2017. dec. 31.

Boldog Új Évet Kívánok!



"Hamarosan felvirrad az újév első reggele, és ilyenkor az emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő, mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban egyetlen fohászt fogalmaznának meg: Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!"
(Selma Lagerlöf)

Mindenkinek kívánom, hogy minden, amit szeretne elérni, sikerüljön, legyen mindenhez elég erő, legyen sok-sok boldog pillanat minden napban, legyen egészség, és legyen része sok-sok szeretetben.
És kívánom még:
Beának és Erikának, hogy a felújítás-bővítés-költözés zökkenőmentesen teljen, és legyen majd nagyon sok örömük az új lakásaikban.
Taminak, hogy sikerüljön jól a fiának a felvételi, és olyan középiskolába kerüljön, ahová leginkább vágyik. Emellett persze, hogy minden elhatározását sikerüljön véghezvinni.
Teide-nek, hogy a következő évben is maradjon ilyen vidám, és lendületes, és tegyenek sok-sok kirándulást az új autójukkal.
Anikónak, hogy találja meg azt az egyensúlyt a család és a munka között, amire olyan nagyon vágyik, és sikerüljön minél hamarabb megoldást találni az életközépi válságra.
Annamarinak, hogy a következő évben is legalább ilyen sportos tudjon maradni, mint amilyen az idén volt. (csak csodálom az instagramos fotókat mindig)
Eszternek kívánom, hogy a következő év legyen még sikeresebb, mint az eddigi volt, és legyen tele a naptára coach ügyfelekkel. :)
Szityának kívánom, hogy a következő évben is legyen elég energiája a lányok mellé, Zitának sikeres érettségit és felvételit. (és remélem, hogy nyáron Balatonbogláron összefutunk)
Móninak is kívánok sok-sok energiát mindenhez, ami rá is vár, Márkónak sikeres érettségit.
Áginak kívánom, hogy tudja megtartani a fogadalmát, és tényleg írjon minden nap.
Balázsnak kívánom, hogy legyen elég ereje elfogadni a rá váró összes kihívást, és végre higgye el, hogy mindent meg is érdemel.
Magunknak azt kívánom, hogy legyen több időnk egymásra, ne csak hétköznapi csipp-csupp dolgokkal.
Patriknak kívánom, hogy úgy sikerüljön minden, ahogy szeretné. Váljon valóra minden álma.
Eriknek kívánom, hogy legyen kicsit könnyebb minden, és találjon mindenben akkor örömet, amibe belekezd, mint a focizásban.
Rolinak kívánom, hogy maradjon meg ilyen gyereknek, amilyen, ezzel a határtalan szeretettel, fantáziával és kreativitással, ami most is van neki.
Csabának kívánom, hogy ne úgy teljen az év, ahogy kezdődik, és legyen sokkal több kórházmentes és orvosmentes nap, mint az idei évben volt, és végre legyen túl azon a műtéten is, amit annyira vár már. (ez a kettő ugyan kicsit üti egymást, de sebaj)

És mindenkinek, akit ugyan név szerint nem soroltam fel, szívből kívánok minden elképzelhető és elképzelhetetlen jót a következő évre.

2017. dec. 30.

Volt egy 2017

Összességében szerintem nagyon jó évünk volt. Mozgalmas, izgalmas, tele tennivalókkal. Nem panaszkodhatunk semmire sem, még úgy sem, hogy jutottak olyan izgalmak is, amiket igazán szívesen kihagytunk volna. Főleg így az év végén van ebből bőven, amit viszünk is magunkkal a következő évre, de majd csak megbirkózunk mindennel, amivel kell.
Az év legjei pedig:

A legjobb hónap: a július, amikor nyaraltunk
A legjobb helyek: Balatonboglár, Balatonföldvár, Siófok, Groupama Aréna
A legjobb hajó: Szigliget
A legmeghatóbb pillanatok: Erik ballagása, Patrik szalagavatója, Szenteste
A legkitartóbb: Erik és Balázs (holtversenyben)
A legkreatívabb: Roland

Lett az idén felnőtt gyerekünk, friss középiskolás gyerekünk. Furcsa érzés ekkora kamasz fiúk szülőjének lenni, néha kiakasztó is, hogy több időt szánnak már a barátokra, mint ránk, de azért azt hiszem, jól vesszük az akadályokat, és viszonylag keveset morgunk.
Jövőre is hasonló jó évet szeretnék magunknak. Nem baj, ha jobb nem lesz, ha ugyanilyen jó, azzal is tökéletesen megelégszem.

2017. dec. 29.

Szomorú

Már egy hete rág ez az egész belülről. Próbálom távol tartani magamtól, de persze ez képtelenség, mert itt van minden pillanatban, folyamatos figyelmet és éberséget követel. Nem lehet nem foglalkozni vele.
Múlt hét pénteken reggel a nagyanyám szélütést kapott. Ugye, arról már írtam, hogy jó ideje messze volt már a régi önmagától, folyamatosan és fokozatosan hanyatlott szellemileg, szemmel láthatóan fogyott a fizikai ereje is. Egyre kevesebbet lehetett őt kint látni, egyre többször feküdt le napközben, ami gyerekkoromban nála valamiféle főben járó bűnnek számított.
Pénteken mindannyiunk legvadabb rémálma vált valóra akkor, amikor reggel már úgy kellett átöltöztetni és lemosdatni, mint egy kisbabát, fogalma sem volt róla, hogy hol van, és mi történik vele, csak a szüleit szólongatta. Szerencsére látni nem láttam őt ekkor, csak anyukám mesélte el. Ez is bőven elég volt.
Nagyapám, aki ugyan felépült a stroke-ból, szintén nincs a legjobb állapotban, és talán épp a stroke miatt, vagy annak utóhatásaként (vagy simán csak megöregedett) az utóbbi időben komoly személyiségtorzuláson ment keresztül. Most a lehető legkomolyabb határozottsággal közölte, hogy márpedig mentőt hívni ide nem lehet, mert a mama nem megy sehova, nem engedi, hogy elvigyék. Mert soha nem volt a mama kórházban, rettegett is a gondolattól is egész életében, ő pedig soha nem ellenkezett vele, vagy tett olyat, amivel nem értett egyet, nem most fogja elkezdeni. Az orvost kihívták azért, aki megállapította ezt a szélütés-dolgot, de nagyjából itt ki is merült minden tudománya, mert mit is tudna tenni? Beutalta volna kórházba, de így, hogy a papa nem engedi, így maradt itthon.
Azóta minden nap viszonylag egyforma. Hiába a pelenka, leszedi magáról (ez valami ösztönszerű dolog lehet szerintem), így napjában többször is előfordul, hogy baleset történik. Anyukám intézi a dolgok jó részét, nagyon sajnálom is miatta, mert látom, hogy egy pillanat nyugta sincs, és persze, nagyon fáradt is. A papa fekszik mellette az ágyban, nagyjából öt percenként szólongatja éjjel-nappal, kínálgatja mindennel, ami csak eszébe jut.
Voltam náluk, a mama nem ismert meg. Csak nézett mereven valahova, néha nyögött egyet, ha valamit kérdeztem, arra válaszolt, hogy igen, vagy nem, de látszott az arcán is, hogy már nincs is igazán köztünk.
Valamelyik este zörgést hallottam, az ütő is megállt bennem. Kinéztem az ajtón, a papa zokniban, elemlámpával a kezében mászkált a sötét udvaron, anyut kereste, mert a mamát megint baleset érte. Akkor este segítettem elrendezni. Majdnem belepusztultam abba az egészbe ott, látni, hogy mivé lett. Végigcsináltam, majd feljöttem ide, és kibuktam. Addig a percig nem sírtam egyszer sem még, de akkor muszáj volt.
Olyan ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Egyrészt nagyon haragszom a papára, amiért nem engedi kórházba vitetni, másrészt meg könnyekig megható ez a fajta ragaszkodás és szeretet. Olyan, mintha megtestesült volna az az ígéret, amit tettek egymásnak 62 évvel ezelőtt, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben. A sorsra is haragszom, amiért ezt szánta neki, hogy ilyen megalázó és méltóságát vesztett legyen ez utolsó időszak neki. Miért is nem hagyta, hogy csak úgy elaludjon? Az is eszembe jutott már, hogy talán épp a papa ragaszkodása az, ami még itt tartja, talán épp miatta nem tud elaludni.
Ma már hallucinációi is voltak. Embereket látott, ahol senki nem volt, szuszogó kisbabát a sarokban, muslicákat, legyeket, rengeteg autót a ház előtt. Nem tudom hol jár vajon, hova került vissza, mire emlékszik, és mire nem.
Önző is vagyok egy kicsit, mert nem megyek be hozzájuk minden nap. Magam miatt, mert nem akarom látni így. A gyerekek sem mentek, ugyanezért. Nem is erőltetem. Ha nem akarják, nem kell őt meglátogatni. Így is rossz, hogy sokkal inkább maradt meg nekik az, hogy a dédi milyen "hülyeségeket" beszélt az utóbbi időben, mint az, hogy amikor kicsik voltak, mennyit beszélgetett nekik a babakocsi mellett.
Furcsa érzés abba is belegondolni, hogy mindannyian úgy látjuk már (a papát kivéve), hogy mindenkinek, de leginkább neki sokkal jobb lenne, ha nem kéne sokáig így lennie.
Lehet, hogy szomorú évünk lesz jövőre.

2017. dec. 28.

Ember tervez

Azt gondoltam, hogy ez a rövidke, mindössze három munkanapból álló hét olyan laza lesz, hogy el sem fogja majd hagyni a számat, hogy de jó, hogy péntek van. De az a helyzet, hogy már ma is felsóhajtottam, hogy de jó, hogy már csak holnap kell dolgozni.
Jól összesűrűsödtek a dolgok odabent ma, alig győztem. Mondjuk szerencsére képes vagyok rá, hogy átlássam a folyamatokat, és rangsoroljam őket, meg még arra is, hogy miközben várok valaki másnak a munkájára, ami kell ahhoz, hogy én tudjam a sajátomat csinálni, azért elő tudok készülni úgy, hogy a várt adatokat már csak be kelljen illeszteni a helyére. Ha erre nem lennék képes, akkor tuti, hogy nem tudtam volna időben hazajönni, és amikor végre indulhattam volna, akkor is egy idegroncs lettem volna. Így szimplán csak elfáradtam, meg átcsoportosítottam pár dolgot holnapra. Így aztán az borítékolható, hogy unatkozni holnap sem fogok, és emiatt aztán villámgyorsan el fog telni az év utolsó munkanapja is.
És aztán holnap délutántól tök jó lesz egészen kedd délig. :)

2017. dec. 27.

Baj

Még mindig nem tudok írni arról, amire utaltam már tegnap is. Az sem szívderítő téma, meg az sem, ami ma történt. Nagyon nem.
Apósomnak és a sógoromnak ma autó balesete volt. Balázst hívták, aki hívott engem, hogy ő most akkor megy, és segít az autót kiszedni az árokból, én menjek haza (dolgoztunk, ugye) majd, és otthon találkozunk. Nem is tudom mi minden szaladt végig akkor az agyamon, nem is tudtam szerintem normálisan gondolkodni egy-két pillanatig, de aztán máris felülemelkedett a racionális, felelősségteljes énem, és arra koncentráltam, amire kell. Azt tudtam, hogy a sógoromat elvitte a mentő, mert megütötte a hátát, apósomnak nincs baja. Azt gondoltam, hogy oké, akkor megúszták remélhetőleg, a kocsit meg majd rendbe rakják, nem lehet olyan nagy baja, ha "csak" ki kell szedni az árokból.
Aztán jött egy-két fotó a kocsiról, attól nem lettem nyugodtabb. Aztán Balázs hazaért, mondta, hogy már beszélt a bátyjával, volt röntgenen, még kell ct-t is csinálni, majd, ha annak meg van az eredménye, akkor hív, hogy jöhet e haza, vagy vigyük neki a cuccát Esztergomba. A kocsiról nem sok jó híre volt, a hátulja csúnyán kapott, majd kiderül, hogy érdemes e még megcsináltatni. (mármint pénzileg, ugye) Gyorsan ettünk, aztán készültünk egy gyors pékáru-felvágott vásárlásra, hogy meglegyen, mire kiderül, hogy mikor kell menni.
Épp beértünk az üzlet parkolójába, amikor Balázst hívta a sógorom. Én vettem fel, merthogy Balázs vezetett. Még most is végigszalad a hideg a hátamon, ahogy mondta, hogy "Eltörött a gerincem." Nem is tudom, hogy mit mondtam ott hirtelen neki erre, de megállt bennem az ütő is. Meg sem fordult ilyesmi a fejemben, mert azt mondták, a saját lábán szállt ki a kocsiból. És érzi az összes végtagját, kinek jutna ez a verzió eszébe?
A felvágott eszembe sem jutott, villámgyorsan összekapkodtam pár zsemlét, innivalót, közben hívtam apósomat, hogy mit készítsen össze, mert megyünk.
A sógorom azért a "vártnál" jobban nézett ki, még akkor is, ha egyébként mozdulatlanul feküdt, nyakmerevítővel, meg minden. Azonnali átszállítást kértek neki a Honvéd kórház idegsebészeti osztályára, mert műteni kell. Lehetőleg rögtön, mert instabil a gerince, és egy pillanat alatt megsérülhet a gerincvelő, ami ugye tudjuk, mivel jár. A Honvéd kórház hajnali három óra előtt nem tudja fogadni (az továbbra sem világos, hogy vajon szó szerint akkor fogják oda átvinni, vagy most már megvárják a reggelt?), így átmenetileg felvitték az osztályra, ahol várja a mentőt, hogy odavigyék. És holnap már műtik is, összecsavarozzák a gerincét.
Ijesztő ez az egész, a mindenféle kórelőzményét figyelembe véve még inkább. De úgy, ahogy ő is próbál optimistán hozzáállni, így aztán mi is így állunk hozzá. Még poénkodtam is vele, hogy el ne felejtsen szólni, nehogy valami rozsdás csavarokat rakjanak bele.
Az már biztos, hogy neki ez az év kórházban végződik, és a következőt is ott fogja kezdeni. De remélem, hogy tényleg minden úgy megy majd, mint a karikacsapás, és pár hét múlva ez is csak egy rossz emlék lesz.
Azért minden drukkolás jól fog jönni holnap.

2017. dec. 26.

És el is múlt

Ma már a karácsony második napja volt, pontosan ugyanabban a nyugalomban és jó hangulatban telt, mint az előző napok. Még most bőven jól esne itthon lenni januárig, és ilyenkor mindig bánom egy kicsit, hogy nem tartalékoltam szabadságot az év végére. De egyébként meg mindig úgy vagyok vele, hogy nyáron sokkal jobban szeretek beiktatni egy-egy napot is még a nyaralás után, mert olyankor sokkal jobb itthon lenni, esetleg egy spontán kirándulásra elmenni, vagy bármi másra kihasználni. Most "csak" itthon lennék, és biztos, hogy találnék magamnak elfoglaltságot, vagy ha mást nem, hát bámulnám a tévét, vagy nyomkodnám a telefonomat. Mindegy is, kár a gondolatokat is pazarolni, mert mese nincs, holnap hajnalban menni kell. Az mondjuk jó, hogy rögtön szerdával kezdődik a hét, és így csak három napot kell munkával tölteni, és aztán hármat megint itthon lehet lenni. Nekem ugyan van erre a három napra egy feladatom, amivel végeznem kéne (de ha nem lesz meg, szerintem akkor sem dől össze a világ), de ezen felül nem hiszem, hogy túl sok és megerőltető munka vár rám, jó sokan szabadságon vannak, az ilyen-olyan szállító partnerek pont úgy, mint a kollégák jó része.
Az biztos, hogy jó emlék lesz ebből a karácsonyból is, szerintem a fiúk is fogják majd még mesélni az ő gyerekeiknek is valamikor, hogy ezen a karácsonyon lett először mindannyiunknak fradi bérlete. :D Meg szenzoros kukánk. :) És már előre mosolygok azon, amikor Roli fogja a saját fiát/lányát győzködni arról, hogy nincs még szüksége telefonra, mert ő is már majdnem tizenhárom éves volt, amikor megkapta a kártyát a telefonjába. :) Ha egyáltalán akkor még szükség lesz ilyesmire, ki tudja.
Lehet, hogy más szempontból is emlékezetes lesz ez a karácsony, mert előfordulhat, hogy valamilyen aspektusban ez így már az utolsó volt. De erről majd mesélek valamikor a napokban, amikor minden lecsitult bennem eléggé hozzá.
..és gondolatban vállon veregetem magam, mert csak pár szelet rántott hús maradt, ami holnap el is fog fogyni, meg a sütikből van még azért, de nem lőttünk túl a célon semmilyen kajával.

2017. dec. 25.

Tökéletes

Ez a mai nap is olyan volt, amire nyugodtan használhatom a címadó jelzőt. Minden olyan volt, amilyennek lennie kell, mèg az időjárás is a kedvében járt. Fantasztikus, micsoda tavaszias hangulata volt ma mindennek. Ès milyen èrdekes, hogy ez bennem semmit nem vett el a karácsonyi hangulatból. Igaz, èn vagyok az, aki nagyon szívesen kipróbálná, hogy milyen lehet a karácsonyi vacsora előtt strandra menni.
Balázs nagyon finom húslevest főzött, a második fogást kb fèl óra alatt megcsináltam, nem kellett túl sokat pepecselni a konyhában.
Megnèztük az utolsó jedik-et is, nekem tetszett nagyon ez a rèsz is, de nem spoilerezek.
De jó, mèg holnap is itthon leszünk.

2017. dec. 24.

Boldog karácsony

Minden zúgolódás, minden morgás, és minden, ami végül nem lett meg, vagy nem úgy lett, ahogy terveztük elfelejtődött egy pillanat alatt.
Az volt az a pillanat, amikor ott álltunk öten a fa körül. Utólag azt mondom, kár volt egy pillanatot is elvesztegetni ilyen felesleges gondolatokra, mint amikkel gyötörtem magam az elmúlt napokban, hetekben többször is. Persze, utólag mindig okos az ember.
Az ajándékok mindegyike mindenkinek örömet okozott. Balázs gigameglepetése- most már elárulhatom- egy tavaszi szezonra szóló Fradi bérlet mindenkinek. :) Én még mindig könnyekig hatódom a gondolatától is, ahogy ezt az egészet bonyolította, és külön öröm, hogy ezek az érzések majd akkor is velem lesznek, amikor májusban a lelátón ülünk. :) Egyébként igazi Fradi karácsony ez, mert kaptam Fradis hógömböt, fradis karkötőt, Balázs kapott mini mezt a kocsiba. :) Lehet mondani, hogy igazán ismerjük és szeretjük egymást, mert mindenki olyan ajándékot kapott, amit igazán szeret. Roli végre megkapta a nagyon vágyott sim kártyát a telefonjába, és egy rakás star wars dologgal gazdagította az egyébként sem kis gyűjteményét.
Balázs meglepetése is jól sikerült. Egy balatonboglári képet kapott, vászonfotóként előhívatva. A fotó egy, másfél hónapja került ki az egyik fb csoportba, és neki annyira tetszett, hogy be is állította magának a munkahelyén háttérképnek. Én le is mentettem magamnak, hogy akkor ezzel jól meglepem... igen ám, de a cewe oldal nem találta elég jó minőségűnek a fotót, így nem mertem megrendelni. Helyette írtam a kép készítőjének, hogy elküldené e nekem emailben az eredeti méretében, mert meglepetés lenne. Persze, miért is menne simán.. a fiú válaszolt, hogy szívesen megtenné, de az a kép egy drónvideóból kivágott kép, és az ilyesmit nem szokta megtartani. De megpróbálja újra kiszedni, és akkor elküldi. Izgultam, hogy egyáltalán tényleg meg is tegye, meg hogy ki ne csússzunk az időből, mert ott volt az oldalon, hogy csak a 18-áig megrendelt képeket tudják karácsonyig kiszállítani. Mázlim volt, 15-én kaptam emailben a képet, és még aznap délután meg is rendeltem.
Ilyen:


Holnap mozizunk, ahogy azt karácsony első napján szoktuk már évek óta. :) Megnézzük a star wars-t. :)

2017. dec. 23.

Mindjárt karácsony

Azt hiszem, lassan itt az ideje valóban belátnom, hogy nem vagyok már sem húsz, sem harminc éves (de még negyven sem), és ami ment akkor, mint a karikacsapás, az most már messze nem sikerül úgy.
Azért persze erőlködöm én, mert magamnak sem akarom bevallani mindezt, csak most, fél tizenkettőkor, amikor abba kellett hagynom a linzerek kenegetését, mert annyira fáj a hátam, hogy nem bírok már magammal. :D Na sebaj, majd holnap délelőtt. :) A bejglik várják a reggeli sütőbe kerülésüket, a zserbó készen van. Szerintem fatörzs az idén sem lesz, pedig most már második éve tervezem karácsonyra, mert van egy gyerekkori emlékem erről a sütiről, annak idején keresztanyám mindig sütött (rajta kívül sem csinált senki), és szerintem kb. azóta nem is ettem.
Egyébként várom a holnap estét, kíváncsi vagyok a gyerekek arcára, amikor megtudják mi a nagy meglepetés. Merthogy van. :) Arra is kíváncsi vagyok, milyen lett Balázs meglepije. Még én magam sem mertem megnézni előre, mert ha nem olyan, amilyet elképzeltem, akkor már nincs idő másra, ha meg olyan, vagy még olyanabb, nehéz lett volna kibírni, hogy ne mutassam meg. Majd holnap a hozzá kapcsolódó történetet is elmesélem neki, és lehet, hogy nektek is.
Ja, és ma összesen öt percre megszegtem azt az ezer évvel ezelőtti fogadalmamat, hogy nem fogok morogni a karácsonyi készülődés közepette. De sajnos sikerült az idén morogni is pár percre, szerencsére időben helyreráztak. :)

Kívánom, hogy mindenkinek teljen az ünnep a lehető legtöbb boldog pillanattal, nevetésekkel, vidámsággal, hogy majd szép emlék legyen belőle. :)

Csak hogy eléggé hű legyek önmagamhoz.. :)


2017. dec. 22.

