2017. szept. 8.

Csúcs

Kétségtelen, hogy anyának lenni mindenféle kenetteljes dolog nélkül a legcsúcsabb dolog a világon. És az is kétségtelen tény, hogy anyaként a legkülönbözőbb dolgok képesek a "csúcs" érzést kiváltani belőlünk. Első átaludt éjszaka, első falat, első fog, első lépés, első szó, első puszi, első nap az óvodában, első nap az iskolában, sikerélmények, ötösök, táncok, bizonyítványok, stb. stb. A sor végtelen lehet.
Mégis, az anyaságom csúcspontjaként azt élem meg, hogy a kamasz gyerekeim egyrészt bíznak bennem (bár nyilván, nagyon helyesen vannak titkaik is), másrészt az én kedvemért még mindig megtesznek dolgokat úgy is, hogy nem kell kérnem.
Erre a tökéletes példa:
Patrik: "November 24-én lesz a szalagavatóm. És nem táncolok. El kell fogadnod, mert már táncoltam a kedvedért."
Én: először bámultam, majd amikor szóhoz jutottam, megadóan csak annyit mondtam, hogy "Hát jó."
Kicsit persze háborgott a lelkem miatta, de amikor elmondta, hogy nem lehet külsős párokat vinni (zömmel fiúk vannak az osztályban), és ő úgy nem akar, akkor elfogadtam.
Aztán tegnap.
Patrik: "Mégis táncolok a szalagavatón. Odajött hozzám egy lány, és megkérdezte, táncolnék e vele. És én igent mondtam. A kedvedért."
Nem tudom, hogy szóhoz jutottam e, de biztos, hogy fülig ért a szám. Mert persze, elfogadtam én a döntését, de kicsit bántott, hogy nem akarja.
Most meg ez a csúcsérzés... hogy megteszi... nyilván a lány kedvéért is, de leginkább az enyémért.

Na.. ilyenkor azt érzem, hogy jól csináltuk, amit csináltunk, mert nagyon jó fej gyerekeink vannak.

5 megjegyzés: