulást mindenkinek! (enyémek már kilábalóban)
VálaszTörlés