Nincs teljesítve

Azt nem mondhatom, így a nap végén sem, hogy sikerült olyan hatékonyan elintézni, megcsinálni mindent, ahogy szerettem volna, de nem baj. Nem rágódok rajta, mert holnap is, és holnapután is lesz még nap. Sőt, tulajdonképpen nem is áll meg az idő egyetlen pillanatra sem majd akkor sem, ha bármi az eltervezettek közül nem valósul meg. Szerintem senki nem fogja lekapni a sötétítő függönyöket, és begyömöszölni a mosógépbe, majd aztán előkapni a vasalót, hogy kivasalva visszategye őket a helyére. :) Főleg, mert csak olyan emberek jönnek hozzánk az ünnepek alatt is, akik szorosan a családhoz tartoznak, és a hétköznapjainkban is szoktak látni minket. Koszos padlójú konyhával, frusztráltan, fáradtan, kedvetlenül, hegyekben álló mosnivalóval. :)
Ami fontos, minden megvan. Lesznek meglepetések, kisebbek, nagyobbak, remélhetőleg mindenki boldog és elégedett lesz majd. Ez számít, a többi nem annyira. :)
Azért persze, nem én lennék, ha nem arra törekednék majd holnap, hogy de bizony, minden elhatározásom megvalósuljon, de azt hiszem, már nem annyira görcsösen, mint mondjuk tavaly ilyenkor tettem. Nem kell bizonyítanom senkinek sem. Nem is leszek sem jobb, sem rosszabb attól, hogy hányféle sütit sütök, vagy épp hány fogást rittyentek elő minden nap. De attól mindenképpen rosszabb lenne mindenkinek, ha frusztráltságomban csak morognék, vagy ilyesmi. :)
És ennek jegyében én bizony ma még arra is szakítottam időt, hogy elmenjek a könyvtárba. Csak mert az jó volt nekem. :) Linzersütés helyett meg befestettem a hajam, mert ha holnap már nem őszülő hajjal sütök, az sokkal mutatósabb dolog lesz. ;)

2017. dec. 21.

Végre csütörtök :D

Na ilyen azért még nem volt, hogy a csütörtöknek örüljek ennyire. De most ez van, mert a mai csütörtök az, ami a hét utolsó munkanapja volt. :) Ennek megfelelően semmi kedvem nem volt menni, már hatkor mindenáron haza akartam jönni, pedig akkor még hátravolt három és fél óra. De aztán eltelt ez is, és amikor megnyomtam a terminálon a munkabefejezés gombot, hát legszívesebben táncra perdültem volna. :)
Holnap még azért vár ránk egy agyrémmel felérő bevásárlás, mert sok mindenre volt idő ezen a héten délelőttönként, erre azért már nem futotta. Megpróbálom majd nem úgy felfogni, mint egy tortúrát, mert akkor a saját dolgomat is meg fogom nehezíteni, meg az emberitiszemet is igyekszem itthon hagyni. Meg persze jól összeszedem a gondolataimat, hogy lehetőleg mindent sikerüljön megvenni.
Majd azzal a gondolattal megyek, hogy milyen jó, hogy sikerült egy csúszónapot összehoznom, és munka helyett mehetek vásárolni. Végül is nyerek vele egy egész napot.
És reményeim szerint holnap ilyenkor már a linzerek is készen lesznek. .) Na jó, az nem lesz baj, ha kicsit előbb készen leszek vele, mint háromnegyed tizenkettő.

2017. dec. 20.

Szívvel-lélekkel

Szerintem sosem csináltam titkot belőle, hogy mennyire le tud nyűgözni az, ha valaki igazán szívvel-lélekkel végzi a munkáját, bár lehet, hogy ezt még ennyire konkrét szavakkal sosem írtam le. De ma megint tanúja voltam annak, hogy (és már megint Balázst dicsérem..) az én férjem nem csak szívvel-lélekkel csinálja, de igazi szakértelemmel is áll hozzá mindenhez. Igaz, látszott rajta a feszültség, és egyetlen kis picike szikrácska elég volt ahhoz, hogy robbanjon is belőle, de ez már csak azután következett, hogy a feladat meg volt oldva. Addig, amíg a megoldás született, láthattam, ahogy az ott megszokott higgadt határozottságával átszervezett, megoldott, egyeztetett, referált, és feladatokat delegált. Néha tátva marad a szám, ahogy kezeli ezeket a helyzeteket. Olyanokat is, amik egyáltalán nem rutinfeladatok, mert mindig jön olyan is, amivel még nem találkozott. Vagy csak egy kis részével találkozott, a többit hirtelen kell kitalálni.
Azt is látom, hogy amikor ő szervezi, meg csinálja ezeket a dolgokat, mindenki, aki érintett benne, valahogy másképp reagál, mint ahogy mondjuk tőle megszokott. Mert ha ő mondja, akkor az olyan természetes, hogy csak azt lehet felelni rá, hogy oké, csináljuk. Meg az is természetes, hogy neki nem mondanak nemet. Mint ahogy ő sem szokott senkinek. Ritkán kéri vissza a segítséget, amit nyújt, de olyankor szerintem mindenki tudja, hogy ez bizony jár neki.
Ma is szem és fültanúja voltam egy ilyen eseménynek. Újfent megerősödött bennem, hogy erre az emberre még nagy dolgok várnak, és leszek én még a mostaninál is sokkal büszkébb rá. Ha mondjuk lehet ezt még fokozni valahova.. :)

2017. dec. 19.

Kicsi fáradt

Nem csoda, ha minden ünnep előtt azt èrzem, hogy azoknak, akik a család számára előkèszítik azt a mindent, amitől igazi ünnep lesz az ünnep, extra szabadságot kène adni.
Az elmúlt kèt nap rohanása (leginkább az idővel kellett versenyt futni) csak erősítette ezt bennem. Mèg szerencse, hogy ezen a hèten a munkát tudom egy kicsit lazábban vègezni, mert ha nem így lenne, már ma este ki is purcantam volna.
De nagyon jól állunk mindennel, mèg èn is meg vagyok elégedve magunkkal. 😊
Holnap várhatóan több munkám lesz, mint ma, de cserèben nem kell a dèlelőttöt rohanással tölteni. Be van osztva rendesen minden nap.
Ezen kívül nem történik semmi, szerencsère. Extra dolgok nem nagyon fèrnek most bele az èletünkbe.
A kèt nagy holnap mèg megy suliba, aztán kezdődik a szünet. Rolinak pènteken van az utolsó nap, sajnálom is èrte, bár akkor èpp felszolgálják majd a karácsonyi ebèdet. Őt ismerve, várja, úgyhogy mèg nem is említettem neki, hogy esetleg itthon maradhat, ha akar. Majd megkèrdezem azèrt.

2017. dec. 18.

Vissza a hétköznapokba

A tegnapi euforikus boldogságérzés után ma reggel arra ébredtünk, hogy már nem a Balaton parton vagyunk, még csak nem is készülődhetünk oda, hanem szépen, és lehetőleg villámgyorsan vissza kell rázódni a hétköznapok tennivalói közé. Ami azért akad bőven így, hogy vasárnap már szenteste lesz, és csak a péntek lesz az a nap a hétvége előtt, amit már nem fogunk a munkahelyünkön tölteni. Így aztán maradnak a délelőttök, amikből aztán ki kell hozni a lehető legtöbbet.
Így tettünk ma is. Voltunk ajándékbeszerző körúton, volt, amit sikerült megvenni, van, amit még nem, vásároltunk itthonra pár dolgot, mostam egy adagot, fél óra alatt összedobtam az ebédet, és már mentünk is dolgozni. Nem lehet mondani, hogy nem vagyunk hatékonyak, mert azok vagyunk, semmi kétség.
A hideg továbbra sincs rám jó hatással (csak tegnap nem volt ezzel bajom), estére már igazán nyűgös voltam a fázástól, pedig még olyan nagyon nincs is itt a tél. Gondolom lesz ez még sokkal rosszabb is.
Még vár rám a napi szendicskészítős móka, de jó lesz, hogy ez jövő héten kimarad. :)

2017. dec. 17.

Legjobb nap

Ebben a hónapban volt már egy nagyon jó napunk, rögtön az elején, amikor a Fradi meccsen voltunk. Aztán azóta jó sokszor felidéztük már magunkban azt a napot, megnéztük a gólokat, meg jó párszor elhangzott, hogy "emlékszel..?", de egyre inkább fogyott ki belőlünk az a jó érzés okozta eufória, és adrenalin, ami ott termelődött. Emellé még ott volt a mindennapos stressz és fáradtság, ami akkor is elég lenne, ha közben nem éppen karácsonyra készülődnénk, így még egy kicsit négyzetre is emelődik. Nem csoda, ha mindannyian kicsit frusztráltak vagyunk már, én meg ugye, ahogy a tegnapi bejegyzésemből is olvasható volt, egyenesen átmentem őrültbe.
Balázs már tegnap is emlegette, hogy ha ma is ilyen szép, napos idő lesz, mint tegnap volt, akkor le kéne menni a Balatonra. Hittem is, meg nem is, mert szoktunk úgy lenni, hogy szeretnénk, de aztán annyira mégsem akarjuk, hogy megtegyük. De ma délelőtt, amikor feltettem a kérdést, hogy "Na, akkor megyünk a Balatonra?", akkor jól meglepődtem, mert azt mondta, hogy mehetünk. :) Patrik is jól meglepődött szerintem, mert időközben ő szervezett magának külön programot már, és láttam rajta, hogy bántja, hogy nem jön velünk, de már nem akart visszakozni. Úgyhogy négyesben mentünk.
Először Füreden álltunk meg, mert az idén nyáron ez a város kimaradt a vizes vb miatt. Bántuk volna, ha egyáltalán nem látjuk az idén, úgyhogy pótoltuk. Már az első pár lépés után éreztük azt a mindent elborító nyugalom-érzést, és egyikünket sem zavarta a metsző, hideg szél, látni akartuk minél közelebbről. Elképesztő, hogy mennyire azt érezteti velem is mindig ez a tó, hogy itthon vagyok. Pedig nem vagyok egy nagy fürdőző, de mégis.. Furcsa volt a nagy üresség a kikötőben, de lenyűgöző volt az a sok hajó, ahogy kiemelve, letakarva várták a következő időszakot, amikor majd újra vízre kerülnek.




Füredről Tihanyba mentünk, a kompig meg sem álltunk. Valahogy azért kellett némi hajózás-élményt is csempészni a kirándulásunkba, és ilyenkor csak a komp közlekedik. Először azt gondoltam, hogy na, ott aztán nem fogunk tudni kiszállni az autóból, mert biztos, hogy nagyon hideg lesz, de meglepően nem volt az. Még a tó közepén sem éreztem őrült késztetést arra, hogy beüljek a kocsiba. Sokkal inkább azzal voltam elfoglalva, hogy úgy szippantsam magamba az élményt, hogy közben lehetőleg ne legyen végig bárgyú vigyor a képemen.



Szántódra érve az eredeti terv szerint Siófokra indultunk volna, de elég volt egyszer megemlítenünk Balatonboglárt, és máris arrafelé vettük az irányt. Még soha nem sikerült rávenni Balázst, hogy télen is elmenjünk Boglárra, mondván, annyira szeret ott lenni, hogy csak fájna, hogy nem maradhatunk ott. Most mégis beleegyezett, Földváron ráadásul az alsó úton mentünk, kedvemre gyönyörködhettem a parti villákban, és közben többször is megállapítottam, hogy bizony, ha nekem lenne egy házam a Balaton partján, minden hétvégén ott lennék, ha esik, ha fúj. :) De jó sok ház áll üresen, lehúzott redőnyökkel.
Bogláron először a strandra mentünk. Micsoda érzés volt látni.. igaz, tényleg kicsit fájt, hogy nem maradunk itt, de attól függetlenül nagyon jó volt látni így is. A kacsák uraltak mindent, a vizen is rengetegen voltak, meg a parton is. A víz jó magas, gyönyörű tiszta. Ha kicsit kevésbé fújt volna a szél, akkor bizony lehet, hogy leültem volna egy padra, és megvártam volna a naplementét. Így azért erre nem vetemedtem, csak abban a pár percben élveztem ki minden látványt, amit ott töltöttünk.
Megnéztük a "házunkat" is, minden rendben lévőnek tűnt vele kívülről, és persze, ha már itt voltunk, ki nem hagytuk volna a kikötőt. Akarom mondani A KIKÖTŐT. :) Itt is teljesen üres minden, az összes hajót kiemelték már a vízből, nagyon fura, de meglepően impozáns látvány ilyen üresen is.
A kemping területe is teljesen üres most, ki is szaladt a számon, hogy nem is szabadna odaengedni senkit, mert ez így nagyon szép, ahogy van.
Gondolatban láttam magam előtt, hogy jön befelé a Szigliget, éreztem a számban a banános-nutellás fagyi ízét, hallottam a borudvar zsongását. Közben persze nem volt ebből semmi sem igaz, mégis nagyon jó volt így is.
Olyan volt, mintha itthonról hazamentünk volna. :) És bármikor ott is tudnának tartani. Bármennyi időre.





Hazafelé még megálltunk Balatonlellén a cukrászdában sütit venni, majd Siófokon a McDonald's-ban kajálni. Aztán fél hatra hazaértünk. Feltöltődve, elfáradva.
És igaz, semmi előrelépés nem történt ma karácsony-ügyben, de egyetlen percét sem bánom a mai napnak. :)
A képeket Balázstól loptam, úgyhogy neki ezért is, meg az élményért is köszönet jár. :)

2017. dec. 16.

Szörnyű vagyok

Ma beleestem a saját csapdámba, és hagytam magamon eluralkodni a pánikot. Kissé már úgy éreztem magam, mintha főszereplője lennék a Kelekótya karácsony című filmnek. Mert angyali nyugalommal voltam eddig minden iránt (ahha.. a felszínen), mondván, a fejemben minden meg van komponálva, és egyébként is, annyi év rutinja van mögöttem már, hogy kisujjból kirázok mindent.
Aztán valamikor a délután folyamán rájöttem, hogy a fejben megkomponált menetrendemből semmi nem lesz, mert már rég elcsúsztam időben egy csomó mindennel, másrészt meg elkezdett előtörni belőlem az állat, vagy leginkább valami gonosz manó, mert vagyok én annyira őrült a karácsonnyal kapcsolatban, hogy mindig tökéletest akarok. Olyat, amikor mindenki megkap mindent, amire titokban vágyik, amikor szépen fel van díszíve a lakás, amikor legalább négyféle süteményből lehet bármikor nassolni. Olyan meseszerűt, igen. És pánikba estem attól, hogy nincs díszítés, és első pánikomban ráförmedtem Balázsra, hogy miért nem hozta le nekem a padlásról a dobozokat, mert még abban a kis lyukban (az előző lakásunk) is minden fel volt díszítve, itt meg sivár minden. Rohadtul nem volt igazam, mert egyrészt én is felmehetnék a padlásra, ha nagyon akarnám, másrészt meg nem is nagyon firtattam ezt a dolgot nála, csak egyszer. De volt a héten olyan gondolatom is, hogy ha már eddig jó volt így, akkor maradhat is minden, ahogy van, legalább majd nem kell elpakolni. (ez úgy szerda magasságában volt, amikor épp hulla fáradt voltam)
A kajabevásárláson is bepánikoltam már délelőtt, mert egy egyszerű vásárláshoz sincs újabban türelmem, mi lesz akkor, ha össze kell kapnom magam, és napokra előre gondolkodva megvenni mindent. Van egyfajta emberitiszem mostanában, és néha késztetést érzek, hogy valakit megverjek, aki pl. épp előttem kötözködik valakivel.
Azóta összehajtogattam három adag mosott ruhát, kitakarítottam a fürdőt meg a hálószobánkat, és nagyjából le is higgadtam. Remélem, hogy holnap nem kezdem majd elölről... mondjuk van még pár szoba, ahol takaríthatok, meg mosnom is kell, majd gyorsan nekiállok annak, ha nagyon elfajul a helyzet.

2017. dec. 15.

3000

Ez ma a

Egészen elképesztő ez a szám, pedig nem kéne annak lennie, mert épp nemrégen volt a kilencedik szülinapja a blogírásnak. :)
Még mindig büszkeséggel tölt el, hogy képes vagyok rá, hogy minden nap írjak valamit, örülök neki, hogy kitartó tudok lenni, pedig azért sokszor kedvetlenedek el, és sok mindent cenzúrázok már magamban, és nem írok le. Hülyeség egyébként, mert annak idején úgy vágtam neki, hogy nem érdekel ki olvas, és mi lesz a véleménye, amit ki kell adnom magamból, azt én itt le is fogom írni. Aztán persze az akkori kissé indulatos, megbántott, és mélyen lévő énem az évek hosszú sora alatt lenyugodott, megállapodott, és így aztán a problémákat is egészen másképp kezelem már. Nem merülök bele annyira mélyen semmibe, és tulajdonképpen ez jót is tesz.
3000 poszttal ezelőtt Roland még csak három éves volt, Erik hat, Patrik pedig kilenc. És persze, én is még csak épp a harmincas éveimet kezdtem el. Háromezer poszton keresztül követtétek már nyomon azt, ahogy ők mostanra felnőtt, kamasz, és kiskamasz fiúkká cseperedtek, én pedig jövőre éppen a negyvenes éveimet kezdem majd meg. :)
Azt hiszem, hogy még jó pár ezer poszt lesz itt, és azt is simán el tudom képzelni, hogy Ti, akik úgy jöttök már vissza ide, mintha csak leülnétek nálunk egy kávéra, azt is végig fogjátok majd kísérni, ahogy először mindenki felnőtt lesz, majd egyszer csak blogoló anyukából blogoló nagymama leszek. :) Az, hogy akkor épp hol tart majd az a számláló, azt meg sem tudom saccolni, de kíváncsian várom.

2017. dec. 14.

Azon gondolkodtam

Azon gondolkodtam a napokban, hogy vajon mitől is van az, hogy annyira szoktuk várni az év végét? Oké, vannak, akik az év utolsó egy-két hetében már nem dolgoznak, ők nyilván a szabadságot várják. De ezen kívül vajon még mi adhat okot erre a várakozásra?
Persze, nyilván mindannyian készítünk egyfajta számadást minden év végén arról, hogy milyennek éltük meg ezt az évet, és lehet, hogy épp ez az, ami miatt bennünk van a várakozás. Meg ilyenkor születnek a nagy elhatározások, miután megvolt ez az összegzés, és mondjuk azt gondoljuk, hogy valamiért nem ami évünk volt ez. Nyilván azokat a dolgokat szeretnénk megváltoztatni, amik nem jó hatással vannak ránk.
Az igazi akkor lenne ez az év vége, ha az egyik év utolsó napja, és a következő év első napja között lenne egy légüres tér. Ami mondjuk adna időt a lezárásra, és a felkészülésre. Vagy csak épp felfogni, hogy hopp, már megint egy másik dátumot kell írni.
Én jelenleg úgy élem meg, hogy a következő év is csak pont egy nappal lesz később, mint az előző. Nagyjából minden ugyanolyan lesz, és nagyjából mindenhez ugyanígy fogunk hozzáállni is. Fogadkozhatnék, hogy le fogok szokni a cigiről, de miután eszem ágában sincs ezt komolyan megtenni, így kár is lenne próbálkoznom ezzel. Lehet, hogy lesznek dolgok, amiken változtatni fogok/fogunk, meg egyébként is jövőre megint egy csomó új dolog következik az életünkben, amihez majd igazodni kell, és alkalmazkodni. Ezek meg akkor is változtatással járnak, ha előre nem döntjük el.
Na de ez a fajta összegzés még azért arrébb van.. csak úgy eszembe jutott.

2017. dec. 13.

Azért

.. meg kell állapítanom, hogy bármennyire is nem tűnik annak, az én férjem bizony mégiscsak romantikus alkat. Vagy valami afféle. :)
Ma elárult nekem valamit. Amitől tátva maradt a szám, és bárhogy igyekeztem is titkolni (épp a munkahelyi büfében ültünk), még el is pityeredtem egy kicsit.
Most még nem árulom el, hogy mi az, mert mindent a maga idejében, de egy biztos.. ezt a reggelinket még sokáig fogom emlegetni. :)

Ezen kívül még a mai nap történései között tartható számon, hogy délelőtt Erik felhívott, hogy őt bizony hazaküldték az iskolából, mert hasmenése van. El is ment az orvoshoz, aki megállapította, hogy vírus. Délután, amikor épp a focis "évzáróra" fuvaroztuk őt, meg egy barátját, már az is kiderült, hogy mi volt az oka a hasmenésnek. A barátja úgy szállt be az autóba, hogy "hányan lettetek rosszul a matekdogától, Erik? " :D Gondoltam is rögtön, magamban vigyorogva, hogy minek is az embernek ellenség, ugye.. :D De jófej szülők vagyunk, és tartjuk magunkat ahhoz, hogy próbálunk olyan szülők lenni, mint amilyet ennyi idősen magunknak kívántunk, és mondtuk neki este, hogy oké, ez egy kevésbé rossz megoldás, mint írni egy bazi nagy egyes dolgozatot, de azért ne is reménykedjen abban, hogy a hét további részében, csak azért, mert az orvos igazolta a napjait, itthon lazulhat, mert akkor most bőven lesz ideje felkészülni a matek dogára, amit hétfőn fog megírni (becsületére legyen mondva, még azelőtt tisztázta ezt, mielőtt mi tudtunk volna bármit is)
Lehet, hogy helyesebb lenne, ha nagyon szigorúak lennénk, és elvennénk telefont, internet-hozzáférést, meg előszednénk még mindemellé a spanyol inkvizíciós eszközöket is, de a fent említett okokból nem teszünk így. :)

2017. dec. 12.

Furcsa

Olyan èrdekes ez a mostani megfázàsom. Valahogy nem csúcsosodott ki, ès ezt simán azzal magyarázom, hogy szedem a grapefruit mag cseppeket. Igaz, sikerült a gyógyszertàrban olyan szörnyen keserűfű vennem, hogy már akkor is hányingerem van, ha az üvegre nèzek. (Ès lehet, hogy èpp emiatt az undor èrzès miatt nem volt elèg hatásos, ami az immunerősítő hatást illeti) Szóval nem lettem igazán sz.rul, cserèben napok óta olyan közèpsz.r állapotban vagyok. Időnként mintha èreznèm a torkom, nèha teljesen bedugul az orrom, de vannak olyan időszakok is, amikor èpp csak annyit èrzèkelek, hogy sem ízt, sem szagot nem èrzek.
Ez viszont azèrt legyűr annyira, hogy kedvem ne legyen semmihez. Próbáltam azèrt tegnap is úrrá lenni a kedvetlensègen, ès nekiálltam, hogy akkor megrendelem mèg gyorsan, amit mindenképpen így kellene beszereznem. De csupa kudarcèlmèny èrt, mert az egyik, amit akartam nincs raktáron, a másik nem volt megfelelő mèretben, a harmadik helyen nem találtam mèrettáblázatot, így nem mertem rendelni. Most ezek helyett is újra kell tervezni mindent. Ami nem egyszerű ebben a semmire sem jó állapotban.
Legalább holnap már szerda lesz, így már majd a munkanapok felèn túl leszünk.

2017. dec. 11.

Szerencse?

Lehet, hogy szimplán csak baromi szerencsések vagyunk azért, hogy három ilyen fiunk van, amilyenek. De persze az is előfordulhat, hogy némi közünk van hozzá, hogy ilyenek lettek, amilyenek éppen most.
Mert azt veszem észre, hogy ugyan mindegyik a korának megfelelően macsó, laza, nemtörődöm és szemtelen tud lenni, ugyanakkor azokat a dolgokat, amik fontosak, azokat kellő komolysággal kezelik. Van, akinek ebbe már beletartozik az iskola, és a tanulás is, vannak, akiknek ez még nem olyan hangsúlyos. Jól van ez így, nekik még bőven belefér a lazaság is, az egyesek is, akár az is, hogy minden egyes napon külön veszekedni kell azért, hogy írja meg a leckéjét.
De amikor arról van szó, hogy valakinek segíteni kell, akkor mindhárom azonnal ott terem, és máris segíteni szeretne. Legyen szó bármiről. Éppen most karácsonyi cipősdobozokról, például. Én kicsit lazábban gondoltam kezelni a témát, amikor felmerült, de pl. pont Patrik az, aki nagyon komolyan segíteni szeretne.
De tök komolyan lehet beszélgetni velük az élet nagy dolgairól, Patrik és Erik roppant tájékozott a nagyvilág híreit illetően (is), van véleményük, el merik mondani, fel merik vállalni. És ez jó. :) Mert erre a fajta kiállásra szerintem sokkal nagyobb szükség van ebben a világban, mint arra, hogy mondjuk kitűnő legyen a bizonyítványuk. Azt nem mondom, hogy néha mindez nem roppant fárasztó, és elképesztő, mert az.
Az biztos, hogy baromi szerencsések vagyunk, hogy éppen ők lettek hárman a mi fiaink. :)

2017. dec. 10.

Ez már valami

Az egészen rendkívüli és nagyszerű érzés tud lenni, amikor képes vagyok felülemelkedni a saját nyűgömön, és bajomon, félretenni, nem figyelni rá, hanem arra koncentrálni, amit szeretnék elérni. Valami ilyesmi volt az időgazdálkodás tréningen, amikor arról volt szó, hogy fogalmazd meg, hogy mi a célod. És aztán rögtön azt is, hogy mi a célod célja. :) Nos, az én célom ma semmi több nem volt, mint tenni egy lépést előre karácsony-ügyben. Mindegy volt, hogy miben, csak egy lépést akartam, amitől végre majd nem érzem már magam olyan tehetetlen bénának, mint a napokban. :)
Miután mára Balázs is úgy jött haza a munkából, hogy már kapart a torka, és kezdődtek nála is a megfázós tünetek, jobbnak láttam, ha nem erőltetem a vásárlás-dolgot. Főleg, hogy nagy kedvem nekem sem volt, leginkább a jysk-es hétvégi akció vonzott, merthogy ott vannak az én manóim még mindig. De csaknem szaladnak el.. :)
Így aztán végre sorra kerültek a függönyök, meg az ablakok. Na nem annyira csak a karácsony miatt, mert egyébként is bőven mosás-és pucolás érett állapotban voltak, de ugye a karácsony mindig ad egy plusz apropót is a függönymosásnak. :) Kimostam, kivasaltam az összeset, megpucoltam az ablakokat, és végre ott vannak az ablakban a piramis-égők is.
Minden más továbbra is a padláson, nem is tudom, hogy lekerül e még onnan az idén, de ettől, hogy ezek megtörténtek (meg közben a többi szokásos dolog.. öt adagot mostam-szárítottam ma), már sokkal jobb a lelkemnek. :)
A pinteresten meg csak mentegetem szorgosan a mindenféle ötleteket, gondolom, majd egyszer, nyugdíjas koromban lesz időm mindent megvalósítani, ami megtetszik ott. Akkor majd megállás nélkül sütök-főzök-alkotok. :D Majd csak figyeljétek. :)
Amúgy fejben nagyjából megvan, mit szeretnék főzni, sütni, fejben azzal is egészen jól állok, hogy ki mit fog kapni. :) Még a végén kiderül, hogy nem is vagyok annyira reménytelen eset.

2017. dec. 9.

Úgy látszik

Ez az advent nem az, amit sokáig fogok emlegetni. Legalábbis biztosan nem azèrt, mert olyan meghitt, ès ráhangolódós, ahogy az szerencsère sokaknál van. Igaz, ezzel nagyjából az első olyan decemberben szembesülhettem, amikor a kereskedelemben kezdtem el dolgozni, annak is olyan ágazatában, amelyik ilyenkor egyfajta erőltetett menetben áll helyt, hogy az egyre csak növekvő igènyeket ki tudja szolgálni.
Mindezen túl, az előző hètvègèn az az őrült migrén kínozott, ma reggelre úgy èbredtem, hogy tiszta nátha voltam. Mit mondjak? Nem èpp erre vágytam, nyilván, mert az egy dolog, hogy bőven túlèlhető, mert se lázam nincs, se a torkom nem fáj, de kedvem pont semmihez nincs kèt orrfújás között.
Na de majd ezen is túl leszek.

2017. dec. 8.

De jó

Majdnem úgy kezdtem, hogy vègre pèntek, de az már azèrt elèg gáz lenne, mert ezt minden pènteken elsütöm.
Mondjuk ez a hèt különösen nyűgös volt, valahogy semmi nem volt az igazi
 Egèsz hèten nem voltam kèpes egy normális ebèdet összehozni. Minden nap ettünk meleg kaját, de csak ilyen negyed óra alatt elkèszülőt, vagy valami kèsten kaphatót. Az idő jó nagy rèszèt átaludtam, abból legalábbis, ami munkán kívül másra is fordítható lett volna. Kicsit bánom, de tènyleg csak kicsit, mert semmivel sem lenne most jobb zombikènt ülni itt a fáradtságtól, mint amennyire most jó. 
Jön a hètvège, meglátjuk, mit tudunk belőle kihozni, mire lesz elég.

2017. dec. 7.

Ez meg az

Az már biztos, hogy nem ezen a héten fogom megváltani a világot. Nem mintha ez bármelyik héten is esélyes lenne éppen tőlem. :) Azért azt nem mondom, hogy minden teljesen reménytelen, mert még mindig van ebből a hétből három nap, és három nap alatt, mint tudjuk azt a mesékből, bármi megtörténhet. (ki tudja, még akár mégis megválthatom a világot is?)
Sok mindenen gondolkodom a héten megint, ami egyébként nem vezet sehova, mert csak kattogok, és nem jutok egyről a kettőre. Lehet, hogy kár is a gondolatokért, de ha jönnek, hát azzal nem lehet mit tenni.
Azt azért elterveztem, hogy a hétvégén nagy előrelépést fogok tenni karácsony-ügyben. Addig nem nyugszom, amíg össze nem szedem magamban, hogy miket akarok sütni-főzni, miket kell majd vennem. Reményeim szerint azt is ki fogom találni, hogy ki mit fog kapni, és azért hova kell elmenni, vagy honnan kell megrendelni. Nem leszek pesszimista, és azt remélem, hogy még nem késtem el. (legfeljebb majd nem veszek igénybe futárt, hanem megpróbálkozunk a személyes átvétellel) Ha ezeket meg tudom csinálni, akkor már jó vagyok.
Az mondjuk tök jó lenne, ha tudnám munkaidőben is intézni az ilyesmit, de nincs internet elérésünk, úgyhogy minden ilyesmi az itthoni időre korlátozódik.
Az is tök jó lenne, ha még bírnám olyan kevés alvással is, mint valamikor, mert akkor az éjszakák egy részét is tudnám ilyenekkel tölteni. De ezt már rég nem bírom. :)

2017. dec. 6.

Mèg nem

Mèg mindig nem kapott el teljesen a gèpszíj, legalábbis ami a karácsonyi kèszülődèst illeti. Főleg azért nem, mert azóta az ominózus fejfájás óta olyan mèrtèkű letargia ès fàradtság uralkodik rajtam, hogy alig bírok magammal.
Ma reggel háromszor is èbren voltam, mèg be is írtam Eriknek, hogy engedjék el negyed egykor, aztán filmszakadàs következett, ès teljesen kiütve aludtam mèg majdnem három órát. Ami egyrèszt rendben is van, mert biztos èpp erre volt igènye a szervezetemnek, de amúgy meg tiszta gáz, mert kb úgy èbredtem fel, hogy azonnal minden bajom volt, hogy te jó èg, már ennyi az idő?
Igencsak motiválatlan vagyok èpp minden tèren, ès nagyon jó lenne most egy extra szabadnap, vagy valami nagyon-nagyon jó dolog, ami felrázna ebből az állapotból.
Na de majd.. holnap már csütörtök lesz, úgyhogy mindjárt hètvège.

2017. dec. 5.

Ne feledd, Mikulás!

... hajnalban, kint lesz a cipőm az ablakban."
Ès ne feledd, Mikulás, hogy elmulaszd most már vègleg a fejfájásomat, mert erre a hètre, de akár erre az èvre is elèg lesz már. Nem is kèrek mást, mert ez a fontos most. A többi apróság ráèr majd valamikor.
Ès azt se felejtsd el, hogy ugyan vèget èrt már nálunk a varázslat, ès senki nem akart már neked tejet ès kekszet kèszíteni, meg rèpát a rènszarvasnak, lesz mèg olyan is, amikor ugyanezek a gyerekek felnőttkènt a Te segítőid lesznek, ès veled együtt fognak varázsolni.
Èn majd akkor is fogom ènekelgetni a dalt, hogy azok a mèg meg sem született gyerekek, akik az unokáim lesznek valamikor, minèl többet kapjanak a varázslatból.
Ti pedig, akiknek mèg vannak olyan korú gyerekei, akik nagyon várják a Mikulást, èlvezzètek a varázslás minden pillanatát. Olyan üres minden enèlkül.

2017. dec. 4.

Szomorkodós hètfő

Volt ma bennem egèsz nap valami megmagyarázhatatlan szomorúság èrzès. Igaz, a fejem mèg nem száz százalékos (bár erről nekem papíron is van, nincs mit csodálkozni rajta), nem fáj annyira, hogy gyógyszer kelljen, de folyamatos tompa, nèha itt-ott szúrkáló fájdalom van egèsz nap. Igyekeztem nem foglalkozni vele, ès nagyjából sikerült kialudnom a kisebb gyógyszermèrgezèst is. Gond nèlkül elláttam minden feladatomat.
Na de itt volt közben ez a folyamatos szomorkodás. Meg folyton dúdolgattam magamban, hogy "Fehèrszakállú kedves Mikulás..."
Ettől aztán a kedvem nem lett jobb, mert eszembe jutott, hogy már egyik gyerekünk sem várja a Mikulást, nincs az az izgalom, ami règen. Nem is nagyon foglalkoznak ezzel. Meg eszembe jutott, hogy hány olyan Mikulásváró estèm volt, amikor remènykedtem, hogy majd "azt hoz nekem egy nagy zsákkal", amit a legjobban szeretnèk. Mindig könyvet ès csokit kèrtem. A csoki megvolt, szigorúan egy Mikulás figura, könyvet sosem kaptam.
De semmi baj, holnap már kedd. 😊

2017. dec. 3.

Advent első vasárnapja

Mondhatnám, hogy hoztuk a szokásos formánkat, mert az adventi koszorú, meg az összes többi dísz mèg a padláson van. A vágyott manó figura mèg valamelyik üzletben, mert vègül nem jutottunk el vásárolni mèg ma sem.
Ma reggel olyan őrült migrènnel èbredtem, hogy az első gondolatom az volt, azonnal felhívom Balázst, hogy legalább mèg el tudjak búcsúzni tőle, ès el tudjam neki mondani, hogy mennyire szeretem. Aztán nem hívtam, remèlve, hogy ha mègis agyvèrzèsem van, azèrt tudja, hogy mit èrzek. Kellett egy negyed óra, mire egyáltalán meg mertem mozdulni. Aztán remegő kèzzel-lábval, alig látva a fájdalomtól, elcsoszogtam a gyógyszeres fiókhoz, ès amit találtam, mindenből egyet be is vettem. Háromnegyed óra, egy kávè, ès egy kisebb pánikroham után, amikor azt gondoltam, hogy el fogok àjulni, túl voltam a nehezèn.
Egèsz nap elkísèrt innentől a fejfájás, hol erősebben, hol kevèsbè, így aztán annyira nem is zavart, hogy nincs itt most èpp semmiféle adventi kèszülődès. A lènyeg, hogy ezt a mai napot is átvèszeltem nagyobb baj nèlkül.

2017. dec. 2.

Vègre

Azt mindenki tudja rólam, hogy a hideggel nem vagyok valami jó viszonyban. Amikor még mínusz fokok is vannak már, na, az meg leginkább kínzással is felèr.
Azt is mindenki tudja rólam, hogy amikor csak tehetem, ott akarok lenni a Fradi meccsein.
Amikor a kettő èpp egybeesik, akkor természetesen győz a Fradi. (mert a Fradi akkor is győz, ha nem) Így aztán ma dacolva minden hideggel, Fradi meccsen voltunk. De mèg micsoda meccsen... Règ nem láttam őket ilyen jól, lelkesen, motiváltan játszani, ès az első gól után már a lábam sem fázott. 😁
Fantasztikus èlmèny volt, nyertünk, ès ezzel a győzelemmel megint ott vagyunk az első helyen. (Azt hagyjuk, hogy a Videoton is...ők nem szamítanak....)
A meccs után a villamos megálló felè mèg megallítottak minket a rendőrök, mert a vendègszurkolókat kísèrtèk a vasútállomásra. Spontán összeverődött társaságunk èneke is kísèrte őket (tessèk hallani az iróniát a hangomban), ez is tök jó èlmèny volt.
Aztán, hogy mèg ne èrjen vèget az èlmènyek sora, a villamoson vègighallgattuk egy fradista fiú, ès egy videotonos fiú (ő nem volt szomjas) beszèlgetèsèt. Mire a vidis fiú leszállt, telefonszámot is cserèltek, ès megbeszèltèk, hogy majd összejönnek egy sörre, vagy egyet kajálni.
Amúgy pont erről szólna ez azok között, akik szeretik a focit. Mert a lelátókon utáljuk egymást, de ha a vège a meccsnek, akkor az utálatot nem hozzuk magunkkal. (Ez alól nálam csak Lazovics kivètel, őt mindenhol utálom 😁)
Nem bántam meg a fagyoskodást, mert nagyon jó volt ott lenni.


2017. dec. 1.

Éppen ma

van kilenc éve, hogy az első blogbejegyzés megíródott. :) Emlékszem az akkor bennem munkálkodó összes érzésre, ami végül arra késztetett, hogy leüljek, és írjak. Az a fajta kényszer volt, amire azt szokták mondani, hogy "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek".
Hihetetlen mennyi mindent írtam már le itt, rengeteg emléket örökítettem meg ezek alatt az évek alatt. Sokkal inkább személyes blog még mindig, mint családi, de azért sokat alakult az eltelt időben. Már nem annyira csak rólam szól, már nem annyira mélyről jön, mint régen. Kicsit felszínesebb, kicsit talán "laposabb" ahhoz képest, amilyen egykor volt, és ennek nagyon sok oka van. (ami nem is lényeg)
A blogírás a mindennapjaim része, ezzel fejeződnek be a napjaim. Ahogy az is a mindennapjaim része, hogy olvasok is blogokat én is. Az olvasás már sokkal inkább random módon zajlik, mint régen, mert mindig épp akkor olvasok el valakitől valamit, amikor épp időm van. Régen ezt is úgy csináltam, hogy leültem, és akkor mindenkitől mindent egyszerre. :)
Nem hiszem, hogy abba fog ez nálam mostanában maradni, mert szeretem, hogy van. Szeretem, és nagyon köszönöm ezúton is, hogy olvastok, hogy mennyi mindenkit "ismertem" meg csupán azért, mert akkor, kilenc évvel ezelőtt írni kezdtem.